Az a legjobb az indie fejlesztésű játékokban, hogy a készítőknek nem kell különféle elvárásokhoz tartaniuk magukat és azt dobhatnak piacra, amit csak akarnak. Jómagam - ha az eddigi írásaim/novelláim alapján nem derült volna ki - elég nagy rajongója vagyok a (gótikus-)horror műfajának. Imádok könyvekben, filmekben egyaránt. Különösen H. P. Lovecraft munkásságát akinek Cthulhu mítoszát is köszönhetjük. Az író munkásságát eddig igen kevés videojátékban láthattuk méltó módon visszaköszönni. Ott volt anno a Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth amely igencsak tisztességes lett és nekem mind a mai napig nagy kedvencem. De hirtelen többet aligha tudnék felsorolni...persze a The Last Door horror-kalandjátékon kívül. Az 1. rész engem teljesen elkápráztatott (azóta már videóbemutatót is csináltam róla ITT). Szinte azonnal magával ragadott a remek hangulata és kiváló, a lovecraft-i stílust abszolút átadó története, mely tele volt misztikummal, sötét titkokkal és megannyi megválaszolandó kérdéssel.

Alexandra eldugott erdőközepi háza nem kevésbé félelmetes

A 2. rész ügyesen fonta tovább a megkezdett sztorit, immáron a múltba kellett visszanyúlnunk a kérdések megválaszolását illetően és ebben az epizódban már megjelentek az NPC-k (nem-játékos karakterek) is akikkel lehetett társalogni. Ez csak még többet adott hozzá az alapvetően point n' click kalandjáték játékmechanizmushoz, hiszen bár a nyitány is nagyon erősre sikeredett, a folytatások csak még tovább emelték a színvonalat. Igaz ez a 3. részre is, ahol ugyan jól megkavarták a történetet, de legalább választ kaptunk olyan kérdésekre melyek már régóta foglalkoztatták fantáziánkat. Mellesleg a lovecraft-i atmoszféra átadása újfent tökéletes lett (és nem csak az olyan egyértelmű utalások végett mint a "Patkányok a falban" c. művet idéző levélrészlet a pincében). Bár fel lehet róni az epizódnak hogy kissé hosszúra sikeredett és feleslegesen nyújtották el a végét. Ennek tükrében kifejezetten kíváncsi voltam arra, hogy mivel rukkol elő a The Game Kitchen spanyol fejlesztőgárda az évadzárónak szánt 4. résszel, melynek címe: Ancient Shadows. Nem kis feladat várt erre a fejezetre, hiszen le kellett zárnia Jeremiah egész első évados kalandozásait, ugyanakkor fel is kellett vezetnie a második szezont. Lássuk, sikerült-e neki!

Kiadás éve: 2009

Műfaj: Electronic/Breakbeat/Drum’n’bass/New Rave

Ezt hallgasd meg: Warrior's Dance

Divat utálni ezt a lemezt. Minden zenerajongó tudja hogy a The Prodigy mennyit tett hozzá az elektronikus zenéhez a '90-es években. Ez ma már történelem. Ugyanakkor jópáran tudjuk azt is hogy szerencsétlenek mekkora hanyatlásnak indultak meg a 2000-es évek után. A 2004-es Always Outnumbered, Never Outgunned albumról például valószínűleg azért nem fogok írni sohasem, mert azon tényleg csak 1-2 olyan dal van amik megütik a közepes (!) szintet. Ellenben az idei lemezük (The Day Is My Enemy) meglepően jóra sikeredett. Oké, nem fogja megváltani a világot, de biztos vagyok benne hogy néhány év végi listára felkerül majd (még az NME is igen kegyes volt hozzá). Én a linkelt cikkemben úgy hivatkoztam az Invaders Must Die albumra hogy "rohadt erőtlen és összecsapott". Eme állításom továbbra is fenntartom, de ideje egy kicsit közelebbről is szemügyre vennünk, hogy ugyan már miféle rémség lett Liam Howlett, Keith Flint és Maxim 2009-es szörnyszülöttje Hol is kezdjem? Az album megfelelő hátszelet kapott. Kifejezetten sokan várták és a viszonylagos bukta ellenére is befutott róla néhány dal, melyek később reklámok, filmek és videojátékok zenei anyagaiként szolgáltak. A címadó Invaders Must Die introként nem rossz, megalapozza a hangulatot. Felkészít arra hogy itt bizony zúzás lett, torzított effektekkel és pörgős ütemekkel. Megemlítendő tovább hogy társ-producere az a James Rushent volt, kinek neve leginkább a Does It Offend You, Yeah? formációból lehet ismerős (én bírom őket, írtam is az eddigi két lemezükről ITT és ITT). Utána jön a bombasztikusan nagy slágernek szánt Omen amely a helyét mondjuk megállja, már ha azt szerepet szánták neki hogy kirobbantsa a ház oldalát. Tényleg ütős kis dal lett, de azért nem olyan maradandó élmény. A Thunder egy vicc. Most őszintén, ki tudta komolyan venni ezt a dalt ezzel az elbaszott refrénnel? A Colours már jobb szerencsére, picit a Hadouken! stílusára hajaz (már csak a 8 bites püttyögéssel is) ami igen érdekes, tudniillik a H! pont a Prodigy árnyékából nőtt ki (a Pendulummal egyetemben, de ezt most hagyjuk). A Take Me to the Hospital ismét a zúzósabb fajtából való, tetszett benne a "He was creepy like Dracula" sor de nagyjából ennyi. Az utána belépő Warrior's Dance viszont kétségtelenül az album legjobbja. Lassan építkezik, sejtelmesen indul. Aztán robban.

Rengeteg cikket olvashattatok már arról hogy mekkora király film lett az Mad Max: Fury Road film, és hát ezt személy szerint én sem tagadom, nálam is az év filmje eddig (Star Wars 7 ide vagy oda...). Izgalmas, látványos, akciódús és akkora adrenalinlöket hogy ilyet utoljára a The Raid 2 tudott számomra felmutatni. Azonban ez most nem egy magasztaló kritika lesz a filmről (hisz olyanból már tényleg több tucatot olvashattok a neten), hanem a filmzenét venném egy kicsit górcső alá. Nyilván ez a cikk azoknak lesz érthetőbb akik már látták George Miller fantasztikus alkotását, de ennek ellenére azok is bátran olvassák el akiknek egyelőre még kimaradt Max Rockatansky ezévi brutális kalandja.

A filmzenét Junkie XL (eredeti nevén Tom Holkenborg) jegyzi aki egy dán DJ-producer és ugyan eddig is besegített már zenekészítésben különféle filmeknél (Resident Evil, Sötét Lovag: Felemelkedés, Az acélember, stb.) de úgy igazán inkább különféle videojátékokból lehet ismerős a neve. Én először a Need for Speed: Underground játékban hallottam tőle egy számot, majd FIFA, Burnout és Sims játékokban is összetalálkoztam a zenéjével. Mondjuk annyira nem maradtak meg, kivéve talán a Cities in Dust...az tényleg klassz. Kicsit meglepődtem hogy ő szerzi az új Mad Max film zenei anyagát is (ráadásul durván 1 évig készítette), nade gondoltam annyi baj legyen, legalább jó kis pörgős hangkollázst kapunk. És mennyire jól gondoltam! A Fury Road zenéje úgy nagy általánosságban iszonyú pörgős, ehhez pedig remekül passzolnak a törzsi dobok és zúzós, már-már a metál stílusát karcolgató hard rock. Mikor Imperator Furiosa (Charlize Theron) leszakad a kijelölt útvonalról és meglovasítja Immortan Joe (Hugh Keays-Byrne) tartálykocsiját a titkos rakománnyal és a nyomukba szegődik majdnem az egész Citadel, felturbózott, ijesztő kocsikkal...ott már a zene is kezd rákapcsolni. Aztán mikor a kietlen sivatagot betöltik ezek a járgányok, dübörögnek a motorok, megjelenik az egyik war boy, Nux (Nicholas Hoult) a kocsija elejére kötözött Maxxel (Tom Hardy) és üldözőbe veszik Furiosát...aztán az egyik nagyobb üldöző járgányon feltűnik egy elektromos gitáron pengető alak...valahol ott szabadul el végleg a film, mint valami őrült, ki letépte láncát. Csupa energia a filmzene (csak úgy mint maga a film), vonósok, rezesek és ütősök tömkelege zúdul ránk és mögöttük pedánsan asszisztál az elektronika és hard rock kettőse. Az én kedvencem az átkozott pörgős Blood Bag, de a bő 2 órás (!) filmzenébe beköszönnek néha lassabb, atmoszférikusabb ambient darabok (Immortan Joe's Citadel, We Are Not Things, Moving On) de a csúcspont egyértelműen a Brothers in Arms. Ezt a filmzenét azonban csak és kizárólag megfelelő hangfalrendszer avagy egy jobb minőségű fejhallgató használatával ajánlom hallgatásra. Higgyétek el hogy sokkal de sokkal nagyobb élmény. A törzsi dobok robbannak, az elektronika hasít, a gitár süvít...hihetetlen energikus élmény! Hallgassátok csak. A filmet pedig nézzétek meg, mert túlzás nélkül 2015 legjobb akciófilmje.

