Na végre eljött az idő hogy bármiféle rossz szájíz nélkül írhatok az éppen aktuális American Horror Story évadról (amely ezúttal a 4. a sorban). Félreértés ne essék, imádtam én a az első két évadot is (írtam is róluk ITT) azonban a 3. évad (a Coven) kifejezetten gyengére sikeredett és bevallom, féltem hogy mit tesz majd le nekünk az asztalra Ryan Murphy és Brad Falchuk a Freak Show képében. Hála az égnek nemhogy csalódást nem okoztak, hanem sikerült nekik egy olyan erős évaddal megajándékozniuk minket amely felér az általam eddig etalonként számon tartott elmegyógyintézetes 2. évad (Asylum) színvonalához. Tavaly úgy ültem neki az első résznek hogy "itt még bármi lehet". És tényleg, ha megemlékezünk a Coven első néhány részéről akkor megállapíthatjuk hogy az az évad nem ott romlott el. Sőt, a Coven évadnyitánya kifejezetten erős volt. Ezt a szintet pedig a Freak Show is simán hozta, azonban fontosabb kiemelnem hogy eme kreatív energia és masszív drámai töltet nem fulladt ki a 13 részes évad felénél. Sikerült végig fenntartani a nívós színvonalat, miközben az American Horror Story pompásan kanyarodott vissza gyökereihez.
Beharangoztam már ITT de azért a sztori nagyvonalakban: 1952-ben járunk Jupiter városában, amely egy tipikus álmos, poros amerikai koszfészek Florida partjainál. Itt találjuk az egyik utolsó megmaradt rém-cirkuszt melynek tagjai különféle "torzszülöttek", ilyen vagy olyan fogyatékossággal élő különcök, egyben a cirkusz állandó tagjai. Egy olyan kis társaságé melynek élén a Németországból megszökött Elsa Mars (a zseniális Jessica Lange) áll, ki saját gyermekeiként tekint a társulatra melynek létszáma az évad során egyre csak gyarapodik. Ott van például a kétfejű ikerpár Bette és Dot Tattler (Sarah Paulson), az "ollókezű" helyi vagány srác Jimmy Darling (Evan Peters), a hárommellű Desiree Dupree (Angela Bassett), a szakállas nő Ethel Darling (Kathy Bates) és persze a cirkusz többi tagja is mint mondjuk Paul (Mat Fraser), Ma Petite (Jyoti Amge) vagy épp Amazon Eve (Erika Ervin). A végnapjait élő cirkusz próbál a felszínen maradni a mozi és TV térhódításának fénykorában azonban fennmaradásukat belső ellentétek és viszályok is akadályozzák. Főként hogy feltűnik a környéken egy bohócnak öltözött sorozatgyilkos, Twisty (John Carroll Lynch), és a helyi úri ficsúr, Dandy (Finn Wittrock) sem képes gyilkolás nélkül megülni a seggén, szerető édesanyja (Frances Conroy) legnagyobb bánatára. Ehhez gyorsan tegyük még hozzá hogy a nagyvárosból két szélhámos (Denis O' Hare és Emma Roberts) is érkezik hogy elvegyülve a társaság tagjai között ármánykodjanak. Főbb céljuk hogy minél több "torzszülöttet" öljenek meg és holttestjeiket egy különleges múzeumnak elszállítván busás jutalom üthesse markukat. Azt hiszem az már tényleg csak a hab ezen a véres tortán hogy Halloween alkalmából még a régi angol nemes "szörnyszülött" (két feje volt, egyik a tarkóján) Edward Mordrake (Wes Bentley) is visszatér a Pokol mélyéről hogy magával vigyen valakit. Parádés, nemigaz?

