Tessék, amilyen pocsék idő volt a múlt héten, olyan remek idő van most! Végre már ténylegesen itt a valódi Tavasz és ez nem csak a naptáron mutatkozik meg. Lehet megint pólóra vetkőzve sétálni, kiülni a napsütötte parkokba és élvezni a jóidőt. Másokkal egyetemben én magam is ezt művelem, többek közt ezért is csúszik kicsit a Bates Motel sorozatkritika (sorozatokkal amúgy is le vagyok maradva mert még a Hannibal 2. része és a Spartacus 3. évadának utolsó két része is hátravan...). Ja, meg mostanság nagyon rákattantam a retró dolgokra. Mindenféle hülyeséget összevásárolok. Mármint, ezek talán másnak hülyeségeknek tűnnek de nekem hatalmas értékek. Régi kalendáriumok, képeslapok, könyvek, csecsebecsék...még egy olyan ősrégi fényképezőgépre is szemet vetettem amely koránt sem digitális és fényképezés után kiadja a fotót. Biztos tudjátok, milyen. Úgyhogy ezekkel a hipszter dolgokkal remekül elvagyok. Ez az új hobbim. Amúgy meg nagyon vártam már a Tavasz első igazi megjelenését mert a fagyos hidegből, a szürke, depresszív állapotokat okozó téli hétköznapokból már rohadtul elegem volt. Az időjárás egyébként is meg van őrülve. A Tél elnyúlt (de még milyen hosszan!), a közelgő Nyár pedig megint 40 fokos kánikulákkal támad majd, erre mérget mernék venni. Úgyhogy a Tavasz igazi felüdülés lehet mindenki számára. Ez az évszak egyszerűen nem tud rossz lenni, nincsenek zavaró tényezői (najó, talán a mindent körülzsongó bogarak kivételt jelentenek), summa summarum tehát egy kifejezetten remek évszak. És emellett még gyönyörű szép is hiszen ilyenkor éled újra a természet is, nyílnak a virágok, rügyeznek a fák, stb. Felesleges sorolnom, hiszen látjátok Ti magatok is ha épp gyalog mentek valahová. Szóval örülünk, nagyon örülünk, hogy végre beköszöntött a Tavasz. Csak maradjon is. Lehetőleg jó hosszú ideig.
Manapság már nyugodtan kijelenthetjük: Trent Reznor egy zseni. Annak idején (pontosabban a nyolcvanas évek végén/kilencvenes évek elején) a Nine Inch Nails zenekar betörésével a zeneiparba, elindult az indusztriál metál térhódítása. A semmiképp sem hallgató-barát hangzás az egész NIN-életművön keresztül jól jellemezte a zenekart, míg Reznor a 2000-es évek után a vallásos és misztikus témakört elhagyva inkább a politika és a társadalomkritika felé fordult. De egyengette Marilyn Manson karrierjét is. Közös munkáik elég sikeresek voltak a kritikusok köreiben is ám összeveszésük után (mikor mindenki ment a maga útjára) ez az egység szétbomlott. Ma már kitűnik, hogy a kettejük közt zajló ellenségeskedésből Reznor jött ki győztesen (Manson azóta sem találja a saját hangját és rosszabbnál rosszabb lemezeket szállít). A NIN 2005-ben már odavágott a társadalomnak és a politikának a With Teeth albummal. Az egész koncepció érezhetően a gondolkodó embernek született. Annak, aki halad a korral. Nem marad/ragad le és állandóan résen van. Olyannyira 21. századi volt a With Teeth, hogy a szövegkönyv is letölthető pdf-fájlban jelent meg hozzá. Reznor azonban nem állt le a különféle összeesküvés-elméletek és egy lehetséges anti-utópia képének felfestésével a hallgatók előtt. A 2007-ben megjelent Year Zero a mai napig a NIN legkiforrottabb, legösszetettebb, egyúttal – meg merem kockáztatni – legjobb albuma. A titkos kódokat, bibliai idézeteket és szanaszét torzított/effektezett hangzást tartalmazó produktum időtálló. Egy lehetséges apokalipszist vázol fel miközben maga a CD olyan termografikus réteggel van bevonva, hogy hő hatására színt változtat (én is roppant mód elcsodálkoztam mikor első lejátszás után a CD sötét szürkéről fehérre váltott...) és az elrejtett kódokat és utasításokat követve különféle ál-weboldalakra juthatunk általa. Érdemes utánakeresni. Később – néhány letölthető szerzemény után – a NIN bejelentette, hogy pihenőre mennek egy időre. A búcsú-turné hazánkat is érintő eseményén (SYMA Csarnok, 2009) én magam is ott tomboltam. Életre szóló élmény volt. Ugyan a NIN parkolópályán pihen (bár állítólag most már tervezgetik a nagy visszatérést), Reznor azonban az elmúlt években sem tétlenkedett. A brit Atticus Ross társaságában kezdett neki két David Fincher -film filmzenéjének (A tetovált lány, Social Network – A közösségi háló és ez utóbbiért még Oscar-díjat is kapott) majd Ross mellé állította még a csatasorba saját feleségét (a filippínó származású Mariqueen Maandig kisasszonyt) is és How To Destroy Angels néven új zenekart alapítottak. A 2010-es első EP után három évet kellett várni a teljes nagylemezre ám végre itt van és a Welcome Oblivion nevet viseli.
