Kiadás éve: 2013

Műfaj: Synthpop/New Wave

Ezt hallgasd meg: The Crow

Nincs könnyű dolga egy zenekarnak, ha debütáló albumuk szinte tökéletesre sikerül és olyan magasra helyezi a lécet, hogy azt szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik átugrani. Az angol Hurts 2010-ben letette az asztalra Happiness című lemezét, amely teljesen megérdemelten vált az utóbbi idők legjobb szintipop albumává. Remekül keverték benne a klasszikus, szintetizátor-központú new wave hangzást a modern popzenével, az eredmény pedig egy egészen egyedi, üde produktum lett. Valószínűleg mindenki találkozott már a hatalmas slágerré vált Wonderful Life, avagy Better Than Love szerzeményekkel, hiszen például az MR2 Petőfi Rádió itthon is szénné játszotta mindkét dalt. Alig két év alatt a fiúk bezsebeltek néhány rangos díjat, majd eljött az idő, hogy végre az új albummal is előálljanak. Az elsőként kiadott The Road című dal igencsak durvább, karcosabb, sötétebb hangzásról árulkodott és összességében igaz ez az egész Exile névre keresztelt albumra is. Igen sokszor végighallgattam már és az az igazság, hogy iszonyatosan tetszik. Jobban bejön mint a Happines. Talán kellett ehhez a zajosabb, néhol szanaszét torzított hangzás. Talán a Mennyekből a Pokolba alászállt Hurts (és ezzel együtt az új image) ragadott meg ennyire bennem valamit, de tény, hogy engem teljesen elvarázsoltak. No, azért gyorsan hozzáteszem: az album nem lett tökéletes. Akad rajta néhány kevésbé jól sikerült töltelék-szám is de összességében igen pozitív képet fest az Exile. És ez remek teljesítmény a fiúktól. Boncolgassuk is egy kicsit mélyebbről:

Az albumot indító kezdőszám, a stílusosan a címadó nevet viselő Exile úgy kezdődik mint egy okos MUSE dal (még valamikor a 2003-as érából) de aztán kissé begyorsul, felvillantja a zenekarra oly jellemző stílusjegyeket és szépen lassan, hosszan zárul. Kezdésnek nem rossz. Utána érkezik a rádiókban már rongyosra játszott Miracle. Kicsit elidőznék ennél a dalnál hiszen Theo hangja igazán egyedi, viszont nekem néhány pillanatban megidézte a HIM nevű finn langyipop zenekar frontemberének igencsak hasonló orgánumát – viszont ezt itt most kifejezetten dicséretnek szántam. Nem annyira durvulós szám, viszont legalább rádióbarát. Eztán lép be a Sandman amely kritikailag talán a legjobb szerzemény az egész lemezről. Furcsán hangozhat de még egy kis r&b beütést is kapott, a fütyürészős alaptéma pedig azonnal felismerhetővé teszi bárhol. Mondjuk nem hiszem, hogy valaha is hallani fogjuk mondjuk egy Tesco nagybevásárlás alkalmával de még az sem biztos, hogy eljut a rádiókig. Ennek ellenére hihetetlenül eltalált és kiforrott dal lett, az új hangzás egyik legmélyebb lenyomata. Utána jön a Blind amely nekem nem igazán nyerte el a tetszésem. Magasztos, giccses szerzemény amely inkább az előző album hangzásvilágára emlékeztet. Nincs különösebb baj vele, de szerintem nem igazán illik ebbe az új, sötét stílusba. Sajnos akad még egy-két hasonló dal. Ezek simán mehettek volna b-oldalasnak speciel. Az Only You azért már jobban ott van, de az igazán nagyot szóló alkotás az az utána következő The Road. Ez a másik olyan dal amely hűen tükrözi az új hangzást. Borzasztó lassan indul de szinte a másodperc tört része alatt szabadul el és válik őrjöngő viharrá. A végén pedig a széttorzított effektezés senkit ne emlékeztessen a dubstep világára, ez sokkal inkább Nine Inch Nails. A Cupid még ennél is messzebbre megy vissza az időben, a karcos szintipop hangzás egyértelmű főhajtás a Depeche Mode előtt. A Mercy esetében megint felsejlik – jó értelemben – a HIM (hiába, régebben én is odavoltam ezért a finn langyipop bandáért…ne kövezzetek meg érte, sok hülyeséget hallgattam akkoriban). Utána viszont szép lassan bekúszik a The Crow amely személyes kedvencem. A Chris Isaak hatások letagadhatatlanok ám nálam mégis inkább a dalszöveg talált be. Egyszerűen imádom ezt a gyönyörű dalt. Innentől viszont kissé elfárad a lemez. Mind a Somebody to Die For, mind a The Rope, de még a záró – és egyben szörnyű giccses – Help is remek szerzemények önmagukban, ám ezen a túlnyomórészt darkos albumon valahogy mégis kilógnak. Ez pedig egy kicsit visszavett nálam a kezdeti lelkesedésből. Egy megfelelően szomorkás lezárással sokkal nagyobb hatást érhettek volna el a fiúk. Ám az Exile még ennek ellenére is csodálatos lett. Ha kivesszük ezt a néhány ’’kevésbé ideillő’’ dalt akkor kapunk egy iszonyú sötét, karcos, durva hangzással és megérintő dalszövegekkel operáló lemezt amely méltó folytatása lett a 2010-es debütnek és biztos vagyok benne, hogy a rajongók is szívükbe zárják majd (ha eddig nem tették volna meg). Egyáltalán nem bánnám ha a Hurts ezen az éjsötét úton haladna tovább. Eddig nem igazán foglalkoztam velük, de ezzel a lemezzel a rajongójukká tettek.

