SPOILERES KRITIKA!

A Tomb Raider megkerülhetetlen alaptétele a videojátékok történelmének. Ugyan 3D-s TPS-ek korábban is léteztek már, mégis az 1996-os első Tomb Raider játékra szokott hivatkozási alapként tekinteni mindenki. Lara Croft hamar vált ikonikus karakterré, a fejlesztő Core Design pedig ipari mennyiségben kezdte gyártani a folytatásokat - igen hullámzó színvonalon. A 2. rész minden tekintetben szebb, nagyobb, izgalmasabb és tartalmasabb lett, mint elődje, a 3. rész viszont erősen rókabőrnek hatott. Lara közben bejárta a nagyvilágot, óriásplakátok és neves magazinok címlapjáról tekintett vissza a lelkes rajongókra, a hatalmas népszerűséget meglovagolva pedig 2001-ben befutott egy mozifilm is, Angelina Jolie főszereplésével. Most már nyugodtan bevallhatom: én a filmet imádtam. Moziban láthattam 12 évesen és odáig, meg vissza voltam tőle. Jolie iszonyatosan szexi volt a fekete szerkójában, és igazából a film simán hozta a tőlem gyerekfejjel elvárt szintet. Látványos volt, halomra lőttek benne mindent és mindenkit, nameg természetesen nem hiányozhatott az ősi sírkamrákban akciózás sem, úgyhogy én 2001-ben elégedetten távoztam a moziteremből. Következő évben pedig Karácsonyra megkaptam a filmet VHS-en, ami talán mindig megvan még valahol. Sőt, volt egy hatalmas filmes poszterem is, amit a helyi könyvtárból kaptam és nagy becsben tartottam.

Aztán 2003-ban eléggé félrecsúszott a széria, aminek süllyedését a korábbi Angel of Darkness epizód már előkészítette. A Tomb Raider 2 - Az Élet bölcsője film olyan szinten szutyok lett, hogy ezt a mai napig nem értem, hogy engedhették mozikba. A CGI borzalmas, Jolie árnyéka önmagának, az akciószegmensek kapkodóak és a film összessége egy gyengébb Elveszett ereklyék fosztogatói epizódot sem üt meg. Jókora bukta is lett, ami után többen kívánták, hogy bárcsak Lara mégsem jutott volna ki a ráomlott egyiptomi piramis belsejéből. 2005 környékéig csend volt, aztán bejelentésre került a Tomb Raider Legend, immár az új fejlesztőcsapat (Crystal Dynamics) jóvoltából. A  2006-os Legend klassz volt, új életet lehelt a szériába és megélt még két remek részt, mielőtt a stúdió úgy nem döntött, hogy eljött az ideje a teljes rebootnak, mely az alapoktól gondolja újra Lara Croft személyét. 2013-ban tarolt az újradefiniált Tomb Raider, remek értékeléseket és óriási rajongótábort maga köré gyűjtve. Biztos vagyok benne, hogy sokakban már ekkor megfogalmazódott, hogy itt lenne az ideje egy új mozifilmnek is. És amíg Lara visszafoglalta az őt megillető helyet az ikonikus videojáték-karakterek panteonjában, befutott ez a film, szimplán csak Tomb Raider címmel.

Most, hogy telement a szemem csöccsel, el is kezdem a havi Retrospektív cikket. 2002-ben épp az általános iskola utolsó éveit jártam kifele, és nagyban készülődtem a gimire. Természetesen odaadó rajongásom a PC magazinok iránt kicsit sem lankadt, így emlékszem jól, mennyi cikket olvastam a BloodRayne nevezetű, jobbára TPS hack n' slashként aposztrofálható játékról. Aztán a cucc megjelent, én meg simán lemaradtam róla. Valahogy a Mafia meg a Star Wars Jedi Knight 2: Jedi Outcast jobban lekötöttek. A BloodRayne pár közepes értékeléseket kiosztó cikk átnyálazása után feledésbe merült nálam, egészen 2004 végéig, mikor is egy GameStar magazinhoz (Wikipedia szerint 2004/11) hozzá nem csapták teljes játékként, én pedig örvendezve rohantam haza vele utolsó óra után, és mire apám feltehette volna a kérdést, hogy "Leckéd nincs?", már települt is a gépre a BloodRayne.

A játék fejlesztői az a Terminal Reality, akik letették az asztalra a 2000-es évek egyik legjobb nyomozgatós túlélőhorrorját a Blair Witch Volume 1: Rustin Parr képében (írtam ám róla #1, #2), később viszont olyan minősíthetetlen förtelmekkel borzolták a játékosok idegeit, mint a Kinect Star Wars, vagy a The Walking Dead: Survival Instinct - utóbbinak léteznie sem lenne szabad ebben az univerzumban. A BloodRayne azért még valamilyen szinten tisztességes iparosmunkának számított, szexi és szó szerint vérszomjas hősnővel, nácigyilkolással, II. világháborúval, okkultizmussal, vámpírokkal és annyi vérrel, amiből Drakula gróf 200 évig nyugodtan élhetne. Megjelenésekor sem volt egy nagyon-nagy durranás, de megtalálta a maga rajongótáborát, és ideig-óráig bárkit képes volt lekötni. Más tészta, hogy a teljes végigjátszásra már nem sokan tartottak ki mellette, és ennek megvoltak az okai.

