Minden tiszteletem azoké a rendezőké akik mikor horrorfilm készítésére adják a fejüket, mernek visszanyúlni a klasszikus, gótikus horrorhoz. Hiszen régen még egy jó horror alapjai az olyan kis adalékok voltak, mint például az ódon, kísérteties kastély, a sötétből előkúszó árnyak és a nyikorgó ajtók. Manapság - mikor egy jumpscare parádé már képes tömegeket bevonzani hulladék filmekre is - alig nyúlnak vissza ennyire a gyökerekhez. Nekem éppen ezért a mai napig a kedvenc "újhullámos" horrorfilmem a Fekete ruhás nő (The Woman in Black) mely könyv változatban is nagyon tetszett, de a belőle készült filmadaptáció láttán még az én ereimben is meghűlt a vér néha. Mikor először láttam a The Boy előzetesét, rögtön lett egy kis Annabelle utánérzésem. Ez rögvest egy kis aggodalomra adott okot, hisz az Annabelle egy gyenge közepes film volt. Ám mégis úgy voltam vele hogy ha már ijesztgetős horror, akkor azt nekem kötelező megnéznem hogy aztán mindenre kiterjedő véleményt formálhassak róla.

Az egy dolog hogy a moziban (Aréna Pláza) megint főként tinikből állt a nézőközönség és végigcsámcsogták illetve végigröhögték az egészet, számomra ez mégsem volt annyira zavaró mint a The Conjuring esetében ahol egy kis balfasz konkrétan jó hangosan végigkommentálta a filmet. Szóval ezen most egész hamar túl tudtam tenni magam (csodálkoztam is rajta később) és ezen külső zajokat kizárva, végre elindult a The Boy. A sztori dióhéjban annyi hogy adott egy amerikai bébiszitter csaj (Greta) aki elszegődik egy idős angol házaspárhoz hogy a fiúkra vigyázzon. Egész meglepődik mikor kiderül hogy a fiú (Brahms) valójában egy játékbaba. Az idős és minden bizonnyal már nem túl ép elméjű házaspár azonban élő gyermekként kezelik őt, etetik, ruházzák, tanítják és este szép komótosan lefektetik. Greta eleinte nagyon furcsállja az egész helyzetet ám kisvártatva a házaspár bejelenti hogy sürgősen el kell utazniuk. Greta pedig egyedül marad a fura játékbabával egy olyan kihalt, ódon, kísérteties házban amelybe az Addams Family rögvest beleszerelmesedne és vennék is meg azon nyomban.

Kiadás éve: 2007

Hú skacok, ugyebár ez a blog eredetileg zenék bemutatására jött létre, az utóbbi időkben mégis inkább filmes és videojátékos cikkek láttak napvilágot tőlem. Kissé túltoltam ezt a témát, de hát ez van. Általában mindig arról írok ami épp érdekel, témától függetlenül. Aztán mivel most megint rápörögtem az induszriális metálra, jöhet egy kis Nine Inch Nails. A zenekarral én annak idején még az MTV-n találkoztam, a Hand That Feeds szám apropóján. Tetszett a kemény hangzás, a zúzós riffek és a szanaszét torzított elektronika - nameg Trent "kigyúrt emós" imidzse. Oké, akkoriban (2005/2006) nálam még a rettenet nyálas HIM volt az etalon metál témában (szégyellem is magam miatta), újdonságként hatott a Nine Inch Nails -féle zúzda. 2007-ben épp túl voltam az érettségin és akkoriban kezdtem el a rendszeres edzést. Kellett valami pörgős zene amire edzhetek otthon. Mivel akkoriban jelent meg a Year Zero, gondoltam egye fene, lehúzom arról az orosz mp3-mas oldalról ahonnét amúgy is szedtem a zenéim nagy részét (hatalmas volt a kínálat). Még emlékszem arra is hogy kiírtam CD-re, kivittem abba a régen konyhaként működtetett szobába amely az edzőtermünkként funkcionált és betettem a kis mini hifi lejátszómba. Ami elég gyakran csak nagy nehézségek árán indította el a másolt CD-ket. Szóval kb. 10 perces előjáték után végre megszólalt a lemez.

