Silent Hill 2: Piramisfej boss fight

Még emlékszem, mikor annak idején rendszeresen olvastam az aktuális PC magazinokat (GameStar és PC Guru mindig az első helyen volt) és valamelyikben volt egy összehasonlító teszt a Silent Hill 2 és a Blair Witch vol.1 játékok között. A Silent Hill 2 végül több pontot gyűjtött, méghozzá elsősorban a felnőttes története és nyomasztóbb hangulata miatt. Hát, akkor jól ki voltam akadva, hiszen a Blair Witch első része amolyan ultimate favorit horror játék volt nálam azokban az időkben - de csak amíg nem jött az Undying! - és bár vonzott a Silent Hill 2, dacból sokáig nem játszottam vele. Aztán persze pótoltam hiányosságom és utána a Silent Hill sorozat az egyik legnagyobb kedvencemmé avanzsálódott, melynek éppen annyira imádtam a gyengébb részeit (Homecoming) mint a kimagaslóan jókat (Silent Hill 3) de már egyik sem tudta visszaadni azt a borzongató érzést, melyet James Sunderland kálváriája okozott a saját múltjában elkövetett tetteit pokoli vízióként ábrázoló, ködbe vesző kísértetvárosban. Akadnak a játékban emlékezetes pillanatok (mint például az első groteszk ellenfél megjelenése) de az igazán zsigeri élmény szerintem egyértelműen az, amikor Piramisfej már nem csak az átvezető videóban hozza ránk a frászt, hanem a játék bedobja elénk és mi ott állunk magatehetetlenül, kijutni nem tudunk, csupán megkerülni - szerencsére elég lomha - és feloldozást csak a szíréna hangja hoz.

Szóval vannak azok a filmek, amikről beszélnünk kell(ene). Olyasféle alkotások, melyek nem biztos, hogy mindig jól sikerülnek, azonban a témájuk van annyira releváns, hogy nem mehetünk el mellettük szó nélkül. Ilyen film a Megan is Missing, a Redacted, vagy épp a jelen tárgyalt The Den is. Bár ez inkább a Megan is Missinghez áll közelebb, már ha a témáját nézzük. Az internetes ismerkedés veszélyeivel ugyanis nem foglalkozik túl sok film - és ez bizony gond. Manapság, mikor már a fél életünket online töltjük, bizony jóval fontosabb lenne a virtuális élet hátulütőiről is több filmet készíteni.

Elizabeth (Melanie Papalia) a The Den nevezetű, leginkább a Chatroulettehez hasonlatos online csevegőprogramról írja tanulmányát az egyetemen, célja pedig, hogy alig pár hónap alatt minél több emberrel videochateljen és reakcióikat rögzítve, majd összegezve, egy teljes képet alkothasson a programról és annak felhasználóiról. Egész klassz utalás ez a Chatroulettere (illetve a Skype-ra), az első néhány alkalommal Elizabeth is kifogja az ilyenkor szokásos vicces, fura és perverz figurákat - aztán történik valami. Egy újabb ártalmatlannak tűnő videochat alkalmával szemtanúja lesz egy lány brutális kivégzésének. Elizabeth a sokk után igyekszik utánajárni az ügynek és kideríteni, hogy kit látott a felvételen, de ezzel csak saját magát sodorja egyre nagyobb bajba. Számítógépe elkezd furán viselkedni, különös e-maileket kap és hamarosan a saját élete is veszélybe kerül.

GTA Vice City: Mikor először felcsendül a Billie Jean

2003 volt az az év, amikor megkezdtem a gimit. És még ebben ebben az évben jött ki kettő, azóta is nagy kedvenc videjátékom. Az egyik a Max Payne 2 volt, a másik pedig a GTA Vice City, de amíg az elsőbe csupán annyi időt öltem, míg végig nem toltam (muszáj voltam kiszedni belőle az alternatív befejezést is), addig a Rockstar Games '80-as évekbeli gengszter eposzába az open world játéktér miatt sokkalta több időt töltöttem el. A GTA Vice City a mai napig a kedvenc GTA játékom a sorozatban, főként talán épp a retró hangulata miatt, hiszen korábban nem igazán volt példa rá, hogy hawaii ingben csapassuk a pálmafákkal teli tengerparton, neonfényes sztrádákon szágoldozzunk éjjel vagy motorcsónakba pattanva szeljük a habokat. Mérföldkőnek tartom a pillanatot, mikor először kapjuk meg az irányítást és főhősünkkel kocsiba pattanva felcsendül a Billie Jean. Ténleg rengeteg időt tettem bele a Vice City-be, a végén már azon kaptam magam, hogy a saját mp3 zenéimre taxizok a városban vagy egy külső progival saját skineket és kocsikat pakolok a játékba (néhánytól ki is fagyott a cucc). Eszméletlen hangulatos volt bejárni a várost és közben hallgatni a jobbnál-jobb korabeli slágereket. Nekem főként a Flash FM volt a kedvencem, a mai napig hallgatok róla dalokat (pl. Self Control). A Vice City pedig csak akkor került a polcra, mikor eljött a San Andreas.

Red Dead Redemption: Úton Mexikóba

Nehéz szavakba öntenem, hogy mennyire szeretem ezt a játékot. Pedig én sosem voltam nagy western rajongó, hidegen hagyott a legtöbb - főként régi - western film, és a Red Dead Redemption is sokáig kimaradt az életemből, hiszen mikor megjelent (2010-et írtunk ekkor) én még a PC-s tábort erősítettem. Aztán később úgy alakult, hogy megkaptam kölcsönbe egy ismerősömtől, PS3-ra. Nem tudnám megmondani, hogy hány órát öltem bele de minden bizonnyal három jegyű számról lenne szó. Egyszerűen magával ragadott a játék hangulata és nem csupán a zseniálisan megírt története miatt, hanem mert olyat adott, melyet korábbi open world játékoknál csak a GTA Vice City esetében éreztem: mégpedig, hogy nem untam a céltalan mászkálást sem. Lovagoltam a naplementében vagy az éjszaka közepén, bóklásztam az elhagyatott szellemvárosokban, kincsek után kutattam, banditákra vadásztam...hihetetlen mennyi mindent lehet tenni ebben a Rockstar Games játékban is, holott az egész játék 1911-ben játszódik. Izgalmas idők voltak azok, a kietlen vadnyugatot elkezdte felemészteni az iparosodás, egyre több nagyváros és vasútvonal épült, miközben azért a bűnözés sem szorult háttérbe. A Red Dead Redemption piszkosul profi módon mutatja be azokat a vérzivataros időket, a játék tele van emlékezetesebbnél-emlékezetesebb pillanatokkal (gondoljunk csak a végére), én viszont most azt szeretném kiemelni, mikor először lovagolunk át Mexikóba és közben Jose Gonzalez megkapóan szép, "Far Away" című dala szól: