Valentin-nap alkalmából könyvet (is) vettem. Körbejártam érte néhány könyvesboltot bár egyébként is szeretek ilyen helyeken nézelődni. Libri, Alexandra, vagy Bookline. Teljesen mindegy. Nagy nehezen csak rábukkantan a keresett könyvre, ám előtte azért volt időm rendesen átkutatni a kínálatot. Csak bambultam magam elé, hogy mennyire felesleges könyvek is kiadásra kerülnek. Példának okáért találtam egy VV Alekosz könyvet, mellette Geronazzo "kacsacsőrű" Mária életrajzi könyvét, kicsit odébb pedig VV Olivér nyomtatott formába öntött vallomását. Hab a tortán, hogy az akciós könyveknél Stohl Buci meredt a vásárlóra komolyan, bűnbánóan, míg az újdonságoknál Hajdú "úgy nézek ki mint egy jóllakott óvodás" Péter feszített. Elgondolkodtam rajta, hogy bizony a bulvár már a szépirodalomba is betört. Az a baj, hogy ezekre a könyvekre igenis van igény. Akad olyan aki amellett, hogy rendszeresen járatja a Blikket, a Borsot, meg egyéb szennylapokat és csámcsog a legfrissebb sztárpletykákon, hétvégén beszabadul egy könyvesboltba, hogy majd ő megmutatja a népnek mekkora entellektüel (értelmiségi) és nekiáll lázasan fel-alá járkálni, kutatni a kiadványok között. Elsuhan a magyar irodalom, a filozófia, a vallás és a tudományok mellett. Figyelmét sokkal inkább a kedvenc celebjeinek friss könyvei keltik fel. És már ott is áll a kasszánál például Hajdú Péter Mr. Frizbi című könyvével, elégedetten, szatyrot is kérve, hogy az utcán is lássák honnan jött épp. Vicc az egész. Régebben egy könyvnek még értéke volt. Nem volt ennyire felhígulva a piac. A Top 5 első helyén nagyon sok helyen még mindig a Szürke ötven árnyalata áll. Beleolvastam. Az egész rohadt könyv semmi másról nem szól, csak egy nő meg egy gazdag pasi titkos viszonyáról, minden egyes fejezetben egy-egy szexuális aktust is beleértve. Mi ebben a világsiker? Fogalmam sincs. Bret Easton Ellis (Amerikai Psycho) sokkal jobban meg tudta ragadni ezt a témát, és bár művei perverzek és brutálisak, valahogy nála mégis működik a kemikália. Szóval lassan már tényleg ott tartunk, hogy egy cerkófmajom is kiadhat könyvet. Ha valami nagyobb volumenű eseményt közölnek le a médiában, akkor várható, hogy abból csakhamar könyv is megjelenik majd. Emellett pedig a celebek is szívesen adják nevüket egy-egy kiadványhoz. Igen, nevüket, mert biztos vagyok benne, hogy ők maguk egyetlen szót sem írnak az említett könyvekbe. Hiszen nincs is rá idejük, ekkora rivaldafényben.

"A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, és az olvasó, aki olvassa."

Én nagyon szeretek olvasni és ezt hangoztatom is, ahol csak tudom. Nagy példaképemnek tartom például dr. Csernus Imrét aki remek könyveket ír és egyébként Szabó Győző Toxikoma című könyvéből is az ő hozzáfűzései maradtak meg bennem legjobban, pedig összesen mindössze néhány oldalról van szó. Annak idején nagy King-rajongó is voltam, rengeteget olvastam tőle, sok (például Állattemető, Ragyogás) még a mai napig meg is van a polcon a nappaliban. Zenekaros könyveket is szívesen olvasok, szerencsére az utóbbi időben ezek is megszaporodtak. De emellett nagyon kedvelem a klasszikus magyar irodalmat és a krimiket, horrorokat is. A fantasy eredetileg messze áll tőlem de George R. R. Martin A Tűz és a Jég dala regényciklusa kivételt képez ezalól. Amellett viszont nem tudom szó nélkül elmenni, hogy a bejegyzés elején említett könyvek egyáltalán kiadásra kerülhetnek hazánkban és a legszomorúbb az, hogy ezekre tényleg van is kereslet hiszen jól fogynak. Néha úgy érzem, hogy ezek a könyvek nem többek egy kissé vastagabbra duzzasztott szennylapnál. Lehet rajtuk csámcsogni, olykor olyat is megengedhetnek bennük amit szennylapokban nem (például obszcén szavak használatát) de nem hinném, hogy akadna olyan ember aki büszkén tenné fel a polcra mondjuk VV Alekosz könyvét, hogy az onnan rémisztgesse a vendégeket. Bár, ki tudja?

Kiadás éve: 2013

Műfaj: Indie rock/Math rock

Ezt hallgasd meg: Late Night

Rég volt már albumajánló, úgyhogy pont itt az ideje egy újnak. Az oxford-i Foals igazi sikertörténetnek örvendhet ugyanis amíg a bemutatkozó Antidotes vígan ellavírozott az akkoriban igencsak felkapott nu rave és dance punk stílusok között (természetesen könnyen befogadható indie mázzal bevonva) addig a második eresztés, a Total Life Forever már egy sokkal profibb, sokkal érettebb zenekar benyomását keltette. A kettőt össze lehet ugyan hasonlítani de senki ne lepődjön meg, ha a második eresztést hallgatva elgondolkodik majd rajta, hogy vajon tényleg egyazon bandát hallgatja-e. A srácok igen hamar elhagyták a táncparkettet és elkezdtek végre komolykodni. A kiforrott folytatást most a Holy Fire névre keresztelt album viszi tovább. Meglehetősen vártam már (többek közt azért is mert az örökös kedvenc In This Light And On This Evening albumon is producerkedő Flood dirigálta a lemezkészítést), kíváncsi voltam, hogy tudják-e tartani a szintet. Az előzetesen kiadott kislemezek és interjúk alapján igen vegyes képet festettek fel a fiúk, ám most itt a teljes album nekünk, essünk hát neki rögvest!

A Prelude (melyet a kissé túlsztárolt MUSE simán elirigyelhetne) félig instrumentális albumnyitány, elvétve torzított énekkel. Tökéletesen megalapozza a hangulatot és nagyon jól jellemzi a lemez további részét. A kissé zúzósabb futamok eleddig nem igazán képeztek elsőbbséget a Foals munkásságában, azonban az első kislemezként kiadott Inhaler ebben is előrelépést mutat hiszen egy igazi húzós rock-dal az egész. Yannis Philippakis frontember mindig is híres volt arról, hogy rengeteg módon képes énekelni azonban ebben a számban szinte már üvölt. Az utána következő My Number kedves, vidám hangzásával és az ezt ellensúlyozó szomorkás dalszövegével egy tökéletes, a debüt albumra leginkább emlékeztető dallá formálódik. Biztos vagyok benne, hogy koncerteken is remekül működik. A Bad Habit már visszavesz az örömködésből, és ez pedig inkább a második lemez kínálatát fogja majd eszünkbe juttatni. Kesergős dalokban a Foals amúgy is élen jár, de ne amolyan "érfelvágósan picsogós" darabokra tessék gondolni hanem igenis elgondolkodtató, az emberi kapcsolatokat a végletekig szétcincáló és elemezgető számokra. Az Everytime is leginkább ezt a vonalat képviseli. Nem túl kiemelkedő, de nagyon messze áll egy töltelékdaltól. Utána viszont jön a Late Night amely szerény véleményem szerint az album legjobb, egyben legszebb darabja. Mit szép, egyszerűen gyönyörű! Hallani kell. Yannis elcsukló hangon kezdi benne az éneklést, és maga a zene is lassan épül. Fokozódik, egyre gyorsul. Mind a zene, mind Yannis éneke. Miközben a szövegre figyelünk, már ki is bontakozik és egy elszállós, a végére iszonyatosan szép és a srácokra oly jellemző gitártémával záró gyöngyszemmé válik. Az Out of the Woods is szépséges, levezető szerzemény. Különösen érdemes továbbra is koncentrálni a dalszövegekre. A Milk & Black Spiders újfent szomorkás, lassú szerzemény. Azonban a legzúzósabb rész még csak eztán jön. A Providence nem túl hosszú, azonban beleremegnek a falak. Vicces, hogy szintén nagyon lassan és csöndesen kezdődik. A végére azonban egy elszállós, iszonyatosan nagy zúzda kerekedik ki belőle. Igen, a fiúk ilyet is tudnak. A Stepson már visszavesz a tempóból, az albumot (és eme misztikus utazást) záró Moon pedig tökéletes befejezés.

Azt hiszem a Foals elérte amit akart. Feljebb léptek, még feljebb. Nemsokára stadionokat megtöltő zenekarrá fognak válni és ezt bőven meg is érdemlik. Az idei év első nagy durranása a Holy Fire amelyet nem csak rajongóknak, hanem minden zenekedvelőnek melegen ajánlok. Ideje lenne berendelnem külföldről.

Értékelés: 10/10

Azért örvendetes, hogy ma már egy fokkal jobb idő van mint a héten eddig volt. Végre kisütött a Nap is (na, nem mintha nem kedvelném a borongós időt) és bár még mindig nagyon hideg van, az embernek azért mégiscsak nagyobb kedve van ilyen időben bármihez is. Mondjuk jönni-menni, sétálgatni, kirándulni. Alapvetően ha tehetem, inkább gyalogolok. Persze a BKV havonta legombol több mint 10.000 forinttal (havi bérlet, naná) de valamiből nekik is meg kell élni, nomeg az új Alstom metró szoftverfrissítését is ki kell fizetni különben nem megy sehová. Az még mindig mosolyt csal az arcomra, hogy bár tavaly óta járnak ugyan ezek az új metrók, viszont még manapság is tapasztalok olyat, hogy az állomásra beérkező szerelvényre nem lehet felszállni mert próbajárat. Nem vicc, a minap három ilyen szerelvény is elment előttem, én meg csak álltam ott a többi utassal és nem értettük, hogy akkor tulajdonképpen mi a fene értelme is volt új metrókat vásárolni ha alig használhatják őket az utasok. Meg egyébként is, nekem annyira nem is tetszik ezeknek a belső kialakítása (kívülről nagyon szépek, szó se róla). Olyan kicsi az egész, alig lehet elférni egymás mellett. A reggeli csúcsban pedig ez gyilkos tud lenni. Bár ezt csak az érzi át igazán, aki szokott a reggeli csúcsban tömegközlekedni. Szóval ha tehetem, akkor inkább sétálok. Egyébként is nagyon szeretek sétálni. Ha pedig jó idő van, akkor főleg. Pestet már úgy ismerem mint a tenyeremet. Vannak szép, kevésbé szép és egyenesen ronda helyek de akadnak olyanok is ahová még nappal sem szívesen tér be az ember. Budán azért kissé más a helyzet. Itt még jócskán maradt a letűnt korok emlékéből ami leginkább a sok gyönyörű épületben, és macskaköves utcácskában nyilvánul meg. Itt speciel nagyon imádok mászkálni mert minden egyes utca tartogat valami látnivalót. Engem néha Prágára, avagy Bécsre emlékeztet (főként az építészeti stílusai miatt) de mindenképpen említésre méltó, hogy rengeteg műemlék és egyéb nevezetesség akad itt, sokszor egymástól csupán néhány méterre. Akkor ennyit Budapest méltatásáról, evezzünk kissé más, pszichedeliával kevert vizekre.

