Talán az American Horror Story sorozatról mindenki hallott már. Igencsak felkapottá vált az utóbbi néhány hónap során, a 2. évadnak pedig pont a héten lett vége. Jómagam nem vagyok valami nagy sorozat-fan, az abszolút kedvencem örökké a Trónok harca marad amely mellé olykor-olykor becsatlakozott egy kis Dexter avagy Spartacus is. A jövőben viszont kissé változik a felállás hiszen az American Horror Story olyan nagy kedvencemmé avanzsált mindössze két évad alatt, hogy szorosan a Trónok harca után következik eztán a kedvenc sorozataim listáján. Az ismerkedésem vele úgy kezdődött, hogy belebotlottam a nevébe úton-útfélen. Valahogy minden olyan blogon említették amelyeket szívesen olvastam (és olvasok a mai napig), amikor pedig már az ismerőseim is elkezdtek áradozni róla, letöltöttem az 1. évadot, elhelyezkedtem kényelmesen, feltekertem a hangerőt és elkezdtem megnézni.

Az 1. évad:

Ez az évad a jelenben játszódik de kapunk visszaemlékezéseket a múltból. A középpontban a Harmon család (Ben az apuka + Vivien az anyuka + Violet a tinilány) áll akik az új éket reményében rejtélyes múltú, ám legalább olcsó új otthonba költöznek. Az anyuka + apuka közti elmérgesedett viszály hátterében egy megcsalás húzódik amely mély sebeket okozott mindkettejüknek, az új otthontól pedig az újrakezdést és kapcsolatuk helyreállását remélik. A lányuk az egésznek csak amolyan külső szemlélője volt, őt az új otthon mellett az új suli és az új osztálytársak is foglalkoztatják. Ez így leírva eléggé klisésnek tűnhet de szerencsére egyáltalán nem az. Mielőtt azt hinnétek, hogy a sorozat szimpla dráma katyvasz, le kell szögeznem, hogy mindez csak a háttérsztori megismerése szempontjából fontos. Ugyan mindez (főleg a megcsalás dolog) majd mozgatórugóként is funkcionál a későbbiekben, a főszerep hangsúlyosan átterelődik az új otthonként funkcionáló házra. Említett ház már évtizedek óta áll és valamilyen tragikus esemény mindig történt benne. Hol egy gyilkosság, hol egy...hmm, többnyire inkább gyilkosság, igen. Azokból viszont nem kevés. Nekem nagyon tetszett, hogy minden egyes részben kapunk egy kis visszatekintést a múltba. Ilyenkor a fontosabb események elevenednek meg és ismertetik a nézőt a házban korábban történt történésekkel. Azt majd elfelejtettem, hogy természetesen a kísérteties ház mellé jár a furcsa szomszéd (Constance), egy még furcsább tinisrác (Tate, akivel amúgy a család egy szem lánygyermeke igen szerelmes viszonyt kezd el ápolni), az apuka számára fiatalnak és kívánatosnak tűnő de valójában vén szatyor takarítónő (Moira) és fél tucat különc figura akik igen rejtélyesen viselkednek minden alkalommal. Az 1. évad hol ijesztő, hol egészen megkapóan drámai, hol pedig kifejezetten abszurd elemekkel operál. Utóbbira remek példa a kertben elásott, majd onnan visszatérő, halottnak hitt szerető avagy a szado-mazo latex ruhás alak aki kegyetlenül lemészárol két meleg pasast. A horror számomra a legjobban az 1920-as években játszódó visszatekintéseknél működött. Ott akadt olyan rész is amely annyira ijesztőre sikeredett (plusz pont a hátborzongató zenének), hogy nem is mertem odanézni, pedig ilyesmi sorozatnál előtte még nem fordult elő velem. Le a kalappal a készítők előtt.

Szóval az 1. évad nagy erénye mindenképp a múltba történő visszatekintésekben és a sztori csavarosságában rejlik. A színészek egyébként igencsak jól játszanak, erőltetett avagy közepes színészi játékokkal szinte nem is lehet találkozni benne. A sorozattal még csak most ismerkedőknek kifejezetten ajánlott hiszen remek kezdőlökést ad a beteg 2. évadhoz és emellett pedig egy tisztességes, jól összerakott, fordulatos és helyenként igen merész évadról van szó. Merész, mert néha tényleg olyan momentumokat sűrítettek bele amelyek finoman szólva is a tévésorozatok határait feszegetik, másrészt pedig gyengébb idegzetűeknél bőven kicsaphatják ama bizonyos biztosítékot. Az egész olykor már-már szürreálissá válik, a karakterek múltja egyre tisztább képet fest a néző előtt és a befejezés határozottan elgondolkodtató. Én úgy voltam az 1. évaddal, hogy biztos voltam benne, hogy ezt már nem tudják felülmúlni. Aztán jött a 2. évad és durván rám cáfolt ebben.