Zombis témában már nem könnyű újat mutatni. Ritkaságszámba mennek az olyan frissnek és egyedinek ható modern zombis horrorfilmek, mint a The Girl with All the Gifts vagy a Train to Busan. A Cargo előzetese engem meggyőzött, Martin Freeman-t egyébként is bírom, a Netflix gondozásában pedig valami igazán kemény, brutális drámára számítottam, ami hoz egy kis színt az unalomig koptatott zsánerbe.

Andy (Freeman) feleségével és kislányával hajókáznak ausztrál vizeken, miközben a világ darabjaira hullik körülöttük. A kontinenst ellepték az élőhalottak, akik a klasszikus kategóriát erősítik: csoszognak, hörögnek, rögtön támadnak és harapdálnak, amint friss húst éreznek. A család már épp kezd kifogyni az élelemből, mikor rátalálnak egy félig-meddig elsüllyedt hajóra. Andy átmegy lootolni és hoz is magával rengeteg ellátmányt. Később felesége is átmerészkedik, akit viszont megharapnak. A férfi a kezdeti sokk után bepakolja a nőt és kislányukat egy kocsiba, majd a biztonságos vizeket hátrahagyva útnak indulnak egy lehetséges kórház irányába. Útközben balesetet szenvednek és mire Andy feleszmél, már késő: felesége átváltozott. Mi több, meg is harapja a kétségbeesett férfit. Innentől fogva 48 órája van rá, hogy a kislányt biztonságos helyre juttassa, mielőtt ő maga is átváltozik.

FIGYELEM! MASSZÍV SPOILEREK!

Az Outlast méltán vált az egyik legfélelmetesebb horrorjátékká az elmúlt évekből. Igazából minden benne volt, ami a sikerhez kellett: egy hátborzongató helyszín (elmegyógyintézet), kószáló elmebetegek, found footage stílus és persze az Amnesia óta elterjedt speciális játékmenet, mely a menekülésre és a bujkálásra épül. Mindezt nyakon öntötte még akkora adag vérrel és brutalitással, hogy alig jutott egy talpalatnyi hely benne, amit nem borított kiontott belsőség. A vallási témát viszont nem tolták túl, helyette az őrület aspektusai és a vége felé a természetfeletti behozása vitt színt a folyamatos nyomasztásba. A Whistleblower DLC dettó hozta ugyanezt, majd pár év csend után megjelent az első teaser az Outlast 2-ről.

A folytatás mondjuk borítékolható volt, csak épp az volt a nagy kérdés, hogy hová helyezik a cselekményt. A Mount Massive elmegyógyintézetet újra elővenni igen nagy lustaság lett volna - más kérdés, hogy a helyszínt a Whistleblowerrel kimaxolták -, szóval magam is eléggé kíváncsian vártam, hogy vajon merre halad tovább a Red Barrels fejlesztőcsapata. Az Outlast 2 Észak-Arizonában játszódik, főhőse pedig Blake Langermann, aki szintén egy oknyomozó újságíró és feleségével (Lynn) egy terhes nő meggyilkolásának ügyében nyomoznának, amikor helikopterük lezuhan. Blake arra eszmél, hogy Lynn köddé vált, a pilóta elevenen elégetett teste pedig nem messze füstöl a baleset (?) helyszínétől. Feladatunk, hogy megtaláljuk és kiszabadítsuk feleségünket, közben pedig túléljünk a koránt sem barátságos tájon, ahol egy Knoth nevezetű önjelölt próféta munkálkodik, aki megerőszakolta a kis városka összes nőjét, és aki teherbe esett, azt kivégeztette, meggyanúsítván azzal, hogy az Antikrisztust hordja a szíve alatt. Csodálatos helyre kerültünk! - gondolhatná a játékos, de ezzel még nincs vége. Akad még egy másik szekta is, az Eretnekek, kinek vezére Val és pszichológiai eset.

A kezdés találó, ügyesen vezeti fel a kiszolgáltottságot

Spécibb kézi kameránk immár nem csak éjjellátóként szolgál, hanem van benne mikrofon is, amivel hallhatjuk, merre járnak a tébolyultak mondjuk a falon túl. Újfent elbújhatunk szekrényekben és ágyak alatt, de már bemászhatunk hordókba, sőt, bereteszelhetjük magunk után az ajtókat, ami igen hasznosnak bizonyul néha. Elemek mellett kötszereket és jegyzeteket is gyűjtögethetünk, néha pedig a játék ugyanúgy rákényszerít a menekülésre, ahogy az előző rész tette annak idején. A hangulatra igazából nem lehet panasz, kellően nyomasztó és félelmetes, rátelepszik az emberre és simán hozza azt, hogy helyenként a frász jön ránk egy-egy szakaszon. Érdekes viszont, hogy mennyire bevállalós az Outlast 2. Itt is könyékig gázolunk a vérben, de Blake olyan szintű megpróbáltatásokon és tortúrákon megy keresztül (például: keresztre feszítés), hogy azt nézni is fájdalmas.