Hazafelé zötykölődés a metrón. Unott arcok, amerre csak nézek. Inkább sétáltam volna egy kicsit, vagy villamossal lecsaltam volna a távot...de nem, már itt vagyok a metrón. A tömegben. A reggeli csúcsban. Befelé, vagy kifelé? Lényegtelen. Attól függ, honnan nézzük. Az imádott 2-es metró. Újabban egyébként egyre többször állítják forgalomba az új Alstom metrókocsikat. Nem rosszak, de nekem a régiek még mindig jobban bejönnek. Nem is tudom, ezeken az újakon nem igazán lehet az ajtónak nekidőlve relaxálni. A régieken lehet, csak vigyázni kell, ki ne essen az ember egy-egy soron következő megálló alkalmával. A turistákat már megszoktam. Azt is hogy állandóan nagy hátizsákokkal, meg húzós-kocsikkal (tudjátok, a nyugger-utánfutó spécibb változata) szállnak fel és megállnak nagyközépen. Néha engem is megkérdeznek, mutogatnak bejelölt helyszíneket a térképeiken. Szívesen elirányítom őket bárhová, ha ettől boldogabbak lesznek. Segítőkész nép vagyunk mi, nemde? Hát, tényleg nem de legalább a látszatát tartsuk fenn. Szóval hazafelé zötykölődés a metrón. Már a napi rutinom része. Hozzászoktam. Ingázás. Sokszor már fel sem tűnik, hogy éppen átmegy a metró a Duna alatt és Budáról Pestre, avagy Pestről Budára kerülök egy pillanat alatt. Ó, az a csodálatos modern technika!

Tehetném azt is, hogy zenét hallgatok vagy nekiesek egy könyvnek. Nem valami rövid a táv, ugyanis. De nem, inkább az arcokat szoktam vizslatni. A legtöbb unott, komor. Nem fáradt. Nem álmos. Inkább kedvetlen, besavanyodott. Csalamádé-járat. Néha már én is egy befőttesüvegben érzem magam. Egy fokkal jobb érzés utána buszra szállni. Még akkor is ha bliccelek mert épp nem szántam 10 500 forintot egy havi bérletre, inkább vettem belőle ruhát magamnak, meg beültünk a párommal pár helyre. Van egy kétszer lyukasztott, alig néhány hetes vonaljegy a bal zsebemben, ha felszállnának az ellenőrök, majd azzal kidumálom magam. Lázadok. Különben is, kell a pénz koncertre. Szóval a Csalamádé-járat az minden nap elindul. Többször is.

Olyan mint a hullámvasút.

A jó csalamádék pedig még élvezik is.

Annyira régóta várom már az új albumot, hogy idén már tényleg jönnie kell. Nem szaporítom tovább a szót: az Editors a kedvenc zenekarom. Hogy miért, azt napestig taglalhatnám. Azt a fajta post-punk, a Joy Division legszebb éveit idéző, ám a felkapott indie stílusra is kikacsintó zenét amit ők játszanak, senki más nem tudja utánozni. Az egész banda remekül működik, kiegészítik egymást és minden egyes daluk érték számomra. Még a B-oldalasok is. A dalszövegek simán gyomorszájon vágják a hallgatót, életről, halálról, szerelemről, kapcsolatokról szólnak de cseppet sem nyálas stílusban. Már az első albumuk (The Back Room) is igazi klasszikussá vált hiszen azt a fajta sötét tónusú, ám mégis táncolható stílust akkoriban ők kezelték mesterien és bár már akkori is megidéztek pár korábbi zenekart, a nyers és letisztult hangzás utat tört a mezőnyben. Nem is csoda, hogy az NME (a legrangosabb külföldi zenei médium) is áradozott róluk. A folytatás (An End Has a Start) két évvel később ugyan már nem szólt akkorát, de ez betudható volt annak, hogy maradtak a jól bevált receptnél és nem változtattak a kemikálián. Szerencsére azonban 2009-ben az In This Light And On This Evening albummal (amely mai napig a kedvencem) már erőteljesen a szintetizátorok felé vették az irányt és így amellett, hogy megidéztek még pár 80-as évekbeli szintibandát (például Depeche Mode), új utakon is elindulhattak. Mertek változtatni, kilépni az árnyékból és bár kockázatos vállalásnak tűnt, gyümölcse beérett. Az albumot igen sok helyen beválogatták az akkori év legjobbjai közé, teljesen megérdemelten. Én akárhányszor hallgatom újra, mindig kellemes emlékeket idéz fel bennem. Sötét, mégis felemelő hangulata van. Ha az új album is ezt a koncepciót fogja követni (és megint előkelő helyen szerepeltetik majd a szintiket) akkor biztosra veszem, hogy már hetekkel előre be fogom rendelni külföldről. Addig meg itt egy igencsak remek dal tőlük, amiről én annak idején (2010 tájékán) full meg voltam győződve, hogy már az új album előszele:

2013 van kedves Editors, most már tessék meglepni minket az új anyaggal! ;)

Régebben imádtam ezt a szériát, újabban szinte mindenhol csak szapultam (köszönhetően a gyalázatos új részeknek), úgyhogy kap tőlem még egy utolsó, kivesézős bejegyzést. A Resident Evil (Japánban: Biohazard) videojáték-sorozat története nagyon régre nyúlik vissza, egészen 1996-ra. Akkor jelent meg az 1. rész az akkoriban hatalmas népszerűségnek örvendő PSX konzolra és alkotta meg a túlélő-horror játékok ősatyját. Persze volt már előtte egy Alone in the Dark is de az még igencsak kezdetleges volt, és persze abban nem voltak zombik (csak különféle groteszk lények). A Resi 1 klasszikussá vált igen rövid idő alatt, a Capcom pedig hozzálátott a folytatások készítésének. Nos, ha minden egyes részt fel szeretnék sorolni, külön-külön bemutatva őket akkor itt aludnál el a monitor előtt. A Resi 2 nekem is megvolt (erről írtam is korábban), apám vette, csak sajnos egy CD hiányzott a kettőből, úgyhogy a másik kampányt sosem ismerhettem meg, hála a magyar forgalmazónak. Fuck it. A Resi 3 (a misztikus Nemesis alcímmel) a PSOne korszak egyik nagy slágere volt, annak idején a suliban elég sokszor szóba került és ha jól emlékszem, felváltva nyomtuk haverokkal késő estig, anyám meg közben azt hitte elmentünk biciklizni a közeli tóhoz. Aztán jött a PS2, meg a Gamecube (a mozifilmekre most nem térnék ki) és míg előbbire ott volt a klassz Code Veronica, addig utóbbira az 1. rész remake verziója amely mindmáig szerintem a legzseniálisabb Resident Evil ami valaha megjelent. Eztán volt egy kis szünet, majd feltűnt a láthatáron a 4. rész amely ugyebár igencsak megosztó lett. Ha engem kérdeztek akkor szerintem a Resi 4 egy jó kis túlélő-horror amely pont jól találta meg az egyensúlyt a horror, az akció és a logikai feladványok között. Ugyan a PC-s kiadás felért egy kínzással (egér-támogatottság hiánya, Xbox-gombkiosztás a QTE-részeknél, stb.), a lelkes rajongók hamar orvosolták eme hibákat és nekik köszönhetően a Resi 4 mára egy PC-n is élvezetes kaland lett, többek közt olyan extrákkal mint maximális egér-támogatottság, avagy erősen feljavított grafika és textúrák. Ezek nélkül egy PC-s rajongó a falat kaparta volna a Capcom hülyeségei miatt. Szóval egy szó mint száz, nekem a Resi 4 tetszett. Klassz volt a hangulat, a környezet, tetszett az új megvalósítás és a történet is, a 2. rész óta pedig Leon karaktere is az egyik kedvencem, szóval nálam egyértelműen a jól sikerült epizódok táborát erősíti.

Felismersz mindenkit?