Elnézést a hosszú bevezetőért de muszáj voltam leírni az előzmény-torténeteket, hogy mindenki tisztában lehessen vele, mennyire nagy visszhang előzte meg ezt az albumot. Reznor most már Oscar-díjas dalszerző, úgyhogy az tőle a minimum, hogy korrekt albumokat szállít. Egy mestermű tőle pedig egyáltalán nem lenne meglepő. Sajnos a How To Destroy Angels (a továbbiakban csak HTDA) első nagylemeze ingadozó teljesítményt mutat. A hangzás remekül lavírozik az erős elektronika, a széttorzított indusztriál és a finomabb, ambient/downtempo -rétegek között ám a legnagyobb hibája pont az, amely a legnagyobb újdonsága is egyben: a női vokál. Maandig hangja néha elidegenítően kilóg a zenei közegéből. Értem én, hogy itt most ő a főszereplő (Reznor mellék-vokáljai inkább a háttérben bújnak meg) de hangja túl sokszor kap a kelleténél több, nagyobb szerepet. Nem lenne célszerű egyenként alaposabban kiveséznek a dalokat, úgyhogy csak végigszaladnék rajtuk: a The Wake-Up kezdésnek nem rossz. Itt a hallgatónak még fogalma sincs arról, hogy később a női vokál mennyire zavaró lesz majd számára. A hangzás a jól megszokott (bár közelebb áll Reznor filmzenéihez mintsem a NIN -féle, durvább megszólaláshoz). A Keep It Together a tavaly kiadott EP-ről átmentett szerzemény. Nem rossz. Az And the Sky Began to Scream már kissé erőteljesebb, a címadó Welcome Oblivion kis túlzással még slágeres is, a majdnem 7 perces Ice Age pedig összességében az album legjobbja. Alapvetően utálom a bendzsót de ennél a dalnál kicsit sem zavart. Innentől pedig olyan érzés kezd eluralkodni a hallgatón, mintha alámerülne a jéghideg tenger mélyére. Belép az On the Wing, a Too Late, All Gone, a How Long? (sajnos ebben a legirritálóbb Maandig éneke) és a Strings and Attractors de ezek a dalok csak jönnek és mennek. Semmi kiemelkedő. A We Fade Away bálnanyöszörgése már inkább említésre méltó de két-három igazán jól eltalált dal még nem fog kiemelkedővé tenni egy albumot. A Recursive Self-Improvement és a The Loop Closes korrekt megágyazás a záró Hallowed Ground menetelésének ám összességében a Welcome Oblivion túl hosszú lett. Pár szerzeménnyel meg kellett volna kurtítani és akkor jobban betalált volna. A rajongóknak biztosan be fog jönni és azok is bátran tehetnek vele egy próbát akik nem ágálnak a szanaszét torzított/effektezett, nem könnyen befogadható hangzás ellen. Tisztességes iparosmunka ez, csupán az igazán kiemelkedő, igazán nagyot szóló pillanatok hiányoznak róla. A zenekarnak nem kellett volna ennyire visszafognia magát. Így csupán elismerően bólogatunk majd mikor szóba kerül eme album, de hamar át is siklunk felette és témát váltunk. Aki tehát új NIN-anyagot keres benne, az csalódni fog. Inkább várja meg amíg a NIN ténylegesen visszatér. Aki viszont szeretnek egy sötét hangulatú, borongós utazást tenni a jéghideg tenger legmélyére, annak ideális választás lehet a Welcome Oblivion. Csak épp nem szabad túl nagy elvárásokkal nekiállni a hallgatásának. Iskolában ez amolyan négyes-alá teljesítmény egy örök stréber gyerektől aki mindig kitűnő volt, csak most biztos a szerelem elvette az eszét. Aláfestő-zenének tökéletes de néhány pillanatában még arra is képes, hogy kikergesse anyádat a szobából (ez általában a NIN-sorlemezek védjegye...). Szóval a zseni (Reznor) ezúttal nem mutatta meg teljes zsenialitását de legalább tudatta a világgal, hogy még mindig jelen van és bármikor lehet rá számítani.
