A S.O.M.A. az utóbbi évek egyik legelgondolkodtatóbb horrorjátéka, amely olyan sci-fi eposzt tár a játékos elé, hogy ezért filmrendezők sora állna sorba, Ridley Scott pedig összepisilné magát. A svéd Frictional Games már otthonosan mozgott a sci-fi horrorban, mikor megalkották a játékot. Korábban ugyanis a Penumbra játékokkal már lefektették az alapokat, majd erre jött 2010-ben az Amnesia The Dark Descent, mely úgy mellékesen nekem a mai napig a kedvenc horrorjátékom. Sajnos az Amnesia hatalmas sikere szinte teljesen elnyomta a korábbi Penumbra trilógia érdemeit, holott a S.O.M.A. egyfajta szellemi folytatása annak a három remek játéknak. Engem a története ragadott meg igazán, mikor sétáltam hazafelé, végig agyaltam rajta, hogy akkor mégis mi volt benne ez, meg ez - folyamatosan merültek fel bennem újabb és újabb megválaszolandó kérdések. Mert a S.O.M.A. története igen komplex, megidézi a sci-fi legnagyobbjait - rögtön egy Phillip K. Dick idézettel indít - és ha bele tudod élni magad a történetbe (ami egyáltalán nem nehéz, hisz a főszereplő roppant szimpatikus figura) akkor egy életre szóló élményt kínál.
Innentől végig SPOILERESEN folytatom, ennek tudatában olvass tovább!
Fiatalabb koromban rengeteg Stephen Kinget olvastam és bár nagyon szerettem a felkapott műveit is, a kedvenceim a mai napig a kevésbé ismert irományai, mint például a Borzalmak városa, a Hasznos holmik vagy a Tom Gordon, segíts! Utóbbiban - csak úgy mint a Cujoban vagy a Tortúrában - igen nagy szerepet kap a kiszolgáltatottság, a magatehetetlenség.
A mai napig King-rajongónak tartom magam.
Ezért is örültem meg annyira, mikor befutott a Bilincsben adaptációja.
Jessie és Gerald egy csendes tóparti nyaralóba utaznak hogy házasságukat rendbehozzák. Gerald meglepő dologgal áll elő: szexuális játékként az ágyhoz bilincselni a nő mindkét kezét. A helyzet viszont borzalmas fordulatot vesz, mikor a férfi hirtelen szívrohamot kap és holtan esik le az ágyról, Jessie pedig ott marad az ágyhoz bilincselve, távol mindenkitől, teljesen egyedül. Balszerencséjére a nyitva felejtett ajtón át betéved egy kóbor kutya, aki hamarosan halott férjét kezdi marcangolni. Azonban a legiszonyatosabb vendége csak éjjel érkezik, egy kísérteties, alaktalan szörny, aki csont- és ékszerkollekcióját zörgeti.
Mike Flanagan rendező az Oculus, az Ouija folytatása és a Hush után újabb remek horrort alkotott, mely tartalmaz néhány igazán gyomorforgató- és nem kevés ijesztő jelenetet. Sőt, mindezek mellett még Jessie visszaemlékezései (a vörösbe forduló napfogyatkozás nem véletlen, a szexuális öntudatra ébredést jelképezi) és a lezárás is kiváló. A félelemkeltés hatásos. Mikor Jessie csak mereven bámulja az éjszaka sötétjébe burkolózó árnyékokat a szekrény mellett, mi sem látjuk pontosan, hogy mit néz. Szeme azonban kikerekedik a félelemtől, és amikor mi is jobban megnézzük, lám, előlép a rémség a takarásból. Flanagan a nyomasztásra megy rá. Ahogy a halovány napsugarak egyre gyengébbé válnak az ablakon át beszűrődve, úgy telepszik ránk, nézőkre is a félelem. Jessie magatehetetlenül küzd a szabadulásért, de pontosan tudjuk, hogy az éjszaka borzalmai ott toporognak a sötétben és miután megláttuk magát a rémet, még jobban ránk telepszik a hátborzongató hangulat. Mert Flanagan nem jumpscare jelenetekkel hozza ránk a frászt, hanem a tudatalattink mélyén lakozó rémképeinket hívja életre, az ismeretlen eredetű borzalmakat, a gyenge holdfényben megmutatkozó, groteszk vigyorral arcán előlopakodó iszonyatot.
Azt hiszem minden Stephen King rajongó nevében írhatom:
A Crystal Castles nagyot durrant 2008-ban. Ez azon év amikor az elektronika még jobban fúzióra lépett az indie stílussal mint korábban bármikor, a Skins-generáció pedig harapott az új, elvont, különc előadókra és zenekarokra. A Crystal Castles a 8 bites chiptune műfajt ültette át abba a populárisabb irányzatba, mely még a BBC Radio 1-nek sem feküdte meg a gyomrát. Ám itt is előjön a kényes kérdés - mint az előző zenei cikkben az Eurythmics kapcsán -, hogy vajon a vagány és szexi, erősen kihúzott szemű Alice Glass nélkül mennyire kapták volna fel a bandát? A Crystal Castles a geekeket célozta be, Nintendo, C64 és Atari gépekből hangmintázott dalaikkal azonnal belopták magukat mindazok szívébe akik kicsit is nyitottak voltak az új műfajok megismerésére és a '90-es évektől játszottak. A Crystal Castles zenéjét a legjobban úgy lehetne behatárolni, hogy pont ilyen lenne a kísérőzenéje egy soha el nem készített, örökös klasszikus videojátéknak. Képzeld el magad amikor még gyerek voltál és minden egyes kipróbált játék felhőtlen szórakozást és megannyi új kalandot nyújtott. A Crystal Castles ezeket az érzéseket hívja életre benned újra és újra. A Magic Spells bennem mindig a Heroes of Might & Magic sorozat iránti rajongásom élesztette fel, középkori fantasy hátteret vizionáltam mögé, varázsitalokkal, rémséges szörnyetegekkel és egy legyőzhetetlen lovaggal aki mindent túlél.
Egy ilyen szintetizátorközpontú dalt várt bárki is egy alapvetően indie-rock zenekartól? Oké, a 2013-as Reflektor már az első hangtöredékeiben valami egészen újat ígért, Bowie hatása teljes mértékben átjött az új anyagból - ő maga pedig vokálozott is benne - de én egyáltalán nem vártam egy ennyire szintetizátorközpontú dalt mint a Porno. Ezzel engem nagyon meglepett az Arcade Fire. De az egész Reflektor ilyen. Ami engem elsőre leginkább megfogott, az a merőben új hangzás volt. Hiszen a már eddig is szinte tökélyre csiszolt stadionrock most újabban a '80-as évek szintipopjával keveredett és mindezek mellé olykor-olykor karibi ütemekkel fűszerezett hangzást párosítottak. Nem semmi eredményt hoztak össze így, a Reflektor ott van 2013 legjobbjai között. A Porno a szövege miatt is vált egyik kedvencemmé, érdemes figyelni arra is a hallgatása közben.