Szeretném megvalósítani, hogy ha eljön a Tavasz (kicsit odébb van még, tudom) akkor majd összejövünk haverokkal, barátokkal, barátnőkkel és kiülünk valahová, a természet lágy ölére. Ez amolyan hippi-mentalitás de egyébként nagyon klassz. Szóval annyi a lényege, hogy keresni kell valami jó kis erdős részt (itt a fővárosban remek alternatíva lehet például a Normafa, avagy Hűvösvölgy) és benne letáborozni valahol, lehetőleg jó messze a város zajától. Beszélgetni, nevetgélni, alkalomadtán kicsit inni is. Persze csak mértékkel. Ez egyfajta életérzés. Amolyan "vissza a természetbe" dolog. Nem tudom a pszichedelikus (részben hippi) zenékkel hogy álltok, de én mostanában nagyon szívesen hallgatom őket. Legnagyobb kedvencem továbbra is az amerikai MGMT akiknek valamikor idén jelenik majd meg 3. albumuk. Véleményem szerint már most klasszikus zenekarról van szó akik nem félnek kacérkodni az elektronikával sem, és a különféle tudatmódosító szereket sem vetik meg. Ez egyébként nem baj, hiszen például a The Beatles is akkor írta a legjobb dalait amikor be voltak gombázva (vagy akármicsodázva...). Az MGMT zenéje már több mint művészet. Azt hiszem az lenne a helyes meghatározás, hogy dalaik konkrét ablakok különféle világokra amelyek drogok nélkül is láthatóak, átérezhetőek. Zenéjükbe belemerülve, belemélyedve, a hallgató kozmikus utazásban vehet részt és mindezt úgy, hogy közben ki sem kell mozdulnia a szobájából. Az általuk közvetített életmód nagyon fekszik nekem, ha magam is zenekaroznék (mondjuk ez a jövőben nincs kizárva) akkor biztosan hasonló zenét csinálnék én is. Egy videót azért megosztok tőlük, bár biztos vagyok benne, hogy sokan hallottátok már eme dalt:

Fantasztikus. Apropó, elgondolkodtatok már azon, hogy milyen szép szó is az, hogy "fantázia"? Szerintem hatalmas nagy előny ha az embernek van képzelőereje, bőséges fantáziája és nem rest ezeket felhasználni, mondjuk egy novella, avagy egy képsorozat elkészítésekor. És ha már képek, akkor beajánlanék hirtelenjében egy remek oldalt ahol temérdek remek képet lehet felfedezni (a fenti baglyos is tőlük származik) és mindegyiken el lehet időzni pár percet, már csak a tanulmányozásuk végett is. Nyugodtan lájkoljátok őket, egyre jobb alkotások kerülnek fel:

http://www.facebook.com/TheGre4tGigintheSky

Jó hétvégét mindenkinek! :)

Előszóként engedjetek meg nekem annyit hogy az Amerikai Horror Sztori(k) bejegyzés az Index.hu-nak köszönhetően hozott pluszba nagyjából 1500 látogatót szóval ezúton is köszönet nekik amiért kitették a cikket!

A minap csemegéztem egy kicsit az interneten és arra jutottam, hogy 2012 bizony igen erős év volt horror filmek tekintetében. Más filmek tekintetében is de a horror különösen szépen muzsikált tavaly. Mivel amúgy is közel áll a szívemhez a horror műfaja, gondoltam górcső alá veszek pár alkotást. Nem túl hosszan, nem túl aprólékosan de azért a lényeget érintve és kiemelve.

Akad köztük remake és folytatás is, jobb is meg rosszabb is. Nincs kivételezés. Számomra ezek a horror filmek maradtak meg a leginkább, ezekről tudok érdemben nyilatkozni. Lássunk is hozzá mert a lista nem lett épp rövid:

The Raven:

Az Edgar Allan Poe életét oknyomozó horrorba fordító film nekem speciel tetszett de a kritikusok ízekre tépték. A színészi játék mondjuk tényleg eléggé közepes volt de szerintem a sztori (egy sorozatgyilkos Poe novellái szerint öl, mire a detektívek a híres írót kérik meg a nyomozás segítésében) teljesen korrekt volt és a képi világ is hozta az elvárt szintet. Helyenként egy kis Fűrész-beütése is volt a filmnek (gondolok itt például az ide-oda lengedező gyilkoló szerkezetre) de jobbára a Pokolból című horror nyomdokain haladt. Kár érte.