Kiadás éve: 2014

Bár nálam a tavalyi év legjobbja egyértelműen az alt-J This Is All Yours (vagy ahogy én nevezném: "Nara") albuma lett, mindenképp szót kell ejtenem a 28 éves énekes-dalszerző Jamie T tavalyi produktumáról is amely a Carry On The Grudge nevet kapta és én az utóbbi 2 hétben rohadtul rákattantam. Az alt-J azért győzedelmeskedett nálam mert imádom ha koncepciója van egy lemeznek, ráadásul az alt-J ezt nem kevés hipszter életérzéssel, megfejthetetlen dalszövegekkel és különös hangkollázzsal is nyakon öntötte, sikerül tehát nálam - aki abszolút vevő az ilyesmire - borítékolható volt. Ezzel szemben Jamie T "csak" a kötelezőt hozta, azt viszont profi, és rendkívül hangulatos módon.

Jamie T ugyanúgy London sötétebbik oldalának hírmondója mint Mike Skinner (The Streets) avagy Alex Turner (Arctic Monkeys), csak kevésbé felkapott. Nagyon klassz dalszövegeket ír és fokozatosan váltott a kezdeti hip-hop és grime stílusról a gitárzene, azon belül is az indie rock irányába. Tulajdonképpen remek arányérzékkel lépett fúzióra az indie-vel, méghozzá úgy, hogy a grime által átitatott gyökereitől sem szakadt el túlságosan. Ez a bravúr 2014-ben is épp olyan jól működött mint az eddigi etalon 2009-es Stick 'N' Stones albumon (hogy a debüt 2007-es Panic Prevention-t ne is említsük). Ugyanis a Carry On The Grudge remek "vegyes" dalokat tartalmaz. Egyrészt megjelenik rajta Jamie T beszólogatós, az utca nyelvén vakeráló arca, másrészt előtérbe kerül végre a gitárcentrikusabb dalszerző-énekes énje is amely kifejezetten nagyon erős szerzeményeket szült erre az albumra. A kezdő Limits Lie könnyed gitáros dallamvilágával kifejezetten tetszetős nyitány. A Don't You Find nekem az abszolút kedvencem. Nagyon fülbemászó (ez már eleve egy jó pont) és úgy kvázi minden összeáll benne, mondhatni hogy kulminálódik a melankólikusabb indie a new wave hangzással, mindezek mellé pedig a dalszövege is igen erős. Az egésznek van egy Alex Turner mellékíze, de ez kifejezetten jól áll a dalnak. A videoklipje is kreatív, be is szúrtam a cikk végére. A Turn on the Light egy picit sötétebb vizekre téved, míg a Zombie egy akkora hatalmas sláger hogy napi szinten kétszer leadja minden rádió a BBC Radio 1-től az MR2 Petőfiig. Vitathatatlanul 2014 egyik legjobbja és ez tény. A The Prophet olyan mintha Jamie T egy angol kisváros lepukkant kocsmájában adná elő egy forró nyári este, a szövegén pedig lehetetlenség nem elmosolyodni. A Mary Lee akusztikus gitárral kísért csilingelő dallamai alatt valahol ott integet Bob Dylan de talán még Jack White is. A Trouble igazán energikus rockdal, húzós riffekkel, míg a Rabbit Hole nagyjából ugyanezen a vonalon továbbhaladva még jobban megnöveli a tempót és kis túlzással a Kasabian-t is megidézi. Ám ha már rockról van szó, akkor a Peter az abszolút etalon ilyen téren az albumon. Ugyanis ez a dal már kvázi zúzás egész végig, fenyegető szöveggel és vad rap + rock kombinációval, a végére pedig pöpec kis gitárszólót is sikerült összehozni. A "lehetne szerelmes dal is" -szerű, folkos Love Is Only a Heartbeat Away akusztikus balladája alatt megintcsak visszaköszön Bob Dylan hatása, a Murder of Crows nekem valamiért a gospel zenét is eszembe juttatta, a záró They Told Me It Rained pedig egy középtempósra vett, korrekt ámde kevésbé megkapó szerzemény. Búcsúnak megteszi.
A Carry On The Grudge klassz lemez lett, egy baromi tehetséges dalszerző-énekestől (aki még mindig szemtelenül fiatal) és abszolút meg tudom érteni hogy miért imádták annyira a kritikusok (év végén elég sok helyen bekúszott a top10-be). Jamie T továbbra is az a brit srác akire érdemes odafigyelni. Talán sosem fog akkorát dobbantani mint Alex Turner, de a maga kategóriáján belül már most kiemelkedő. Meglepett hogy mennyire "bevadul" néha az album (lásd: "Peter"). Ugyanakkor az is meglepett hogy helyenként pedig mennyire belassul (lásd: "Love Is Only a Heartbeat Away"), persze a jó értelemben vett lassúságról van szó. Több reflektorfényt és hátszelet kellene adni ennek a srácnak mert ha így folytatja, hamarosan stadionokat megtöltő szupersztárrá avanzsálhat. Tényleg nem sok hiányzik már hozzá. Öreg korára legalább lesz majd miről mesélnie az ivócimboráinak abban a bizonyos angol kisváros lepukkant kocsmájában.