Később a Resi 5 ehhez már nem tudott túl sokat hozzátenni. Számomra ezt a részt a co-op mentette meg mert végig tudtam játszani barátnőmmel karöltve, akinek merőben új volt az egész stílus és tucatnyiszor ijedten sikoltott fel mikor egy zombi előbukkant a közelben. Ha magát a játékot nézem, akkor viszont úgy érzem, a Capcom igencsak átesett vele a ló túloldalára hiszen a horror már csak néhány jumpscare formájában jelentkezett, az akció viszont hatalmas teret hódított magának. Ez újfent megosztotta a rajongókat hiszen az egyre akció-orientáltabbá váló játékmenetet sokaknak nem vette be a gyomra. Emellett pedig a multiplayer is kezdett egyre előrébb furakodni (lásd: Mercenaries mód) ami már egy kissé túl tolakodó volt egy olyan szériától amelynek korai részeiben még színes mágneskártyákat, meg kulcsokat kellett gyűjtögetni a továbbjutás érdekében és full egyedül koslattunk benne például elhagyatott rendőrségeken. Ez a feszültséggel teli érzés nagyon hiányzott nekem az 5. részből, amit kissé tényleg soknak éreztem már, főként a terepjáróról golyószóróval való ólomosztás közben. Hiányzott nekem a régi para, na. Persze a Capcom fűt-fát ígért, hogy majd a 6. részben visszanyúlnak a gyökerekig de addig volt még egy Operation Raccoon City is, aminek nálam külön története van. Egyik legjobb barátommal tavaly külön rákészültünk az ORC-re, ő megvette, és mivel neki akkor még nem volt gépe, átvittem hozzájuk az én PS3 konzolom hogy majd azon végignyomjuk délután/este. A menü nagyon ígéretes volt. Szép, letisztult, hangulatos aláfestőzenével. Akkor hát New Game. Már arra sem emlékszem, hogy intro volt-e de utána csak úgy lebaszták az embert a pályára, aztán mehetett amerre lehetett. Az egésznek olyan feelingje volt mint egy multis meccsnek szimpla botok ellen (mert a zombik segghülyék voltak, még zombi-mércével mérve is). Én nem is tudom hány szintet csináltunk meg de arra kristálytisztán emlékszem, hogy a lelkesedésünk az első félórában semmivé foszlott. Bugos, hibákkal teli, a névre egyáltalán nem méltó cucc volt az ORC. Kész szerencse, hogy a barátom el tudta adni majdnem pont ugyanannyiért mint amennyiért vette. Emlékszem, másnap onnan mentem dolgozni és a bő 40 perces utazáson a buszon, álmosan, nekidőlve az ablaknak, végig az járt a fejemben hogy mégis mi a francot képzelhetett magáról a Capcom amiért kiadott egy ilyen trágyahalmot. Persze multiban biztos jó móka lehet ideig-óráig, de én sosem voltam az a nagy multiplayer-fan, és kikérem magamnak hogy egy Resident Evil csak és kizárólag a multira legyen kihegyezve. Aztán amikor azt hittük az ORC-nél már nem jöhet rosszabb, megjelent a 6. rész.

A 4. rész érdekes mód megtalálta az arany középutat

A Resi 6 idáig a mélypont. Ezt többek között az is bizonyítja, hogy bármennyire is méltattam fentebb a korábbi részeket, a 6. részt a mai napig nem játszottam végig. Pedig megvettem haveri alapon, nem is volt túl drága. Pedig újfent barátnőmmel karöltve ültem neki co-op módban. Pedig az első óra belőle még tetszett is. Aztán az egész átcsapott valami irdatlan nagy baromságba, ezerszer lerágott csont sztorival, kliséhegyekkel, meg egy olyan akció-orgia játékmenettel amelyet Michael Bay is elirigyelhetne. És hirtelen azon kaptam magam, hogy nem érdekel már a fél tucatnyi ismerős karakter, a csinos látványvilág, meg úgy cakk-pakk az egész játék. El is adtam gyorsan, félbehagyva, valahol a második kampány közepe tájékán. Nem kötött le, egy fikarcnyi motiváltságot sem éreztem magamban, hogy tovább folytassam. Egyszerűen elment a kedvem az egésztől. Minderről pedig egyedül a Capcom tehet akik gyökeresen megváltoztatták az egész szériát és nemhogy átestek vele a ló túloldalára, már magukkal rántották az egész lovat is. Páran megköveznének érte de szerintem a Resi 6 nem más, mint egy zombis Call of Duty. Egymást érik benne a scriptelt események, repkednek a lövedékek és minden sarkon felrobban valami. Ez már messze nem az a széria amely korábban volt. Én nagyon szeretnék végre egy klasszikus, tényleg a régi időket visszaidéző epizódot amelyben megint a parás horror-hangulat kapná a főszerepet és megint logikai feladványok tucatjain kellene átrágnunk magunkat a továbbjutás érdekében. Ezt tulajdonképpen most csak azért írtam le mert újabban olyat is olvastam, hogy néhány fejes szerint nem lenne rossz dolog egy Resident Evil sandbox játék valamikor a közeljövőben.