Abraham Lincoln: Vampire Hunter:

Ezt a filmet volt szerencsém moziban megtekinteni, méghozzá 3D-ben. Nagyon tetszett. Sokszor csalódom a 3D-ben mert olykor szinte észre sem lehet venni (remek példa erre a Hobbit) de ennél a filmnél tökéletesen működött. Az egész vámpírosdi pedig a klasszikus vámpírfilmeket is visszaidézte egy-két pillanatra. A vége felé aztán a film érezhetően elfáradt, a moziteremben körültekintve sokakat láttam akik már a telefonjaikkal babráltak. A játékidő tehát nem lett valami jól beosztva, azonban a film késő délutáni kikapcsolódásnak remek volt.

Dark Shadows:

Egy kissé kakukktojás ez a film mert ugyan Tim Burton munkásságának gyümölcse, mindez alig érezhető a végeredményen. Az erőltetett párbeszédeket és a gyatra forgatókönyvet tulajdonképpen Johnny Depp egymaga menti meg mint falfehérre meszelt arcú vámpír gróf. Az összes poénos jelenet hozzá fűződik, ő viszi el a hátán ezt az egész audiovizuális katyvaszt. Bízom benne hogy Tim Burton lassan már magára talál mert az utolsó értékelhető élőszereplős filmje az Álmosvölgy legendája volt még 1999 környékén. Hát, nem ma volt, az biztos.

Prometheus:

Jómagam az év filmjének választottam, nem is alaptalanul. Ugyan sokan húzták a szájukat, már a puszta tény hogy Ridley Scott újra belevetette magát az Alien-mitológiába és masszív hátteret kezdett fabrikálni az ikonikus teremtményeknek, pozitív kell hogy legyen. Emellett egy teljesen jól működő sci-fi horror lett a Prometheus, kellően gusztustalan és véres jelenetekkel. A színészek is jól játszottak, a CGI is jól működött, mindez mellé pedig a mozikban 3D is társult amely egyáltalán nem volt tolakodó (lásd például: Resident Evil filmek) hanem a háttérben maradt és nélküle is teljesen élvezhető volt a film. Várjuk a folytatásokat mert ugyebár trilógia lesz ebből is. Már előre készülök a haverokkal való sztori-kibogozásokra.

The Awakening:

Lefogadom hogy alig hallottak róla páran pedig egy tisztességes kis kísértetházas horror. Egy nőről szól aki a különféle paranormálisnak beállított de valójában kamu és megrendezett szeánszok leleplezésére szakosodott (gondolom nem OKJ-s képzésen). Nos, őt egy napon elhívják egy olyan bentlakásos iskolába ahol állítólag kísért egy szellem és az ott dolgozók már beleőszültek a félelembe. Persze a nő úgy indul útnak hogy meg van győződve róla hogy ez csak egy újabb átverés, ám szépen lassan rá kell döbbennie hogy az iskola elhagyatott termeiben és lezárt részlegeiben valóban ténykedik valami nem evilági. Nem kell sokat várni az egyébként angol gyártású filmtől mert nem kapott túl nagy felhajtást de amikor kell akkor tényleg képes a frászt hozni a nézőre és egy megnézésre kifejezetten ajánlott.

The Tall Man:

Én a Mártírok után valami iszonyat brutális és felkavaró horrort vártam a rendezőtől, erre elhozta a The Tall Man című horrornak beállított drámát amely az első felében ugyan remekül él a horror jól bejáratott védjegyeivel ám a második felében már valami teljesen mássá válik. Elgondolkodtató sztorival bír, persze az igazán nagy csavar a film végére szorult. Nem is igazán tudom más filmekhez hasonlítani mert nagyon egyedi az egész felépítése. Olyan filmet tessék elképzelni amelyről első ránézésre bárkinek az jönne le hogy egy szimpla horror, ám a stáblista alatt már szinte el is felejtették volna hogy egy horrort néztek éppen. Magvas mondanivalóval és remek cselekménnyel operáló, elgondolkodtató alkotás. Több ilyennek kellene születnie évente.