Értékelés: 10/9

Nem tudom ki emlékszik még rá, de kibaszott régen (bő 2 éve) elkezdtem egy cikksorozatot amely a budapesti lemezboltokat vette sorra. Két boltról írtam, az egyik a Wave, a másik pedig a Musicland volt. És bár jóval több boltban jártam már akkor, és azóta is, valamiért nem folytattam ezt a cikksorozatot. Utólag is elnézést érte. Hiányosságom igyekszem idén bepótolni. Elsőként (a sorozat szempontjából harmadikként) következzen egyik nagy kedvencem, a Média pont, a lemezbolt.

Penji a Médiapont hipercuki kabalája

A Jászai Mari tértől nem messze, a Hollán Ernő utcában található kis boltocska nincs éppenséggel nagyon eldugva, viszont könnyű tovább sétálni előtte puszta véletlenségből. Ezt elkerülendő, kitettek a bolt elé néhány dobozkányi olcsó (itt 500 ft/db) lemezt melyeken azonnal megakad a zenekedvelő járókelő szeme és már tér is befelé a boltba. Ami kifejezetten picit, viszont a választék hatalmas. Több ezer kiadvány csücsül a polcokon, nagyon sokféle stílusban. Bár a fő irányvonal a klasszikus és progresszív rock, gyakran találhatunk itt igazi csemegéket is. Én például itt futottam bele a Late of the Pier -féle Fantasy Black Channel albumába amelyről feltételezni sem mertem volna hogy nemhogy Budapesten, de hogy egyáltalán az országban valaha is hozzájutok. Mivel főként használt lemezekkel van tele a bolt, az árak is kifejezetten pénztárcabarát fekvésűek. 1000 és 2000 forintokért is bukkanhatunk igazi kincsekre. Külön öröm hogy a legnagyobb zenészek és zenekarok külön polcon kapnak helyet, szépen felmatricázva, ergo aki mondjuk AC/DC, Pink Floyd vagy például Depeche Mode lemezeket keres, az nem kell hogy kutakodjon az egyébként ABC-sorrendbe szedett hatalmas gyűjteményben. Én speciel folyton találok valami nekem valót, múltkor a Favourite Worst Nihtmare-t hoztam el az Arctic Monkeystól, korábban Heaven Street Seven és Nine Inch Nails kiadványokat is begyűjtöttem. Feltétlenül meg kell említenem hogy utóbbiaktól épp a Hesitation Marks albumot sikerült elhoznom, potom 2000 forintért tavaly, ami több volt mint remek vétel hiszen 2013-as albumról van szó (direkt rá is kérdeztem az eladótól hogy biztosan ennyi-e az annyi).

Emellett pedig néhány DVD is található a boltban, főként filmek. És persze a vinyl választék is bőséges. Azt még mindenképp megemlítem hogy a CD-k között is szépen külön vannak válogatva a magyar lemezek, ott is lehet tehát mazsolázni. Ó, és még két dolog! Az egyik hogy a Recorder magazin rendre megtalálható a boltban, mindig a legfrissebb lapszám és mivel ez ingyenes, ha elviszünk egyet akkor hazafelé a BKV-n olvasgathatjuk legalább, míg haza nem érünk legújabb kincseink birtokában. Mert abban biztosak lehettek hogy ha ellátogattok a Médiapontba, akkor biztosan találtok magatoknak valamit amit megvesztek majd. A másik dolog pedig amit említeni szeretnék, az az hogy a bolt Facebook-oldala minden nap frissül, kiírják az új szerzeményeket, akciókat, és így tovább. Abszolút ajánlom tehát ezt a helyet, akik vesznek még manapság lemezeket, azok feltétlenül látogassanak el ide.