Értékelés: 10/8

Elindult végre a klasszikus lélektani horror, a Psycho előzménysorozata. Az 1. rész eléggé odavágott, szépen aprólékosan kezdte kibontogatni a szálakat, megismertetni a nézővel a karaktereket. Gondolom az eredeti, Alfred Hitchcock -féle Psycho sztorija mindenki előtt ismeretes. Filmtörténeti klasszikusról lévén szó, egy előzménysorozat könnyen megbukhatott volna már az elméleti síkban is, ám szerencsére a készítők alázatosan, az eredeti iránt minden tiszteletet megadván viszonyultak a kényes témához. Én nagyon kedvelem az eredeti, 1960-ban bemutatott fekete-fehér alkotást hiszen tényleg remek lett és a mai napig élvezetes (és ijesztő). Sajnos az 1998-as remake már egyáltalán nem sikerült ilyen jól, és akkor még finoman fogalmaztam. Ez utóbbi film ugyanis egy förmedvény lett, érdemes egy pillantást vetni a lehúzó értékeléseire. Felejtsük is el gyorsan. Annál is inkább, hiszen itt van nekünk a Bates Motel amely elkezdheti végre visszaállítani a Psycho régi fényét. Szerintem zseniális, hogy az egész sorozat úgy van felépítve, hogy a néző már előre tudni fogja, hogy mi lesz a vége. Az anyakomplexusos Norman (Freddie Highmore) és a rátelepedő, szigorú Norma (Vera Farmiga) szoros kapcsolata a későbbi részekben igencsak változatos irányokba mehet el, kíváncsian várom, hogy milyen lélektani drámákkal állnak elő a készítők. Az 1. rész még csak amolyan "alapozó" volt. Érdekes, hogy az egészet úgy építették fel, hogy egészen az iPod megjelenéséig a néző nem is sejthette, hogy a sorozat a jelenben játszódik. Norman és Norma egy családi tragédia utáni továbbállásának lehettünk tanúi. Új város, új iskola, új emberek. Tulajdonukba kerül a híres Bates Motel amelyet elsőre meglátván (engem akkor konkrétan a hideg kirázott...), minden filmnézőnek beugorhat a sejtelmes, ülő sziluett a felső ablakban éjszaka, a felfelé vezető ijesztő lépcső, avagy a nem messze leledző mocsár amely oly sok titkot rejt. Bízom benne, hogy ezek mind-mind kibontásra kerülnek majd valamilyen formában a széria során. Most inkább vegyük górcső alá a szereplőket.

A szereplők szerintem az átlagosnál jobbak. Freddie Highmore a Charlie és a csokigyár óta szépen felcseperedett, bár jelenleg még senki sem nézné ki belőle, hogy karaktere egyszer majd pszichopata sorozatgyilkossá válik. Vera Farmiga viszont brillírozott már az 1. részben is. Elképesztően jó volt már a 2006-os A tégla című Scorsese krimiben is de itt meg egyszerűen zseniális. Mérget mernék venni rá, hogy a drámai vonallal tehát nem lesz problémánk. Aztán, hogy a durvulós, véres, 18+-os részek miként működnek majd, azt még nem lehet előre tudni. Ugyan egy kis ízelítőt kaptunk már az 1. részben is (a sokat sejtető utolsó 10 másodperc azért feltette az i-re a pontot...) de borítékolható, hogy ez a sorozat inkább az emberi drámákról, a karakterfejlődésekről és Norman személyiségéről (és annak alakulásáról) fog majd szólni, mintsem a slasher jelenetekről. Ennek ellenére aki a horror adalékot keresi a szériában, az sem fog csalódni. Emígy pedig kaptunk egy egészen különleges, drámával és horrorral kevert főzetet amely első blikkre talán idegennek hathat ám belekortyolván, szinte azonnal függővé teszi az embert. Abszolút csillagos ötös volt tehát a Bates Motel kezdése, kíváncsisággal vegyes izgalommal várom a folytatást. Talán még jobban is mint a Trónok harca 3. évadát. És ez bizony nagy szó nálam.