A 2. évad:

Az Asylum alcímet viseli. Szintén a jelenben kezdődik amikor is Adam Levine (a Maroon 5 énekese) meg a nője besurrannak a már rég bezárt Briarcliff Elmegyógyintézetbe egy kis etye-petye céljából. Miközben egymást jól elszórakoztatják Véres Arc legendájának felismételgetésével (akit pont eme elmegyógyintézetbe zártak be egykor), sorra járják a termeket és szobákat. Kufircolásukat sejtelmes zajok zavarják meg de ezeknek eredetének felderítése hamar véget ér mikor Adam egyik karját tőből levágja valaki egy szoba belsejéből. Ekkor visszaugrunk az időben, egészen 1964-be. A fő történeti szál egyébként végig a múltban játszódik, csak nagyon elvétve (és főként az utolsó részben) kapunk a jelenben játszódó eseményeket. Kísérteties ház helyett ezúttal a Briarcliff Elmegyógyintézet szolgáltatja a hátteret a borzalmaknak. Itt tartja fenn a rendet Jude nővér, akit az előző évadból megismert (és azóta már egy Emmy-díjat is besöpört) Jessica Lange alakít és külön ki kell emelnem, hogy ez a nő valami iszonyat tehetséges még mindig és játéka simán kenterbe veri az összes többi szereplőét együttvéve. Egyébként visszatér még pár ismerős arc az előző évadból csak ebben az évadban már más szerepeket játszanak, ugyebár. Fontos megjegyeznem, hogy az évad folyamán még mellékszerepekben is felfedezhetünk ismerősöket az előző évadból ami nekem speciel nagyon tetszett, öröm volt őket viszontlátni.

A retro érzés remekül átjön, a díszletek, a ruhák és a zenék mind-mind rásegítenek a 60-as évekbeli hangulatra. Ez az évad amúgy elég sok mindent próbál magába foglalni. Kezdve a földönkívüliektől (igen...), a Gonosz megtestesülésén át (ez egy igen erős vallási szál az évadban) egészen Véres Arc kegyetlenkedéséig. Utóbbi egy nagyon jól eltalált sorozatgyilkos lett aki kifejezetten nőkre specializálódott és gúnynevét onnan kapta, hogy előszeretettel nyúzta le áldozatai arcáról a bőrt, majd készített belőlük maszkot magának. Eme rémtettek elkövetésével vádolják meg az egyik szereplőt (nevezetesen Kit Walker urat) akit rögtön be is zárnak a Monsignor Timothy Howard által alapított Briarcliff intézményébe egy kis gyógykezelésre miután kiderül, hogy saját barátnőjével is végzett. Odabenn aztán felváltva terrorizálja őt Dr. Oliver Thredson (akinek nem kevés vaj van a füle mögött) és Dr. Arthur Arden az egykori náci tábori sebész. Az elmegyógyintézeten belül mindenféle rémséget el lehet képzelni, tébolyodott betegektől kezdve Dr. Arden titkos kísérletein keresztül az ördögűzésig bezárólag. Ide érkezik meg Lana Winters, az ifjú újságíró hölgy aki Véres Arc misztikumáról szeretné lerántani a leplet de csakhamar ő is pácienssé válik Jude nővér és a Gonosz által megszállt segítője (Mary Eunice nővér) kezei között. Idővel a barátokból ellenségek, az ellenségekből pedig barátok lesznek. A Gonosz munkálkodása a falak között rengeteg nem várt eseményt és esemény-láncolatot indít el miközben egyre több bonyodalom és cselszövés fonódik Briarcliff mélyén. A sztori rendkívül csavaros, kliséknek nyomát sem lehet felfedezni benne. Emellett pedig rendkívül érdekes is, a nézőt leköti, eléri nála, hogy igenis várja a következő részt. Én nagyon élveztem minden egyes epizódot, még a kevésbé a fő sztorihoz kapcsolódó mellékágakat is. Az atmoszférát pedig valami zseniálisan eltalálták. Eleve az elmegyógyintézet remek hátteret kínált de ehhez kellettek még az olyan "apróságok" is mint a remekül kidolgozott karakterfejlődések és az éveket átölelő profi forgatókönyv. Mindig jót mosolyogtam a központi társalgóban állandóan hallható francia dalocskán amely szüntelenül áradt a gramofonból és bár a betegek megnyugtatására és jókedvüknek fenntartására szolgált, a készítők elérték, hogy a dalból a nézőnek már inkább legyen herótja mikor ötödszörre is meghallja. Zseniális. A 2. évad sokkal betegebb, sokkal szürreálisabb, sokkal abszurdabb és olykor sokkal drámaibb mint az előzmény. És szintén nagyon merész hiszen nem minden sorozatban találkozhatunk például kendőzetlenül bemutatott nekrofíliával avagy őrült náci tudóssal és annak rémtetteivel. De mindezek csak apró részletek, az évad egésze olyannyira egyedi és hangulatos, hogy vétek lenne kihagynia bárkinek is akit csak egy kicsit is felcsigázott az ajánlóm.