Ma hipszter-vizekre evezünk. A francia Yoann Lemoine korábban kliprendezőként debütált a popszakmában. Készített klippet többek között Lana Del Rey, Rihanna, Drake és Katy Perry számára is ám később a nagyközönség elé tárta Iron című dalát, egyúttal bemutatkozott Woodkid művésznéven is. Az EP hatalmas siker lett, reklámokba és videojátékokba (pl. Assassin's Creed) is beválogatták, közben pedig mindenki kíváncsian várta, hogy milyen lesz a teljes album az úriembertől. A végeredmény nem is oly rég (március végén) látott napvilágot. A The Golden Age koncept-album lett. A gyermekkor elhagyásáról, egy biztos környezetből való kiszakadásról szól miközben Yoann feltárja a hallgató előtt saját homoszexualitását és lengyel zsidó származású családja háborús múltját is. Mindezt a klasszikus zene (főleg nagyzenekari megszólalással körítve) és a modern elektronika segítségével. Az album első blikkre talán túl művészieskedőnek, túl hipszternek hathat. És néha valóban átesik a ló túloldalára. Olykor túl sok a giccs, máskor épp az elszállós végkifejlett hiányzik. De ne szaladjunk ennyire előre.
A The Golden Age című dal igencsak lassú kezdés. Amolyan alapozás. Bevezetés Woodkid misztikus világába. Fura, de ezen az albumon tökéletesen működik a vánszorgó, mélabús indítás. Utána viszont elkezd kibontakozni a konceptalbum koncepció, hiszen érkezik a Run Boy Run amelynek videoklipjében ugyebár egy kisfiút láthatunk, amint épp szörnyek elől menekül. Ez már a felnőtté válás kezdete, a gyermekkor szép fokozatos elhagyása. Eltűnnek a képzeletbeli barátok, a mesés álmok és fantasztikus kalandok. A hangszerelés itt is (és a továbbiakban is) remekül lavírozik a nagyzenekaros hangzás és a finom elektronika között. Törzsi dobok, zongora, fúvósok, vonósok és mindezt az elektronika segítségével helyenként már-már tánczenei szintre emelve olyan hangkollázst kap a hallgató, hogy beleborzong. Persze pozitív értelemben. Ezt bontja ki a The Great Escape, majd utána a Boat Song is. Utóbbi nekem kifejezetten nagyon tetszett hiszen a tenger mélyén élő hatalmas szörnyekről is szó van benne. Mondjuk minden egyes dalt értelmezhetünk többféleképpen is. Az I Love You újabb fontos állomás a koncepcióban. A videoklipben a hitét és egyúttal önmagát kereső ifjú képe rajzolódik ki előttünk. Osztottam, szoroztam és arra jutottam, hogy eme dal bizony az album legfontosabb darabja. Remekül felvázolja az egyedi hangzást (amelyről nekem először a These New Puritans art-pop/indie együttes ugrott be...) és nem mellesleg van olyan slágeres, hogy az album húzóneve legyen. A The Shore a fülbemászó zongorajáték miatt marad emlékezetes, a Ghost Lights pedig a baljós hangulata miatt.