És bizony a Year Zero nem finomkodik. Már a kezdő HYPERPOWER! megadja az alaphangulatot (szimbolikusan a kormány erődemonstrációjaként is értelmezhető), az instrumentális intro olyan elementáris erővel robban a hallgató arcába hogy majd szétrepednek a falak. A végére pedig teljes káoszba torkollik, hogy rögtön utána a The Beginning of the End (mely a társadalmi hanyatlás, az államstruktúra és a rend felbomlásának kezdetét vetíti elénk) masszív dobalapjaival végre befussanak a "rendes" dalok és kezdetét vegye egy összeesküvés elméletekkel, alternatív valóságokkal, disztópikus orwell-i jövőképpel és az USA-t bíráló dalszövegekkel felvértezett zenei utazás. A lemez hallgatása közben többször eszünkbe juthat pl. az 1984 Orwelltől. A Survivalism minimalista pittyegéssel indít ám mégis az album legerősebb dalává lép elő. Trent szövegei mindig is erősen paranoidok voltak, itt azonban hatványozottan igaz ez - a Survivalism esetében pedig különösképp. A rendszer ellen lázadás és a magabiztosság viszont kéz a kézben jár a felkészültséggel és azzal a technikai tudással, amely nélkül a jövő embere elveszett. A központi téma a világvége. De nem a filmes klisés világvége. Nem aszteroida vagy atomháború okozza hanem épp mi, emberek tesszük tönkre végnapjait élő bolygónkat. Lassan, fokozatosan. A The Good Soldier egy katona szemszögéből mutatja be azt a helyzetet amely akkoriban az amerikai katonáknak mindennapos volt Irakban, az állandó amerikai jelenlétről szól a közel-keleten. Egyébként lehetetlen nem párhuzamot vonni az album tematikája és az iraki háború, az amerikai megszállás között. És pont ez a háború az, amire nagyon rá voltam kattanva annak idején és nagyon alaposan utánaolvastam az egésznek. Mellesleg egy - a többihez képest - erősen visszafogott és középtempós szerzemény. A Vessel pont az ellentéte. Zajos, durva, erőszakos és szanaszét effektezett. Miközben élesen kritizálja a rendszert, egyértelművé teszi hogy aki nem elég felkészült, az előbb-utóbb elbukik. Ó, és van egy nagyon durva instrumentális elborulás a végén amivel anyámat bármikor ki tudom kergetni a szobából. A Me, I'm Not is a "visszafogott" dalok sorát erősíti és ebben is van egy számomra nagyon tetszetős instrumentális átvezetés. Trent ezekkel a túltolt, torzított effektekkel nagyon eltalált nálam valamit, imádom egyszerűen. A 2005-ös With Teeth nekem mindig is túl mainstream lemez volt, talán épp azért mert a NIN hallgatott a lemezt megjelentető kiadó elvárásaira és populárisabbá formálták a kész anyagot. Na, itt ilyesmi távolról sincs. A hallgatóbarát megközelítés a lehető legtávolabb áll a Year Zero világától, minden egyes dalban vannak túltolt torzítások, oda nem illő zörejek, zajok.

Mikor a GTA III kijött, mindenki el volt ájulva. A hatalmas várostól, a részletes grafikától, de leginkább talán attól, hogy a GTA III már szakított az előző részek felülnézetes kivitelezésével és teljes 3D-ben mozoghattunk benne, kedvünkre felfedezve a New York -mintájára felépített Liberty City nevezetű – kitalált – városban. Mérföldkő volt a videojátékok történelmében, az biztos. Aztán 2003-ban jött a Vice City és még több játékos lett GTA-rajongó. A létszámuk pedig a San Andreas és a további részek eljövetelével még tovább nőtt. Azonban rendre érkeztek úgynevezett ''GTA-klón'' játékok is amelyek a sandbox játékmenet mellett a hatalmas bejárható területet és a jól megírt történetet próbálták előtérbe helyezni. Sajnos a korai időkben ez a kettő sehogy sem akart együtt működni. Vagy a bejárható terület volt nagy és a sztori pocsék, vagy a sztori volt remek és a bejárható terület kicsi. A 2002-es Mafia: The City of Lost Heaven azonban – csodával határos módon – mindkét kritériumnak megfelelt. A sztorija köröket vert bármelyik másik hasonló típusú játékéra, a bejárható területe pedig hatalmas volt (tekintve, hogy a városon kívül vidékre is leutazhattunk). A cseh 2K készítők alkotása mindenképp hatalmas jelentőségű videojáték lett, egy igazi etalon. Számomra mind a mai napig etalonnak számít.

A történet a legjobb maffia-filmeket idézi meg. Eleve azzal kezdődik a játék, hogy főszereplőnk – Tommy Angelo – egy bárban elmeséli élete történetét (pontosabban csak azokat a részeket mikor bekerült a maffia kötelékébe) egy nyomozónak és cserébe védelmet kér ő és családja számára. Megsúgom melyik filmben láthattuk pont ugyanezt: Nagymenők. Tommy visszaemlékezése indítja tehát a játékot. Az 1930-as években járunk. Dúl a szesztilalom, az utcákat és az egyes városrészeket különböző családok uralják. Illegális üzletekbe bonyolódni, csencselni és mutyizni nem épp életbiztosítás, már csak az erősen korrupt rendőrség miatt sem. Tommy egyszerű taxisofőrként keresi kenyerét. Unalmas hétköznapjainak egy gengszter vet véget, mikor is az ellenséges család emberei elől menekülvén éppen Tommy taxijába veti be magát. A sikeres mentőakció után hősünk választhat, hogy vagy beszáll a család emberei közé…vagy golyót kap a fejébe. Utóbbit választva elég hamar vége is lenne a játéknak, így Tommy szépen lassan elindul a maffia-ranglétráján felfelé. Eleinte még csak embereket furikázik, apróbb stiklikben vesz részt (pl. alkohol-csempészés) de ahogy egyre nagyobb tiszteletet kezd kivívni a keresztapa – Don Salieri – szemében, úgy érezheti magát egyre inkább családtagnak. Nem telik bele sok időbe, hogy a család végleg befogadja őt, ott lehessen a megbeszéléseken és akár emberéletekről dönthessen. Barátokat is szerez (mint például a kissé hirtelen haragú Paulie, a nyugodtabb természetű Sam és az öreg, megfontolt Frank), nemsoká pedig a szerelem is rátalál. De a maffia kötelékébe tartozni nem csupa játék és mese. Az ellenséges családok ténykedései miatt egyre inkább egy háború szélére sodródik Lost Heaven városa, mikor pedig már belső árulások is nehezítik a Salieri-család életét, Tommy számára nyilvánvalóvá válik, hogy innen már nincs visszaút, nem lehet kiszállni, és vagy golyót repít a saját barátai fejébe, vagy ő végzi a tenger mélyén…betoncsizmában. Bizony, a Mafia sztorija árulásokkal és hatalmas csavarokkal fűszerezett. Nem mellesleg tényleg a legjobb maffia-filmeket idézi (nem egyszer konkrét jelenetek vagy szituációk átemelésével). Ennek ellenére mint önálló maffia-történet is teljes mértékben megállja a helyét.

