A tökéletes mintapéldája annak, hogy milyen az amikor egy videojáték egyfajta interaktív filmként funkcionál. Elöljáróban mindenképp meg kell említenem, hogy nem a PS3-exklúzív Heavy Rain volt az első játék amit végigtoltam a francia illetőségű Quantic Dream gárdájától. A 2005-ös Fahrenheit (egyes helyeken Indigo Prophecy) volt az első alkotás tőlük amelyben jobban elmerültem. A komor, sötét történet és a ''bármivel kapcsolatba léphetsz'' -féle interakció már akkor is előkelő helyen szerepeltek, ám a 2010-es Heavy Rain kapcsán ezeket még tovább csiszolták a fejlesztők. Eleve maga a történet olyan mélyen depresszív lett, hogy ember legyen a talpán akiből nem csal ki néhány könnycseppet az Origami-gyilkos köré építkező cselekményszál. A játék egy teljesen átlagos hétköznappal indít. Főszereplőnk, Ethan Mars, felébred álmából. Innentől rögvest megismerkedhetünk az irányítással és a rengeteg interaktív lehetőséggel. Fogat moshatunk, megborotválkozhatunk, átöltözhetünk, odalenn a konyhában kávét főzhetünk magunknak…egyszóval bármit megtehetünk amit a valóságban is. Már eleve ez a nyitány hosszú percekre lekötheti a játékost, ám a java még csak ezután következik. Hazaér ugyanis feleségünk a két kisfiúnkkal. Velük is játszhatunk egy kicsit a kertben, utána pedig jön az ebéd. Később a helyi plázába látogatunk el a családdal. Itt viszont tragédia történik. Ethan kisfia ugyanis előbb eltűnik a tömegben (a piros lufija alapján keresgélhetjük össze-vissza) majd egy szerencsétlen baleset folytán elüti őt egy autó és szörnyethal. A tragédia az egész család életére rányomja a bélyegét. A házasságuk tönkremegy, elválnak. Ethan és a kisebbik fia, Shaun, egyedül maradnak. Nos, ez az alapfelütés. A baleset után egyébként bekúszik a főcím (fájdalmasan szomorú zenei aláfestéssel és olyan képi beállításokkal amelyek már önmagukban díjat érdemelnének). Leszakad az ég. Folyamatosan ömlik az eső. Így indít ez a film noir, krimi-elemekkel dúsan átszőtt kalandjáték. Igen...kalandjáték. Merthogy a Heavy Rain tagadhatatlanul kalandjáték.

Ugyan rengeteg QTE (Quick Time Event) -szerkció kapott helyet benne (ezeket leginkább a God of War -játékok azonos szakaszaihoz lehetne hasonlítani) ám az összképet tekintve ez egy kalandjáték. És tisztázzunk még valamit: ugyan a nyitány Ethan Mars és családja kálváriájával indít, a Heavy Rain többszereplős alkotás. Shaun ugyanis egy esős (mily meglepő…) napon eltűnik. Sanszos, hogy az Origami-gyilkos rabolta el aki már számtalan gyermekkel végzett, nevét pedig onnan kapta, hogy az áldozatai mellett mindig hagyott egy origami-figurát. Eme gyilkos után nyomozva kapcsolódik be a történetbe Norman Jayden az FBI-tól. Vele egyébként főként nyomozni fogunk (eleve egy tetthellyel kezdünk…persze esőben) mégpedig egy speciális szemüveg + kesztyű (A.R.I.) segítségével amellyel a virtuális valóságban is kutakodhat. Jópofa, hogy az A.R.I. segítségével ''irodáját'' magunk alakíthatjuk ki (például hátteret választhatunk) és böngészhetünk a temérdek nyomozati akta, térkép, profil és jegyzőkönyv között miközben Norman gyakorlatilag csak egy üres asztalnál ül. Az A.R.I mellesleg egyfajta drogként is hat rá: ha túlzásba viszi, speciális gyógyszert kell rá szednie. A játék vége felé haladva Norman számára a valóság és a képzelet már egyre inkább kezd összemosódni - igazából mi dönthetjük el, hogy végleg elveszíti-e a lába alól a talajt, avagy sem.