Paranormal Activity 4:

Fúj! Erről a filmről egyszerűen nem akarok már többet írni. A széria legrosszabb darabja amely tulajdonképpen saját magát köpi szembe hiszen holt logikátlan az egész cselekmény, ha normálisan követték volna a fő sztorit akkor valahol a két világháború között kellett volna játszódnia a filmnek, nem az újgazdag, Xbox-buzi család idejében. Annyira súlytalan az egész, hogy a halálesetek benne inkább nevetségesek (az a fejkitekerős snitt szimplán komikus), az ijesztgetések az előző részekkel ellentétben itt előre láthatóak és rohadt klisések, a színészek helyett pedig nyugodtan játszhattak volna benne csíkos macskák is mert azokért legalább izgultam volna. Nyugodtan kihagyható az egész film.

The Cabin in the Woods:

Ez amolyan tisztelgés a horror műfaja előtt. Az film első fele teljesen átlagos kliséhalmaz: csapat fiatal egy erdő közepén álló házikóba érkeznek lazulni, majd a pincében érdekes dolgokra bukkannak, ősi szavakat is elkántálnak (nem, ez továbbra sem az Evil Dead) és mindez persze nem várt események sorát indítja el, föld alól előmászó zombikkal és egyéb rémségekkel karöltve. Mindez így elég kevés lenne a sikerhez, úgyhogy a film csavar egy jókorát ezen az egész alapsztorin és ezzel a lépéssel (aminek kilétét a világért sem szeretném lelőni nektek) teljesen új színt visz az egész történetbe, de még egy kis társadalomkritikával is megfűszerezi. Aztán a lényeg amúgy is az ami a film utolsó negyedében történik, de poénokat nem lövök le. Legyen elég annyi hogy ott már epic moment minden egyes jelenet.

Sinister:

Nagyon vártam ezt a horrort mert az előzetesek engem is rendesen felcsigáztak. A teljes film ugyan nem szólt akkorát mint amekkorára számítottam, de még így is egy remek kis horrorról van szó. Ha leszámítjuk a kliséhalmazt az elején (a család új, persze régebben gyilkosságoknak helyt adó házba költözik ahol apuka különös dolgokat kezd felfedezni, stb.) és sikerül túltennünk magunkat Ethan Hawke nagypapás kötött pulcsiján, akkor onnantól már nyugodtan elkezdhetjük élvezni a filmet mert bizony meghálálja és a jól működő ijesztgetések mellé kapunk néhány beteg archív felvételt és egy korrekt befejezést is. Én személy szerint csak a főgonosz kinézetét kifogásoltam mert szerintem úgy nézett ki mint egy kezdő metálzenekar frontembere. De egyébként a Sinister a tavalyi év egyik legjobb horrorja, mindenképpen érdemes megnézni.

Silent Hill: Revelation 3D:

Fájdalmasan középszerű horror lett pedig nagy reményeket fűztem hozzá. Az összelopkodott sztorit még meg tudtam volna bocsátani (minden logikátlansága ellenére is) ám mindezt annyira elnyújtották a film első felében, hogy nagyon hamar ráuntam az egészre és onnantól fogva már nem érdekelt mi lesz a szereplők sorsa. A végjátékon pedig értetlenkedve bambultam magam elé hiszen Silent Hill-rajongóként egyszerűen nem értettem meg hogyan lehetett a videojátékos történelem egyik leggroteszkebb, legikonikusabb teremtményét, Piramisfejet pozitív karakterré degradálni. A filmet egyedül a rajongók számára elrejtett apró utalások (rajzok, helység és karakternevek, közvetlenül a stáblista előtti jelenet) emelik a nézhető kategóriába. Havas Jon pedig maradjon a Falon, a diákszerepeket pedig sürgősen felejtse el mert rohadtul hiteltelen volt az alakítása. Winter is coming.