A Shadows instrumentális átkötés (jéghideg szinti-futamokkal), a Stabat Mater pedig a templomi kórus miatt figyelemreméltó. Ám itt már egy kissé kezd elfáradni az album. Mázli, hogy a Conquest of Spaces újra felrázza. Ez egy dinamikus, űr-utazás idegen bolygók és hatalmas űrhajók társaságában. Vidám kis dal. A Falling egy újabb instrumentális átkötés mely újfent lerántja magával a hallgatót a mélybe. A Where I Live a remény halovány sugarát csillogtatja meg, míg az utána berobbanó Iron szinte az egekig repíti a hallgatót. Nem tudom mennyire volt jó ötlet utolsó előtti dalnak megtenni eme szerzeményt, hiszen Woodkid ezzel alapozta meg nevét anno a popszakmában, de tény, hogy remekül helytáll ezen a helyen is. Dinamikus, tempós dal ám mégis a dicső halálról, az elbukásról szól. Ezt bizonyítja az album (egyben az egész koncepció) lezárása, a The Other Side is. Méltó búcsúzás. Sajnos pont az egyedi hangzás az, amely néha túlcsordul és elvesz bizonyos szerzemények értékéből. Néhányat nem ártott volna jobban szabadjára engedni. Egy koncept-albumon egyáltalán nem vészes az akár 7-8 perces dalok sokasága. Kár, hogy ez itt nem érvényesült. Így inkább tömörülnek a számok. Kiemelkedő résszel mindegyik bír, ám nem hagyják a hallgatót elveszni önmagukban. És ezt itt sajnos negatívum. Ha az album egészét nézzük, akkor megállja a helyét ám ha csak kiragadunk 1-2 dalt, akkor már elvérzik.
Ha Yoann soha többé nem jelentetne meg albumot Woodkid néven, akkor is elégedett lennék hiszen a The Golden Age – a ''félbevágott'' hatást keltő szerzemények ellenére is – igényes lett. Egyáltalán nem kiemelkedő, nem időt álló klasszikus de a művészetekre, a klasszikus zenei hangzásra és az elgondolkodtató koncept-albumokra fogékonyak megtalálhatják benne számításaikat. Borongós, esős napokra javallott, amikor az embernek kimozdulni ugyan nincs kedve, ám legalább van bőven ideje elnyúlnia az ágyon és odafigyelve, merengve végighallgatnia egy-egy albumot. A The Golden Age is meghálálja a törődést. Csak hagyni kell kibontakozni.
Borzasztóan vártam már ezt az albumot. Szinte tűkön ülve. Minden egyes kis apró infomorzsát elolvastam vele kapcsolatosan, ittam magamba az újabb és újabb részleteket amelyeket szépen apránként tártak a rajongók elé a Depeche Mode tizenharmadik stúdióalbumával kapcsolatban. Szerencsére napokkal a megjelenés előtt hozzá juthattam, hiszen a barátnőm volt olyan kedves és előrendelte nekem meglepetésként. Ezúton is ezer köszönet neki. Mivel korábban már megosztottam, hogy fiatalkoromban mekkora hatással is volt rám a Depeche Mode (röviden: szinte istenítettem őket), most lássuk inkább magát a várva várt eredményt, vagyis a Delta Machine névre keresztelt albumot. Elöljáróban annyit mindenképp szeretnék megemlíteni, hogy ez egy nagyon korrekt kis lemez lett. Ennyi évvel a hátuk mögött a zenekar tagjaitól már az is kész csoda, hogy egyáltalán aktívak. Az pedig tényleg csak hab a tortán, hogy korrekt albumokat szállítanak. Az ős-rajongók pedig még mindig kitartanak mellettük, dacára a hullámvölgyeknek (lásd mondjuk: Dave Gahan frontember drogtúladagolása), avagy a közepes produktumoknak (lásd mondjuk: a 2009-es Sounds of the Universe). Mindezek ellenére egy hatalmas klasszis zenekarról beszélhetünk akik újradefiniálták a szintipop fogalmát és időtálló dalokat tettek le nekünk az asztalra. Ez utóbbiakból az új albumon is akad néhány, de ezeket ne a slágerek között keressük. Mindjárt kifejtem ezt hogy is értem pontosan.
