Mivel úgy tűnik ez a hétvége már csak ilyen videojáték-ajánlgatós hétvége lesz, nem mehetek el szó nélkül a március 5-én a boltok polcaira került új Tomb Raider játék mellett sem hiszen aki eddig követte a blogot, az bizonyára tisztába van vele, hogy számomra mekkora névnek örvend a Tomb Raider és hogy milyen elfogult rajongója vagyok Lara Croft minden egyes kalandjának. Nagyjából 2 éve vártam már ezt a megújult epizódot, akkoriban kezdtek el befutni az első hírek és képek a cuccal kapcsolatban. De basszus, nem is gondoltam volna még akkor, hogy ennyire veszettül bitang jó lesz az új rész. Előrendeltük már pár héttel a megjelenés előtt. A "közepesen drága" verziót kértem, mindenféle finomsággal (letölthető tartalmak, artbook, póló, stb.) kiegészítve. Mentem is érte nagy elánnal 5-én az Oktogonhoz közel eső üzletbe. Benn alig lézengett pár ember, pedig azt hittem majd sorba kell állnom, annyian lesznek akik a berendelt példányaikra várnak. Bementem, kértem, kicsit elbeszélgettem az eladóval aki áradozott nekem néhány percet Lara új kalandjáról, majd fizettem és az egész pakkot a táskámba süllyesztve hazautaztam. Itthon aztán szépen aprólékosan áttanulmányoztam az egészet. Mindenféle jóságot adtak hozzá, a már említett dolgokon kívül még kaptam letölthető zenéket, mobiltartót, térképet/posztert (attól függ melyik oldalát nézzük), meg egy iszonyú dizájnos fémtokot is. Ezek után már csak magára a játékra voltam igazán kíváncsi, landolt is azonnal a lemez a PS3 olvasójában és kontrollerrel a kezemben nekiültem a várva várt kalandnak. Gondoltam meglesem az első két-három pályát, ehelyett 5 órát játszottam végig vele első nap úgy, hogy az egész csupán 5 percnek tűnt. Teljesen magába szívott a Tomb Raider, hasonlót tulajdonképpen csak az 1996-os 1. rész esetében éreztem utoljára. Ott volt meg ugyanennyire a felfedezés öröme, a kincsek utáni hajsza izgalma és a harcok adrenalinpumpáló ritmusa. És most itt van 2013 első fele és az új, megreformált Tomb Raider amellyel maximálisan elégedett vagyok hiszen úgy képes újat mutatni, hogy közben megőrizte a szériára oly jellemző kiváltságokat is. Ízig-vérig Tomb Raider, ám mégis a mai kor igényeihez lett igazítva.
Lara baba nem akármilyen formában tért vissza!
Az elején azt sem tudtam merre induljak. Miután kijutottam az előzetesben már ellőtt barlangos/kúszós-mászós járatból, hirtelen ott találtam magam a parton egy magaslaton, előttem vad hullámok nyaldosták a hajóroncsot, felvillant a "Tomb Raider" felirat és rögtön át is adták az irányítást: Tessék, innentől tiéd a sziget! Kutattam a többi túlélő után, íjat szereztem magamnak egy fán lógó hullától, majd elkezdtem vadászni az erdő sűrűjében, hogy később a tábortűz melege mellett húst süthessek és alvás után tovább követhessem a nyomokat. A grafika egyszerűen lélegzetelállítóan szép, annyira mindenre kiterjedően aprólékos és életszerű, hogy a játékos valóban ott érzi magát a párás és ködös erdőben, avagy a nyirkos és bűzös barlangok mélyén. Nincsenek már konkrét sírhelyek amelyeken át kellene küzdenünk magunkat, ám mégsem tűntek el. Néha bizonyos helyeknél felvillan, hogy a közelben titkos sírhely található. Ilyenkor kicsit körbe kell szaglászni, mászni, ugrálni, és rálelhetünk egy szűk járatra, netán egy eldugott ösvényre. Ezek egy-egy ősrégi sírhelyhez vezetnek minket ahol mindig valamiféle furmányos talány rejti a megoldás kulcsát. Teszem azt, volt például egy hely ahol egy pallószerű cucc volt a földön amire nehezékeket kellett pakolni, hogy Lara felszaladhasson úgy a másik végére, hogy az ne rögtön süllyedjen alá a súlya alatt. Emígy kellett átugrani szemben egy helyre, ahonnan végigoldalazva már nem kellett sokat mászni a hőn áhított kincsért. Ezek a titkos sírhelyek a skill pontok és az XP mellett mindig rejtenek