The Collection:

Mennyire vártam ezt a horrort? Nagyon. Megérte? Abszolút. Már a The Collector is kiemelkedett annak idején egyediségével és a Fűrész-filmeket megidéző brutalitásával, nem is csoda hogy a rendező felel többek között a Fűrész 4-5-6-7 filmekért is. Tavaly elkészítették a folytatást ami tulajdonképpen simán felülmúlja az elsőt. A tempó ugyan sokkal pörgősebb de mindez egyáltalán nem vesz el a film értékéből. Családi ház helyett ezúttal magának a Gyűjtőnek a kis búvóhelye a játszótér, az első részből pedig visszatér Arkin aki amúgy egy rohadt szimpatikus anti-hős karakter és ebben a részben is nagyon odateszi magát. Szemfülesek pedig jópár utalást találhatnak az első részre, mind a díszletek, mind a párbeszédek között. Nagyon erős folytatás amelynek lezárása ugyan sok mindenről árulkodik, azonban nem lepődnék meg ha jönnének még következő részek.

The Woman in Black:

Véleményem szerint a tavalyi év legjobb "klasszikus" horrorja amely könyv-változatban is bőven megállja a helyét. Én egyébként is nagyon szeretem az ódon kísértetházas horrorokat, így örültem nagyon amikor megtudtam hogy készülget ez a film. A végeredmény pedig iszonyatosan hatásos lett. Az egész annyira jól működik hogy néhány jelenetnél még én sem mertem odanézni pedig horror filmeken nőttem fel és nem is vagyok egy ijedős típus. Ergo a film nagyon betalál, különösen azoknál akik hozzám hasonlóan képesek beleélni magukat. Daniel Radcliffe már a Harry Potter utolsó néhány részében is bebizonyította hogy ő az egyetlen az ottani gyerekszínészek közül akinek valóban van tehetsége a színészethez és jelent tárgyalt filmben mindezt meg is mutatja teljes valójában. Karaktere ugyan nem annyira kidolgozott mint a könyvben, ám Radcliffe még így is a maximumot hozza ki belőle. A para-faktor pedig mint említettem, tényleg iszonyatosan magas. Klasszikus módszerekkel operál. Nincs látványos CGI meg hasonlók. Helyette rögzített kamerás beállítások, önmagukban is ijesztő gyerekjátékok és egy olyan kúria teremtik meg a tökéletes borzongás élményét amelyhez foghatót én a Másvilág című film óta nem éreztem. A házban játszódó jelenetek egytől-egyig annyi feszültséggel rendelkeznek hogy a hideg kiráz minket miközben azon izgulunk hogy mikor történik már valami. A befejezés hatásos és külön öröm hogy már beterveztek egy folytatást is. A Fekete ruhás nő egy olyan remek film amely méltán kerülhet be minden horror-rajongó gyűjteményébe és bármikor vesszük is elő újra, garantáltan félni fogunk alatta még akkor is ha előtte már százszor láttuk.

Természetesen nem vettem bele a listába minden tavalyi horrort mert például készültek annyira ótvar fos alkotások is (például a legutóbbi Resident Evil, avagy a REC 3. része) hogy egy mondatot is alig érnek meg, még a zárójelben történő említésük is felesleges (mondjuk most már mindegy). De néhány jelentősebb alkotás is kimaradt, mint például a rengeteg díjjal kitüntetett Berberian Sound Studio, a found footage V/H/S avagy a keményen beteg és aberrált Maniac. Ezeket azért igyekszem majd minél előbb pótolni és ha más nem, akkor majd frissítem ezt a bejegyzést velük.

Gondolom találtatok kedvetekre való horrort a listából úgyhogy nosza, keressetek gyorsan utána és ha megvan akkor fülhallgató a fülbe, lámpa leolt és átadhatjátok magatokat a borzongásnak!

Köszöntem a figyelmet!