Helyenként spoilereket tartalmaz!

Én imádtam gyerekkoromban az Indiana Jones filmeket. De kivétel nélkül mindet. Egyszer megkaptam VHS-gyűjteményben, és onnantól fogva elkötelezett rajongója lettem Spielberg és Lucas közös szerelemgyerekének. Az Indiana Jones az én Star Wars-om. Még a 2008-as 4. részt is tűkön ülve vártam, pedig az aztán tényleg elég gyenge lett (jó...azért nem annyira). A női Indiana Jones, azaz Lara Croft is hatalmas kedvencemmé vált attól a ponttól kezdve hogy régi haverom (Laci) karcos CD-jén először kipróbálhattam PSX-en a Tomb Raider 1-et. Sokakkal ellentétben én nem Larába, hanem a játék hangulatába szerelmesedtem bele. Az ősi sírok feltárása, a logikai feladványok megoldása és az értékes kincsek felkutatása sokkal jobban lekötött mint Lara irreálisan hatalmas mellei. Node erről már írtam korábban ITT, Indy rajongásomról pedig ITT. Sorozatoknál sokáig semmi nem tudott lekötni mely egy kicsit is érintette volna ezt a kalandvágyó régészprofesszoros témát. Ott volt mondjuk az Elveszett világ c. kalandsorozat melyben egy csapat lelkes jómunkásember eljut egy olyan világba ahol a dzsungelt még dinoszauruszok lakják (nameg egy csöcsös szőke amazon csaj). De ez nem volt nagy szám. Aztán ott volt még az Ifjú Indiana Jones kalandjai c. sorozat is, melyben Sean Patrick Flannery volt az ifjú Indy (még hasonlított is az Utolsó kereszteslovag elejei River Phoenixre) és különféle kalandokba keveredett kövér belga barátjával, akit azt hiszem Remynek hívtak, de erre már nem vennék mérget. Nem volt ez rossz sorozat, csak épp kissé zavart hogy eredetileg egész estés filmekként adták ki őket, és a TV-verzió ezek megvágott változata lett.

Aztán jött Sydney Fox. Na igen, az Elveszett ereklyék fosztogatói sokáig hőn szeretett sorozatom volt, amit ki nem hagytam volna semmi pénzért. Az összesen három évadot megélt sorozat ugyan nem volt túl nagy szám, de én elvoltam vele. Sydney Fox a Trinity College egyik nagy tudású és elismert professzora, aki a tanításon kívül ereklyevadászattal foglalkozik. A sorozat első részében megjelenik az új tanársegédje, az angol Nigel Bailey. Kettejük kalandjait követhetjük nyomon. Az első képekben mindig néhány történelmi jelenetet láthatunk, amelyek megmutatják, hogy hogyan is tűnik el az épp aktuális ereklye. Ezt követően visszatérünk napjainkba. Sydney és Nigel ilyenkor általában az egyetemen tartózkodnak. Itt szokták őket meglátogatni azok az emberek, akik szeretnének bizonyos ereklyék nyomára bukkanni, majd felkérik Sydney-t, hogy keresse meg azt. Sydney pedig útra kel, hogy teljesítse a megbízást, útjaira pedig magával viszi az esetlen, de szintén nagy tudású Nigelt is. Ez az ismétlődő alapfelállás tulajdonképpen minden egyes részben visszaköszönt, csak persze kisebb-nagyobb változtatásokkal. A poén az hogy Sydney akármekkora Lara Croft inkarnáció is lett - még a hatalmas mellek is stimmeltek - , tulajdonképpen egy ordas nagy ribanc volt. Kb. minden egyes részben feltűnt egy-egy expasija, akivel valamikor a múltban lefeküdt vagy legalábbis kavart már. Ők jópárszor bele akartak köpni Sydney és Nigel levesébe, de a végén mindig győzedelmeskedett a jó, azaz kalandor párosunk.