Jajj, hol is kezdjem..? Ugyebár az ember tinikorában már kezd magába fogadni különféle zenei stílusokat, mindezek pedig nagy szerepet játszanak a későbbi stílusában is. Én gyerekkorom óta rock és elektronikus zene kedvelő voltam. Kezdtem édesapám Kraftwerk és Pink Floyd albumaival, majd szép lassan elkezdtem magam is felfedezni zenekarokat (ekkor már a polc mélyére süllyesztettem a Hupikék Törpikék válogatás kazikat). Emígy jött a Depeche Mode, a The Cure, a New Order... Ezeket ma szakszóval dark wave zenekaroknak is nevezhetnénk de akkor én mindebből csak annyit tapasztaltam hogy jó sötét, szomorkás dalszövegeik vannak és nekem ez fekszik. Sajnos így került a képbe a finn HIM is. Az első videó amit láttam tőlük, az a Gone with the Sin volt. Átkozott depis, borongós hangulatú dal, az énekes csávó (Ville Valo) egy temetőben bóklászik és olyan mély hangon énekel mint akinek gégerákja van. Azt hiszem ez a sötét, szomorkás stílus miatt tetszett meg a HIM zenéje. Bár metal zenekarnak aposztrofálják magukat (azon belül is "love metal", amit saját maguk találtak ki), a keményebb dalok inkább csak az első lemezre (Greatest Love Songs Vol. 666) jellemzőek. Található volt egyébként rajta egy Chris Isaak feldolgozás, a Wicked Game, aminek pár évvel később megcsinálták az átdolgozottabb verzióját is. Aztán 2000 környékén történt egyfajta "törés" a HIM zenéjében mert ahelyett hogy maradtak volna a keményvonalas finn metálnál, inkább a feketébe öltözött és durván kisminkelt tinilányok célközönségét célozták meg azzal hogy elkezdtek full nyálas, langyi dalokat írni. Ez lett a Razorblade Romance album, melyen olyan, tinilány-szívet szaggató szerzemények kaptak helyet mint például a Poison Girl, avagy a Right Here in My Arms. Innentől fogva a HIM ráállt erre a vonalra és az 1 évvel későbbi Deep Shadows and Brilliant Highlights is pont ugyanezt az utat követte tovább, de erre legalább már felkerültek olyan dalok is amiktől a fiúk sem érzik cikinek végighallgatni az albumot. Az In Joy and Sorrow, a Pretending, de leginkább a záró Love You Like I Do ami igazán korrekt, a maga orgonás, templomi hangzásvilágot idéző stílusával. Megfogott, na.

Aztán 2003-ban jött a Love Metal album, amely végképp világhírűvé tette a HIM-et. Emlékszem hogy akkoriban még a suliban is mindenki ismerte őket, még ha eleve ciki zenekarnak is számítottak. A The Funeral of Hearts napi rendszerességgel vagy 10-szer lement a hazai zenecsatornákon, az albumom pedig akadt 1-2 jobbféle dal (Sweet Pandemonium, Endless Dark). Jómagam épp nagy Stephen King korszakom éltem mikor megkaptam ezt a CD-t és elég jó aláfestőzene volt a Hasznos holmik vagy a Borzalmak városa mellé (szigorúan CD-s discman által hallgatva). Ezek után jött egy Greatest Hits válogatás album (természetesen meg volt ez is eredetiben, CD-vel, DVD-vel, tokkal-vonóval) majd 2005-ben a HIM elment Amerikába felvenni az új albumot. Ebből lett a Dark Light, amelyet én a mai napig nem tudok hova tenni. Nem tudom eldönteni hogy tetszett-e vagy sem. Az biztos hogy a HIM általa még híresebbé vált (immár a tengerentúlon is), a Wings of a Butterfly talán mindmáig a leghíresebb slágerük, a klipje pedig egész pofás, Tim Burton munkásságát idézi. De ugyanilyen híres a Killing Loneliness is, a nyitó Vampire Heart pedig előrevetítette a 3 évvel később berobbant Alkonyat által megkezdett vámpírimádat túltengését. Jópofa album lett a Dark Light így utólag belegondolva. És tele van apróságokkal, rengeteg utalás van benne a görög mitológiára (kedvenc témaköröm) és a keresztény vallásra, a bónusz Venus (In Our Blood) című dal elején például van egy értelmezhetetlen zaj-részlet amit ha visszafelé játszunk le akkor egy kislány hangját hallhatjuk amint azt kérdezi: "Where are we going, Daddy?" Szóval a HIM sikeresen tört be Amerikába, ekkoriban már a hazai tinimagazinok is tele voltak a HIM poszterekkel, képekkel, interjúkkal. Mondhatni hogy a csúcson voltak.