Nemrég végigjátszottam Lara legújabb (bár ha úgy vesszük inkább előzmény) kalandját és mivel már a múltkor leírtam mennyire vártam eme új epizódot (élménybeszámoló ITT), itt az ideje, hogy kicsit jobban is bevezesselek titeket az új, felfrissített, újradefiniált Tomb Raider világába. Kezdésképp azt elárulom, hogy PS3 konzolon játszottam végig, kisebb-nagyobb megszakításokkal de amíg a stáblista le nem gördült, állandó kényszert éreztem arra, hogy visszatérjek kalandozni a rejtélyes szigetre és minél előbb lerántsam a leplet az ott zajló titkos rituálékról, szektákról, spirituális eseményekről. Igen, hiába lett sokkal durvább, naturalisztikusabb és mocskosabb az új Tomb Raider, a miszticizmust és a földöntúli erőket ezúttal sem hagyták ki – szerencsére. Utóbbi időben sok indie játékról írtam, ám most kivételt teszek és egy AAA-kategóriás videojáték tesztet olvashattok tőlem alant. Igyekeztem olyan részleteket előtérbe helyezni amelyekről más oldalakon nem igazán, vagy csak elvétve, pár szóban olvashattatok hiszen most már tele van a net az új TR-tesztek garmadájával. Ezekből mindenki kicsemegézheti a számára fontos információkat. Én azonban a széria elfogult rajongója vagyok (mindig is az voltam) és mivel Lara összes kalandjával remekül szórakoztam (igen, még a kritikailag a sárba tiportakkal is), így most nem azt olvashatjátok, hogy milyen lett az új, 2013-as epizód technikai oldalról, hanem azt, hogy milyen lett egy rajongó szemszögéből. Szubjektív teszt következik:

Első komoly fegyverünk megszerzésének pillanata

Történet: Felesleges hosszabban írnom róla, hiszen sok helyen olvashattátok már. Lara egy kis csapattal az Endurance nevezetű hajón utazik rejtélyekre áhítozván a Sárkány-háromszögben, ám hatalmas viharba keverednek és a hajó zátonyra fut. Szerencsés módon mindenkinek sikerül partra evickélnie, ám mikor Lara a többieket keresi, egy rejtélyes alak hátulról leüti. Felébredvén egy rideg, fáklyákkal megvilágított barlangban tér magához a plafonra fellógatva és összekötözve, valami gubó –szerű alkalmatosságban. Mellette/körülötte hullák és csontvázak sokasága. Miután sikerül lejutni a földre (igen fájdalmas körülmények között), elindulhatunk felfedezni a barlangot, a kiutat keresvén. Utunkat még több hulla, oltárok, ijesztő helyzetek és egy jókora barlang-omlás keresztezi, melynek végén kinn találjuk magunkat a sziget egyik magaslatán. Innentől pedig teljesen magunkra vagyunk utalva. Elsőként fel kell vennünk a kapcsolatot a csapat többi tagjával (egyik sem annyira kiemelkedő személyiség, kivéve talán a mentorunk, Roth), bár a puszta keresgélést hamar felváltja a küzdelem a túlélésért hiszen a sziget egyáltalán nem lakatlan, mint idejekorán kiderül. Egy gyilkos szekta (a Solarii) is lakja, akik egyáltalán nem riadnak vissza az emberáldozatoktól sem (hihetetlen mennyi hulla van a játékban, már-már az ipari mennyiség határait súrolják). A vezetőjük pedig egy Mathias nevezetű, elvakult, bekattant szektavezér aki Lara egyik társát, egy Sam nevezetű, helyes kiscsajt szemelte ki a rejtélyes Nap Királynő felélesztése szempontjából. Célunk tehát ennek megakadályozása Lara kisasszonnyal aki az erdőben ügyetlenül szarvasra vadászó, félénk lányból igazi túlélővé válik a szemünk láttára. És persze hathatós segítségünkkel. A sztori egyébként érdekes. Remekül keverték benne az ősi japán mítoszokat, bár ahhoz, hogy maximálisan képben legyünk, érdemes gyűjtögetni az elrejtett kincseket és dokumentumokat mert ezek által teljesedik ki igazán a történet. Szóval a történelmi háttér hozza az elvárt szintet. Nálam eddig a Legend volt az abszolút etalon ilyen téren (az Excalibur mítosza nagyon betalált), de ezt most sikerült túlszárnyalnia a Crystal Dynamics csapatának és ez elsősorban a történet komplexitása és alapos kidolgozottsága miatt történt.