A harmadik szereplőnk Madison Paige, egy oknyomozó újságíró csaj. Ő szintén az Origami-gyilkos után kutat, csak épp Ethan nyomában járva. Madison történeti szála engem annyira nem ragadott magával mint a többi, bár az ő + Ethan kapcsolatát tekintve mégis indokoltnak érzem, hogy beiktatták. Arról nem is beszélve, hogy a játékhoz kiadott egyetlen DLC (The Taxidermist) is őt állítja főszerepbe, miközben egy olyan preparátor házában kell bujkálnunk (amolyan The Collector -módra) aki állatok mellett előszeretettel töm ki legyilkolt nőket is. A negyedik – egyben utolsó – szereplőnk pedig Scott Shelby, egy visszavonult rendőr aki magándetektívként nyomoz az Origami-gyilkos után mivel az egyik áldozat édesanyja felbérelte. Scott tipikus film noir karakter. Megvénült zsaru, aki látott már egy s mást. Gyűrött ballonkabátjában bagózik a putri kocsmák előtt ahová információmorzsák reményében ment el. Persze a fő-fő szereplő akkor is Ethan marad. Szegény pasas a fia halála, és a feleségével való válása után még egyetlen megmaradt másik fiát is elveszíti. Aztán kap egy dobozt. Benne origami-figurák (és még pár egyéb dolgon kívül egy pisztoly is). Minden egyes figura egy-egy új ''próbát'' jelent Ethan számára. ''Milyen messzire mennél el a fiad életéért?'' A forgalommal szemben vezetés még nem is olyan nagy kunszt (végre egy kis adrenalin-löket!). Ám mikor egy lepukkant lakótelepi lakásba betérvén az a feladat várja hősünket, hogy vágja le az egyik ujját (amit természetesen nekünk kell kivitelezni) akkor a játékos már elgondolkodik azon, hogy mennyire tabudöntögető is lehet egy ilyen játék.

(Figyelem: spoileres!)

Nagy sorozatbarát vagyok. Persze nem nézek egyszerre 5-6 sorozatot (tehát túlzásba nem viszem), de megvannak azon kedvenceim amiket a világért sem hagynék ki. Jelenleg az etalon a Banshee. Két hét alatt daráltam le az első két évadot és amikor azt hittem hogy ennél jobb már jöhet, a 3. évad simán a falhoz vágott. Nehéz lesz ezt überelnie az áprilisban érkező 4. évadnak, de nem lehetetlen. Gyerekkoromban az alap rajzfilmeken kívül az olyan sorozatok mentek nálam (nálunk) mint a Knight Rider, a Kung Fu, a szerintem már senki előtt sem ismeretes Quantum Leap - Az időutazó, a nagy kedvenc Sliders és az az Elveszett ereklyék fosztogatói, amelyben a főszereplő csaj (Sidney Fox) bár remek Lara Croft imitátor lett (a hatalmas mellei is passzoltak), valójában egy ordas nagy ribanc volt mert minden részben előkerült egy ex-pasija akivel anno lefeküdt vagy legalábbis kavart. Akkor nem igazán zavart hiszen voltam oly nagy Indiana Jones fan hogy leginkább a kalandokra koncentráljak.