egy-egy értékes kincset is, úgyhogy akiket régen a rewardok utáni hajsza vonzott, azok most kiélhetik magukat. Iszonyatosan sok gyűjtögetni való cucc van a játékban, szimpla naplóktól kezdve GPS jeladókon át egészen a különféle őskori relikviákig. Szóval aki a játék kimaxolását tervezi, annak jócskán fel kell kötnie a nadrágot. Amúgy a sztori meglepően fordulatos lett. Lara itt ugyebár még fiatal (mindössze 21 éves) és ez az első igazi nagy kalandja amely végülis bemutatja, hogy hogyan lett kalandvágyó ifjú leányzóból harcedzett túlélő. Útja vérrel, mocsokkal és rengeteg brutalitással van kikövezve, a játék helyenként már tényleg annyira durva, erőszakos, vagy épp gyomorforgató, hogy a játékos csak hüledezik, hogy ezt meg ezt mégis hogy a fenébe rakhatták bele. Nem véletlen az a 18-as karika a besorolásnál, na.
Összességében a jelen generáció legjobb Tomb Raider játékáról beszélhetünk amely kenterbe veri még az eddig általam is etalonként tisztelt Uncharted 3-mat. Borzasztó erős, minden elemében tökéletes alkotás. Egyáltalán nem bántam meg a rá áldozott összeget, egy ilyen remekmű bőven megéri az árát. Nem is csoda, hogy mindenhol 9/10-es értékelésekkel látják el világszerte. Átfogó tesztet majd akkor írok róla ha már a végére értem, addig viszont valahogy szerezzétek be Ti is mert valóban egy kihagyhatatlan videojáték lett és életre szóló kalandot nyújt.
Az egyik nagyhangú még a Gangnam Style-t is megemlíti. Hát, hol élnek ezek? A Holdon? Rég lefutott már az a gagyi koreai is az idióta táncmozgásával, hihetetlen hogy ide minden csak jelentős késéssel jut el. Itt van ez a Harlem Shake, ez az új módi. Nem is figyelek oda, inkább folytatom az ablakon való kibambulást. Nemsoká végállomás. Leszáll mindenki. Friss levegő (már amennyire a városi levegő annak számít...). Épp jókor, már kezdett kavarogni a gyomrom a buszon terjengő bűztől. Akkor innen metró. Megyek befelé. Tini-csoportusulások mindenhol. Lyukasztanék (na, persze...) dehát ellenőr egy szál se, nagy a kísértés, engedek is neki. Bliccelek megint. Metrón úgysem para. Felszállok, leülök. Van még néhány perc indulásig. Érdekes módon, szépen megtelik a metró pedig már igencsak későre jár. Lássuk csak, van itt bőrdzsekiben feszítő, felnyírt hajú, szanaszét gyúrt panel-gengszter aki kérdezés nélkül beléd állítja a pillangót ha a sors úgy hozza. Nagy hátizsákkal utazó, állandóan az óráját leső, valószínűleg durva késésben lévő diák. Pár korombeli és rengeteg tini akik úgy ki vannak öltözve, mintha az összes zsebpénzüket márkás ruhaüzletekben szórták volna el. Ez egyébként valószínűleg így is van. A srácok feszítenek, a csajok meg jó ha 14 évesek de kábé 24-nek vannak kisminkelve és kiöltözve, drog-, alkohol-, és szexuális tapasztalataik alapján pedig szerintem már jócskán a 30 felé tendálnak. Ez a nagy büdös valóság (amivel csak az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene...). A mai Magyarország. A mai fiatalság. A jövő generációja. Néha felteszem magamnak a kérdést: én is ilyen voltam? Nem emlékszem, hogy valaha is az éltetett hogy minél spécibb (és drágább) mobilom legyen, vagy hogy végigdugjam a fél várost. Inkább érdekelt a tanulás, avagy minél testhezállóbb meló hogy legyen pénzem általam sokra tartott dolgokra. A barátok, nem a felszínes haverok. A zene, nem a tucc-tucc hangkollázs. A könyvek, nem a sok szar ami a tévéből ömlik. Lehet, hogy bennem van a hiba. Sok mindent nem értek a mai fiatalsággal kapcsolatban. Az esti metrón utazva is csak ezek járnak a fejemben. Kérdések. Rejtélyek az éjszakában. Talán egyszer megvilágosodom majd ilyen téren is, és választ kapok mindenre. Addig viszont inkább csendben tanulmányozom ezeket az agymosott zombikat és próbálom meggyőzni magam hogy én is itt születtem, és nem egy másik bolygóról származom.