Az American Horror Story eddig két igen erős évadot tett le az asztalra és már javában készül a 3. évad. Az 1. évad remek bevezetés ebbe a különc hangulatú, igazán egyedi hangvételű miliőbe. A 2. évad pedig egy kiforrott, minden elemében profi évaddal ismerteti meg az érdeklődőt amely sokszor átcsap valami egészen másba (a "The Name Game" epizódban látható táncolós jelenet valami egészen elképesztően zseniális) de alapvetően a széria legjobb elemeit vonultatja fel. Tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek ezt a sorozatot mert ilyet sem lát minden nap az egyszeri tévénéző, nem mellesleg pedig az utóbbi idők legmerészebb és legkülöncebb szériájáról van szó. Kíváncsian várom a 3. évadot tehát. Magasan van ama bizonyos léc de ha más nem akkor az American Horror Story biztosan képes rá, hogy megugorja. Idén ősszel minden kiderül.

Miután végigjátszottam az Amnesia: The Dark Descent alkotást (melynek cikke már a PSC online hasábjain is megjelent, méghozzá ITT) nekiálltam külföldi fórumokon hozzá hasonló videojátékokat keresni. Szerencsére a jelenlegi indie felhozatal több tucatnyi példát kínált ám én mégis a nevesebb címek felé tendáltam. Így bukkantam rá a Dear Esther nevezetű alkotásra amely egy Half Life 2 modnak indult egykor ám egyedi alkotássá nőtte ki magát. Méghozzá nagyon egyedivé. Lehet hívni ezt a produktumot videojátéknak de sokkal jobban illik rá az interaktív történet kifejezés. A játékidő nem túl hosszú. Pár óra alatt végig lehet vinni. Persze ha az ember minden egyes kis apró részletet fel akar fedezni és kíváncsi a sztori teljes egészére akkor ki kell tolni az átlag játékidőt néhány plusz órával. De miről is szól a Dear Esther? Megpróbálom körvonalazni nektek, nem túl hosszan.

Történet: Nem szándékozom ellőni semmit sem úgyhogy erről csak röviden. A menüben már megcsodálhatjuk azt a hangulatos kis szigetet amely majd a játékban várni fog ránk. Kissé borús, amolyan tipikus angol beütésű sziget amely teljesen jól illene az Éden-szigetes irományaimhoz háttérként. A szokásos beállítások után, a játékot elkezdve az ember ott találja magát ezen a szigeten. Hullámok csapkodnak a lába alatt található sziklás partszakaszon, a bokrokat lágy szellő simogatja, az égbolton pedig erőtlen próbálja áttörni a szürke felhőréteget a Nap halovány fénye. Jómagam fél percig azt sem tudtam, hogy mit kell csinálni. Valami Myst -szerű, képről-képre haladós, kattintgatós játékmenetet vártam erre kiderült, hogy az egész egy FPS módban haladós, szabad mozgású cucc. Avagy a játékos arra bóklászik a szigeten, amerre csak kedve tartja. De erre kitérek mindjárt kicsit részletesebben is. A történet éveket ölel fel és a mozgató rugója a címszereplő hölgy és egy pár sötét titok. A játékos által irányított karakterről sem szeretnék elárulni semmit sem hiszen a sztori előrehaladtával rengeteg múltbéli szál bontakozik ki. Ezeket egyébként narráció módjára meghallgathatjuk ha a sziget egy bizonyos pontjára érünk. Elöljáróban legyen elég annyi, hogy maga a történet igen komplex és szomorú, nem mellesleg tele van rejtélyekkel és a már említett sötét titkokkal.

Mi lehet odabenn?