A Welcome to My World nem valami jól eltalált kezdés. Ennél azért egy kissé pörgősebbet várna az ember. Iszonyatosan lassan indul be és ugyan a végére már kibontakozik, maradandó élményt nem hagy maga után. Így mindjárt kialakul egy kis félelem a hallgatóban, hogy mit várhat a folytatásban. Speciel a 2005-ös Playing the Angel albumon sikerült olyan nyitánnyal belecsapniuk a lecsóba, hogy az embernek azonnal megjött a kedve hozzá, hogy kirúgja a ház oldalát. Ez itt most elmaradt. Sebaj, a langyos kezdés után belép az Angel amely már tavaly is meghallgatható volt (videoklippel együtt). Szerintem teljesen rendben van. Nem elszállós, de azért kellően durvulós dal. Engem néha az I Feel You hangzására emlékeztetett bizonyos taktusaiban (ami mondjuk nem is csoda, hogyha figyelembe vesszük, hogy az album a nagy sikerű Songs of Faith and Devotion -érát is használta alapanyagként). Ezután Heaven. Nem is igazán tudom, mit írhatnék erről a dalról. Szerintem hatalmas mellényúlás. Semmi kiemelkedő nincs benne, olyan ''nyugdíjas-tempó'' az egész. Teljesen felesleges volt kislemezként is kiadni (de még feleslegesebb volt videoklipel ellátni). Nem egy rossz dal, de vannak az albumon olyan szerzemények amelyek köröket vernek rá. Ilyen például a rá következő Secret to the End is. Párkapcsolat-boncolgatós téma. Ötletes hangzás. Ám ez a dal még egy szempontból jelentős. Mégpedig abból, hogy Gahan írta. Ugyan nem ez az első album amelyre már ő is írt dalokat (ha jól emlékszem már a 2005-ös Playing the Angel is tartalmazott pár tőle származó szerzeményt) de ez az az album amellyel kiforrott dalszerzői pályafutása nemcsak hogy felért Martin L. Gore mellé, de le is hagyta a pasast. És ez nem vicc. Gahan egyszerűen jobb dalokat írt erre az albumra, mint Martin.
A My Little Universe lassú tempóban folydogáló, nem túl kiemelkedő eresztés. Itt engem már egy kissé zavart Martin tolakodó hangja. A Slow már pörgősebb (szerencsére) ám az igazán nagyot az utána bekúszó Broken üti. És itt el is érkeztünk a lemez legjobb dalához. Tipikus DM-hangzás, tipikus DM-szöveg. Hideg, mocskos, sötét, szomorkás, ám mégis gyönyörű. A poén az egészben pedig az, hogy ezt megint csak Gahan írta. Engem ennél a szerzeménynél kapott el a nosztalgia igazán. Eme gyöngyszem idézi vissza a legjobban a régi DM-érzést amikor még talpig fekete cuccokban jártam suliba és maroknyi hajzselével formáztam a hajam olyanra, mint amilyen Gahan frizurája is volt a videoklipekben. Ó, azok a csodás, általános iskolás évek! Nosztalgia-hullámom azonban a The Child Inside érkezésével teljesen elapadt. Tudom, hogy minden DM-albumra kell minimum egy Martin L. Gore által felénekelt dal is, azonban ez utolsó ezúttal olyannyira gyengére és érdektelenre sikeredett, hogy rajongó legyen a talpán aki nem ugorja át. A Soft Touch/Raw Nerve rohadt jó kis tempós, rockos zúzás. Talán több ehhez hasonló kellett volna a korongra. Biztos vagyok benne, hogy koncerteken is előszeretettel nyomják majd (mondjuk máj. 21-én nálunk is, a Puskásban). A Should Be Higher egy másik nagy kedvencem. Érdemes itt a szokásosnál jobban koncentrálni Gahan énekére (egyébként ezt a dalt is ő írta) hiszen eddig sosem hallott magasságokig énekel hangjával. Az Alone sem rossz. Nem üt be igazán, de tisztességes iparosmunka. A Soothe My Soul nekem első blikkre egy kissé kapkodósnak hatott de végül csak megbarátkoztam vele. A beszédes című Goodbye zárószámnak szerintem jó ötlet volt, ám az még jobban tetszett, hogy hagyták kibontakozni és így egy megfelelően hosszú albumzárást kapunk, kiabálós refrénnel és szanaszét torzított effektekkel.
Korrekt album lett a Delta Machine. De tényleg. Az ős-rajongók talán húzni fogják a szájukat de ők már a 2001-es Exciter esetében is húzták a szájukat pedig az is egy teljesen korrekt album volt, erős dalokkal. A Depeche Mode még mindig a felszínen van. Hatalmasat már nem fognak durrantani de még mindig képesek összehozni olyan dalokat mint például a Broken amely a hazai és nemzetközi kritikákat olvasgatva, nemcsak nálam talált be. Szóval az igazán remek dalokat ne a slágerek között keressétek ezúttal sem. Az igazi gyöngyszemek megbújnak az albumon, csak meg kell találni őket.
Kiadás éve: 2013