A zenéjük stílus szempontjából nem igazán tudnám bekategorizálni sehová sem. Az indie letagadhatatlan, de kacérkodnak az elektronikával és a The Beatles-hatásokkal is. Elmerülve a világukban, egyfajta kozmikus utazás résztvevői lehetünk. A modern hippi éra legszebb stílusjegyeit vonultatják fel, tipikusan olyan zene ez amely elvarázsol, magával ránt és nem ereszt. Finom, csilingelő, tökéletes pop egyveleg. Szinte látjuk a tagokat amint egy erdő közepén dalolgatnak, miközben madarak csicseregnek körülöttük és az égbolton egyszerre két Hold is világít. Fűvel és egyéb tudatmódosító szerekkel a hatás még varázslatosabb, persze zenéjük ezek nélkül is teljesen élvezhető. Az első dal, a Time to Pretend szerintem az elmúlt 10 év legnagyobb slágere és ez nem ömlengés, ez tény. A Rolling Stone minden idők 500 legjobbja, míg az NME az elmúlt 15 év legjobbjai közé válogatta be, utóbbi egyébként a 2. helyre csoportosította a 2000-es évek legjobb dalai listáján. Ez már önmagában is elég nagy eredmény, azonban a CD még csak most indult el. Zseniális amint a szintik szépen lassan bekúsznak, majd szinte berobban a dal. Külön felhívnám a figyelmet a dalszövegre amely sok esetben értelmetlennek tűnhet (és nem csak ennél az egy dalnál) ám ha figyelembe vesszük, hogy a tagok nem vetik meg bizonyos tudatmódosító szerek alkalmazását, akkor mindez már nem is számít annyira relevánsnak. Utána a Weekend Wars kíséri tovább a hallgatót az utazáson. Misztikus dal. Ugyanilyen a rá következő The Youth is. Magvas mondanivalóval bíró, izgalmas szerzemények. Az Electric Feel újfent egy hatalmas sláger amely szintén leakasztott néhány rangos díjat. Pillanatok a hallgató kedvencévé válik. Ilyen az utána érkező Kids is amely még Grammy-díjra is jelölve lett. Egyébként pedig nekem mind a mai napig ez a csengőhangom is. A rejtélyes címmel operáló 4th Dimensional Transition és az akusztikus formára vett Pieces of What (ez pedig a párom csengőhangja) után elérkezünk az általam igen nagyra tartott Of Moons, Birds & Monsters szerzeményhez amely hangulatos elszállós részt kap a végére és ennek a továbbgondolt verziója lett 2010-ben a több mint 12 perces Siberian Breaks. Pszichedelikus indie space-pop. Bár nem hiszem, hogy van egyáltalán ilyen kategória. A The Handshake kicsit pörgősebb, míg a Future Reflections lassú, ám tökéletes lezárása ennek az albumnak, ennek a kozmikus sétának a világűrben. Ha pontoznék, szó nélkül megadnám neki a 10/10 értékelést de azt hiszem beszédes az is hogy a már említett Rolling Stone magazin szerint eme album a 494. helyet foglalja el a "Minden idők 500 legjobb albuma" listán. Ritkán írok ilyesmit, de az Oracular Spectacular egyszerűen KÖTELEZŐ hallgatnivaló mindenkinek. Több dicséret nem is kell neki, megérdemelten ott a helye minden idők legnagyobb klasszikusai között.