Később tovább fejlesztettem a sorozatok iránti rajongásom, látóköröm kiszélesedett és bejöttek az olyan sci-fi darabok mint a Csillagkapu avagy a Star Trek Voyager. Mellettük pedig tesómmal néztem a Maffiózókat. Mivel nem volt HBO a családban, keresztanyámat kellett megkérnem hogy vegye fel. Ja, meg néha South Parkot is felvetettem vele. Később, mikor már az internet a mindennapok részévé vált, lehetőségem nyílott temérdek új sorozatba belekóstolni. Ma már túl vagyok annyin hogy számon tartani sem tudom. De úgy 2010 környékén nálam a Skins futott igazán (a Spartacus meg a Trónok harca mellett), erre voltam a legjobban rákattanva. Neten olvastam már hogy remek kis angol sorozat, meg hogy rohadt jó zenék vannak benne, de kellett egy kis idő mire rávettem magam hogy belekezdjek. És húú de magával rántott..! Akkortájt hallgattam baromi sokat a Hadouken! Music For An Accelerated Culture albumát és a Skins tökéletes volt mellé mert amiről a H! zenélt, pont arról szólt a Skins. Fiatalság, bolondság, szex, drogok, bulik, etc. És ez nekem nagyon bejött. Az 1. generáció szereplői mára már szép kis karriert futottak be, Nicholas Hoult (Tony) legutóbb a Mad Maxben alakított hatalmasat, Kaya Scodelario (Effy) az Útvesztő 1. és 2. részében játszott, kedvencem, Joe Dempsie (Chris, a drogfüggő srác) pedig újabban a Trónok harca berkein belül játszik - Hannah Murrayyel (Cassie) egyetemben. Mondjuk aki talán a legnagyobbat ment, az a 2. generációból megismert Jack O'Connell (Cook) akinek ma már Hollywood csak úgy szórja a szerepeket. Mellesleg Dev Patel (Gettómilliomos) is igen sikeressé vált.

Nálam otthon már jópár hónapja a Windows 10 fut. ITT már értekeztem róla hogy némely funkcióját kifejezetten hasznosnak tartom, azonban van benne pár dolog, amitől a falra mászom. Például nem tudom ki találta ki azt a baromságot hogy leállításnál ha túl korán csukom le a laptopot akkor nem kikapcsol a drága, hanem elteszi magát alvó állapotba. Jó, mondjuk ez csak kukacoskodás. Amúgy egy nagyon klassz kis oprendszer, csak a nyomi frissítéseit ne tolná mindig pont akkor az ember arcába, mikor a legkevésbé sem alkalmas az időpont a telepítésükre. De más kivetnivalóm nincs vele kapcsolatban. Jimmy barátom viszont összedobott egy klassz kis összefoglalót a Windows 10 (vagyis inkább a Microsoft) negatív tulajdonságairól. Olvassátok el, érdemes. (-Brit-)

Sziasztok, Jimmy vagyok!

Napjainkban, amikor ezen sorokat írom, a Microsoft Windows 10 nevű úthengere teljes erővel gurul előre.

A cég támadási taktikája úgy néz ki 3 részből áll:

1.) Az ingyenes rendszerfrissítés ígérete:

Anno  a Windows 10 promózgatása közben ejtett el az egyik munkatárs egy olyan kijelentést, amely nagyon izgatott állapotba hozta az embereket. Akinek megvan a Windows 7 vagy a 8/8.1, az ingyen frissíthet a 10-re. Az emberek erre teljesen megkergültek. Sokan elkezdtek arról áradozni, hogy "Jaj, de jó! Még a kalóz verzióval rendelkezők is tisztára moshatják magukat!"

Aztán jött egy másik munkatárs és ez <beintés> volt neked, nem tisztára mosás. A kolléga ugyanis tisztán definiálta, hogy " a licenszedet magaddal viszed az új rendszerre". Magyarul: Ha kalóz verzióról upgradelsz, attól még kalóz verzió marad a rendszered.  ( Többen is jelezték azóta, hogy a kalóz verziót is gond nélkül tudták frissíteni, mintha mi sem történt volna.)

2.) Az erőltetett frissítés:

Amikor a régebbi rendszerünk leszedi a Win. 10 telepítő fájljait, egy olyan ablakot dob fel, amelyben felajánlja az új operációs rendszerre való átállást. A trükk az egészben az, hogy a felhasználó látszólag két opció közül választhat: "Frissítés most" vagy "Frissítés ma este". Persze, ha "ki ixeljük" az ablakot akkor semmi sem történik, de egy kezdő felhasználó ezt nem tudhatja, így konkrétan csőbe húzza őt a redmondi vállalat.

A Microsoft válasza:

"Mi csak azt akarjuk, hogy a felhasználók biztonságban legyenek."