Az ég mentsen meg tőle minket.

Városi gyerek vagyok. Bár kertvárosban nőttem fel, és jelenleg is kertvárosban élek, most már átszoktam a városi nyüzsgésre. Most már egyre többször érzem felszabadultabbnak magam még a reggeli csúcsban is. Hozzászoktam, ennyi az egész. Ha az ember Budapesten él, dolgozik és tanul akkor előbb-utóbb berántja az örvény. Lehet kiköltözni peremkerületekbe, kertes házba kutyával-macskával, de úgyis be kell járni a belvárosba ezért-azért, úgyhogy teljesen mindegy. Persze nem azt állítom, hogy egyenesen imádom a várost. Csupán megbékéltem vele. Mi a fenének hőbörögjek amikor minden reggel majdnem elsodor magával a munkába/iskolába siető embertömeg, hogyha én magam is része vagyok? Persze mint már múltkor megírtam, igazán inkább a természet lágy ölén érzem jól magam. Egy erdőben például, amikor a fák ágai között átsüt a Nap és érezni azt a finom édeskés, kizárólag az erdőkben érezhető illatot, na, akkor valahogy megfeledkezem az olyan dolgokról mint az hogy holnap hétfő és reggel 8-tól meló, avagy hogy a diákok már megint elfoglalták az ELTE épületét. Olyankor ezek egyszerűen nem érdekelnek. Költői képpel nézve ez elvágyódás. Viszont ma hazafelé pont azon gondolkodtam el, hogy mennyire normálisnak tűnik már hogy mindent lebetonoznak, új utakat meg lakóparkokat építenek, puccos plázákat nyitnak, meg kerekerdők közepére lebasznak egy-egy focipályát. Ez már annyira az igények kielégítésére (és ezzel együtt a természet kárára) van, hogy iszonyú. Az ilyen jövőben játszódó, utópisztikus sci-fi filmek amikben egymástól fél méterre állnak az egekig magasodó toronyházak, meg mindent átsző az elektronika, nem is állnak már annyira messze a valóságtól.

Szóval ez van, szépen lassan eltűnik az utolsó talpalatnyi zöld is és épül majd a helyére egy háromszintes pláza, vagy egy Tesco. Erdők tűnnek el, helyettük lesz majd szép széles autópálya. Parkok tűnnek el, helyettük lesz majd szép nagy bevásárlóközpont. Akkor mi marad? Hát kérem, a putri építési területek azok megmaradnak mert ugyan kit érdekel ha mégsem épül fel ott egy panel, drótkerítéssel körbekerítik aztán csókolom! Voltam egyszer állásinterjún a rettegett nyóckerben, olyan utcán mentem végig aminek jobb oldalán egymást követték a romos, gangos házak, míg bal oldalon volt egy kurvanagy üres telek, de utcahosszúságban. Na, oda speciel lehetett volna egy szép kis zöld parkot kreálnia valamely önkormányzatnak mert akkor legalább a mélyszegénységben élő rajok nem a lépcsőházban biznyákolnának egymással "okosságokat", meg egyéb nyalánkságokat. Hanem kimennének szépen a talpalatnyi zöldbe. Ugyanezt bárhol meg lehetne csinálni ahol ilyen szabad területek vannak. Ha új metrókra volt pénz, akkor erre is biztos jutna. De mindegy is, végülis ez nem az én dolgom, meg hát én csak egy budapesti srác vagyok aki egyszerre lakik Budán és Pesten és sok helyen megfordul nap mint nap. Ez a bejegyzés is csak amolyan random jött, gondoltam összedobom délutánra. Néha kell az ilyen is. Ja igen, gondolom olvastátok hogy Oroszországban meg nemrég felrobbant egy meteor és a darabkái össze-vissza hullottak alá az égből. Lefogadom, hogy az összeesküvés-elméletek kedvelői már most találtak az egész eseményre más-más magyarázatokat. Én meg inkább örülök annak, hogy megint szépen süt a Nap és hogy már közel a hétvége.

Szép napot mindenkinek! :)