Cím:

XIII. ker. Hollán Ernő utca 18.

Nyitvatartás:

Hétfő-Szombat: 13:00-20:00

Telefonszám:

06-20-317-12-80

Azért azt senki nem mondhatja hogy tavaly nem voltunk bőszen ellátva horror videojátékokkal. Ráadásul olyan gyöngyszemek tették tiszteletüket mint az Alien: Isolation (lesz majd róla cikk, nyugi), a roppant elvont The Vanishing of Ethan Carter vagy éppenséggel jelen cikkem tárgya, a The Evil Within. Ez a játék olyan produktum lett amire már nagyon, de nagyon régóta szüksége volt a videojáték iparnak túlélő-horror fronton. Mondhatni, felmentőseregként érkezett a The Evil Within. És hogy milyen lett? Nos, én kifejezetten pozitívan csalódtam benne. És ez nem is annyira meglepő hiszen a játék rendezője Shinji Mikami, a korai Resident Evil játékok (és a remek 4. rész) szülőatyja. Besegített még neki a Bethesda Softworks akikről már a korábbi Elder Scrolls részek – de főleg a Skyrim – óta tudjuk hogy nem árulnak zsákbamacskát. Ők bábáskodtak a japán illetőségű Tango Gameworks eme projektje felett, a végeredmény pedig kellőképpen hatásos lett. Továbbra sem "klasszikus tesztet" szeretnék írni a játékról. Én inkább azt fejteném ki hogy miért is annyira fontos a The Evil Within a modern horror-játékok történelmében.

Történet:

A játék főhőse Sebastian Castellanos detektív aki egy igazi macsó, kemény zsaru. Leginkább a The Wolf Among Us főszereplőjéhez tudnám hasonlítani. A sztori elején épp társaival kocsikázik egy borzalmas tömeggyilkosság helyszínére, méghozzá egy elmegyógyintézetbe a város közepén. A szanaszét heverő megcsonkított hullák látványa után Sebastian felfedez valakit a biztonsági kamerákon aki emberfeletti képességekkel rendelkezik és bármiféle akadály nélkül gyilkol halomra embereket. Képszakadás. A következő pillanatban Sebastian már fejjel lefelé lóg egy húskampón valami olyan iszonyatos helyen amelyet a Texasi láncfűrészes is azonnal elirigyelne. Ráadásképp egy vértől ázott kötényben cammogó alak is a helységben tartózkodik, hobbiból pedig épp embereket trancsíroz fel. Tőle kell ellopnunk a kijutást biztosító kulcsot, majd belevethetjük magunkat a játék világába és történetének alakulásába. Na igen, a történet...hát, hogy is fogalmazzak? Nem lett túl nagy szám. Próbálták csavargatni, de a fő motivációs szálon kívül nem sok érdemlegeset találni benne.

A fő motivációs szál is kifejezetten gyenge. Adott egy Ruvik nevű faszi (őt láthattuk a biztonsági kamerákon a játék elején) aki úgy játszaozik a térrel és idővel mint kisgyerek a LEGO-val. Sebastian harcol és próbál túlélni társaival karöltve de csakhamar rá kell jönnie hogy Ruvik irányít. Pontosabban az ő múltja kulcsfontosságú szerephez jut. A kigyulladt pajta, Laura, a titkos kísérletek... Mondjuk hogy a The Evil Within sztorija szódával elmegy (aki az összes naplóbejegyzést, újságcikket elolvasva még inkább belemerül, annak jobban tetszhet), de nem ez viszi el a hátán a cuccot. Hogy akkor mi? Hát, a hangulata.