Hihetetlen, hogy mennyire gány idő van. Egyik nap tavaszias, már-már kifejezetten kellemes, meleg, napos idő köszönt ránk, másnap pedig megérkezik az új jégkorszak és települések válnak elérhetetlenné a havazás miatt. Eléggé hasonló volt az idő tavaly is, emlékszem még, hogy 2012 márciusában szintén erősen havazott (na, azért nem ennyire extrém durván) és bár a naptár szerint a tavasznak már erősen jelentkeznie kellett volna, akkor sem mutatkozott. Helyette épp olyan szürke, latyakos, hűvös, orrfújós idő volt mint most. Néha erőlködik azért a Nap, akad rá alkalom, hogy kisüt néhány órácskára. De inkább a nyomasztó, hideg időjárás uralkodik. Lehet, hogy csak azért van mert már felnőttem, de gyerekkoromban mintha sokkal szebb telekben lett volna részünk. Hóembereket, hóbunkereket építettünk, hógolyóztunk, szánkóztunk, madáretetőt készítettünk, stb. Remek programokat találtunk ki. Bár akkor még gyerekek voltunk. Idén március 15-én szerettem volna kimenni valamilyen szabadtéri rendezvényre. Politikától függetlenül, csupán megnézni pár előadást. Erre jött a hatalmas hó és minden szabadtéri rendezvényt töröltek. Sebaj, mivel amúgy is egész nap ráértünk, kitaláltuk, hogy idézzük egy kicsit vissza a gyerekkort és használjuk ki ezt a hóban gazdag, igazi téli időt. A páromék konyhájának ablaka pont egy olyan közös udvarra néz, amelyet már több éve senki sem használt hiszen az egyik oldalról le van zárva, a másik oldalról pedig igencsak körülményes oda kijutni (értsd: nincs kivezető ajtó). Nos, mi pedig csak azért is eme utóbbi utat választottuk, hiszen ha már kalandozunk, legalább csináljuk veszélyesen. Fogtunk egy létrát és kimásztunk vele az első emeleti lépcsőház ablakán. Ott még nem volt túlságosan para, inkább csak a viszonylag kicsi ablak okozott nehézségeket (még jó, hogy nem utcai ruhában vágtunk neki). Utána viszont utunkat állta egy igen magas kőfal amellyel egykor elválasztották a pince-részt az udvartól. A létra természetesen nem ért fel a legtetejéig, úgyhogy kellett egy-két akrobatikus(-nak szánt) mozdulat, hogy felhúzódzkodjunk a tetejére. Kéz a kézben, egymást segítve végül csak felértünk. Miután hálát adtam az égnek, hogy hoztam magammal kesztyűt is (hiszen horrorisztikusan hideg volt), gyorsan felhúztam a létrát, átlendítettem a másik oldalra és megkezdtük a leereszkedést.

Az udvar fenomenálisan szép látványt nyújtott. A behavazott fák, bokrok és padok igazi téli látképpel ajándékoztak meg és külön tetszett, hogy olyan "kincsekre" is bukkantunk mint például egy minimum 20 éve ott rozsdásodó talicska, avagy egy szanaszét ázott "Én, a robot" könyv. Építettünk egy kisebb hóembert is, majd visszatértünk a falhoz (inkább: a Falhoz – épp csak Havas Jon hiányzott a tetejéről) és kezdődött elölről a mászás. Egyébként ez utóbbi nekem nagyon bejött, talán ideje lenne elkezdenem valami extrém sportot is. Viszont így visszagondolva, kész szerencse, hogy megúsztuk leesés, avagy bármiféle sérülés nélkül. Csak durván kifáradtunk de ez szerintem normális. És utána legalább jobban esett a forró csoki, meg a The Walking Dead (továbbra is a videojáték, a sorozatot egyáltalán nem nézem). Szóval nekem így telt március 15. És utólag is köszönöm a Belügyminisztériumnak a kiküldött sms-t de otthon, az ágyban fekve kissé érdekesen hatott. Egyébként pedig nagyon remélem, hogy most már az időjárás is eldönti végre, hogy mit akar: télies, avagy tavaszias lenni inkább. Én utóbbit jobban preferálnám és gondolom ezzel nem vagyok egyedül.