Be kell valljam, én sosem volt nagy fanja az Ubisoft asszaszinok vs templomosok párharcának. Mikor 2007-ben megjelent az 1. rész, mindenki annyira várta már mint a messiást. Anno a PC-s játékmagazinok 5-6 oldalas előzeteseket hoztak le belőle, mindenki azt hitte hogy hatalmas durranás lesz. Ennek ellenére egy átlagban gyenge 70%-os teljesítményű cuccot kaptunk, de legalább elindított valamit. Valamit, ami azóta sem állt még meg. Mivel idén a mozikba kerül az Assassin's Creed mozifilm (Michael Fassbenderrel a főszerepben), úgy éreztem itt az ideje egy kis nosztalgiázásnak.

Szóval 2007 nekem az érettségi jegyében telt, nem is nagyon jutott időm játszani akkoriban semmivel. Pedig sorra remek játékok jöttek ki, hiszen akkor reformálódott meg a Call of Duty széria a Modern Warfare keretein belül és az első BioShock is akkoriban látott napvilágot, hogy a The Witcher-t és a Portal-t már ne is említsem. Szóval játéktermés szempontjából kifejezetten erős év volt 2007. És akkor jött ki az Assassin's Creed, mely Altair kalandját mesélte el a Szentföldön, 1191-től indulva. Amúgy a játék Xbox 360-ra és PlayStation 3-ra 2007 novemberében jelent meg, míg PC-re 2008 áprilisában, stílusát tekintve pedig sandbox típusú, akció-kaland-lopakodós TPS volt. Persze azért az a sandbox világ koránt sem volt még olyan nyitott és hatalmas mint az újabb részekben. Megismerhettük Desmond Miles-t, aki a jelenben egy Animus nevű gépezet segítségével képes volt betekintést nyerni a saját genetikai emlékeibe, emígy pedig Altair emlékeibe. Párhuzamosan zajlott a játék egyszerre a múltban és a jelenben, bár érthetően előbbiben jóval több időt tölthettünk. Az asszaszinok és templomosok örökös küzdelmének tárgya pedig egy történelem előtti időkből származó relikvia, egy "édendarab". Én sosem toltam végig a játékot, pedig megvolt kölcsönben PS3-ra. Valahogy a felénél számomra kifulladt az egész. A 2009-ben megjelent 2. résszel viszont már jóval többet játszottam, a reneszánsz Itáliába helyezett történet és a főszereplő Ezio karaktere olyannyira megfogtak, hogy sokáig a valaha készült legjobb és leghangulatosabb AC játékként tekintettem rá.

2009 volt az az év egyébként amikor elkezdtem blogolni, és mivel szimpla cikkíróként kezdtem, muszáj voltam naphosszat új cikkeket kreálni, hisz heti limit volt. Így nem sok időm maradt játszani, de Ezio kalandja olyannyira magával ragadott hogy nem tudtam abbahagyni amíg a végére nem jutok. Ez éjszakákba - sőt, hajnalokba - nyúló játszadozásokat jelentett, másnap meg olyan kómásan mentem PR manager órára hogy 3 kávé kellett hogy egyáltalán magamhoz térjek. De végigtoltam a játékot. Utána viszont a bloggerkedés és a suli minden időmet lefoglalták, a Brotherhood és a Revelations teljesen kimaradtak az életemből - ezekkel soha nem is játszottam. Picit sajnálom is, de talán egyszer majd pótolom hiányosságom. Legközelebb csak 2012-ben fordultam újfent az AC felé, ugyanis ekkor jelent meg az Észak-Amerikában játszódó, 1754-től 1783-ig az Amerikai Szabadságharc alatt tevékenykedő indián, Connor kalandja. Bevallom őszintén, nekem az Assassin's Creed 3 sosem tetszett. Az összes ismerősöm akik szeretik a szériát, hatalmas elvárásokat támasztott vele szemben, engem viszont kicsit sem fogott meg az Amerikába áthelyezett sztori. Ennek ellenére végigjátszottam. A sandbox stílus ebben a részben már kezdett nagyon kiteljesedni, a bejárható terület és a különálló városok hatalmasak lettek, a gyűjtögethető cuccok és mellékküldetések száma is megnövekedett. Viszont én valahogy nem igazán tudtam azonosulni Conorral, szerintem a mai napig ő az egyik leggyengébb karaktere az AC univerzumnak - persze csak a Unity-s Arno Dorian után.