Játékmenet: Tulajdonképpen egyszerű mint a faék: jönni-menni kell, felfedezni a sziget minden apró kis zugát. Nincsenek ellenfelek, nincsenek logikai feladványok. Teljesen a játékosra van hagyva, hogy merre megy, mit látogat meg. Rögtön a játék elején találhatunk egy kis kő-kunyhót amiben én sietve be is tértem, abban bízva, hogy találok benn valami értékeset (levelet, felvehető tárgyat, vagy hasonlót). De nem. Nem volt benn semmi ilyesmi. Tovább haladtam, ki a kunyhóból, felfelé a domboldalon. Mellettem, a sziklák tövében hangosan morajlott a tenger. A kis ösvény amire rátértem, lassacskán kezdett bokrokkal és virágokkal benőtt, járhatatlan úttá válni. Megálltam. Tájékozódtam, majd megint elindultam. Rengeteg érdekességet láttam. Misztikus kőoszlopokat, egy feneketlen mélységű lyukat, hajóroncsokat, elhagyatott kő-kunyhókat és egyéb különös dolgokat. A történet egy bizonyos pontján aztán eljuthatunk egy barlangba és onnan egy teljesen új helyszín veszi kezdetét, falakra festett jelekkel és szövegekkel, meg szűk barlangjáratokkal. Mindez olyan mintha a következő pályaszakaszra lépne az ember ám maga a barlang szerves részét képezi mind a szigetnek, mind a sztorinak. Nem lóg ki belőle és nagyon sok mindenre derül fény a mélyén. Eztán megint a szabad ég alatt találtam magam de ezúttal már éjszaka. A Hold gyönyörűen világította be a partszakaszt. Innen egyébként már nem volt túl sok hátra a játék befejezéséig. Később elég sokat emlegettem a befejezést. Igencsak lenyűgözőre sikerült. Szóval lényegében a felfedezésen van a hangsúly. Szépen be kell járni a szigetet (egyes részeit akár többször is) és bizonyos helyeken narrációt kapunk jutalmul amely újabb és újabb részleteket árul el a sztoriból.

A táj egyszerre lenyűgöző és baljós

Grafika: Ha az Amnesia esetében azt írtam, hogy szerintem szép akkor a Dear Esther egyszerűen gyönyörű. Olyan aprólékosan van kidolgozva minden egyes kis részlet, hogy a játékos szinte az arcán érzi a lágy szellő gyengéd érintését, avagy a kitaposott ösvények mentén nőtt gaz és vadvirágok fanyar illatát. Minden egyes méteren rá lehet csodálkozni valamire. Az én kedvenceim speciel a régi, árbocos hajóroncs és a kísértetiesen fénylő barlang mélye voltak. Ez utóbbi lélegzetelállító látvánnyal bír. Ahogy a kék, lila és zöld fényben úszó, hatalmas termekbe léptem, nem győztem ámulni és bámulni. Cseppkövek lógnak lefelé a mennyezetről, a már említett jelek, szimbólumok és írások végeláthatatlan sora borítja a falakat és középen egy vízesés csobog alá. Iszonyatosan szép látvány. Később az éjszakában a Hold fénye mellett még aprócska gyertyák is bevilágítják a partot, jelezvén, hogy merre kell továbbhaladni. A Dear Esther atmoszférája egyszerre nyűgöz le, és teremti meg benned a magány és a félelem vegyes érzését. A felfedezés öröme hamar átcsap óvatos kíváncsiságba és a rejtélyes sztori előrehaladtával eléri, hogy igenis félj egy elhagyatott, ódon kő-kunyhóba való betéréskor. Mindehhez pedig a grafika remek hátteret biztosít hiszen tényleg a legapróbb részletekig kidolgozott, maximálisan életszagú és cserébe nem is követel erős vasat a futtatáshoz.

Hang/zene: Én kifejezetten örültem, hogy a narráció ékes brit angolsággal szólt és a zenére sem volt panaszom. Szép, hangulatos, misztikus. Csak sajnos elég kevéske akad belőle a játék folyamán. Cserébe viszont ingyenesen letölthető ami szép gesztus a készítőktől. A természet hangjai is jól el lettek találva. A tenger morajlik, ha épp a messzi távolt kémleljük a sziget belseje felé nézve, akkor is hallhatjuk amint a hullámok a part menti sziklákat nyaldossák. Szerintem az illúzió tökéletes, a hangok még inkább hozzá adnak az élményhez.

Az éjszaka tartogat pár meglepetést

Összességében: Amondó vagyok, hogy a Dear Esther tökéletes délutáni/esti kikapcsolódás. Azért már önmagában megéri beszerezni, hogy kalandozhassunk a hihetetlenül életszagú szigeten és környékén. De maga a sztori is annyira összetett és kiváló, hogy mindenképp érdemes evégett is nekikezdeni a játéknak. Ugye néha pedzegetem, hogy a videojátékokat is lehet-e a művészet kategóriába sorolni. Nos, a Dear Esther minden szempontból egy művészi alkotás. Tény, hogy egyedi de hozzá kell tennem, hogy a sztori előrehaladtával sokkal jobban kinyílik és valami olyat ad amelyre videojáték csak nagyon ritkán képes. Érzelmeket vált ki az emberből, a végén pedig gondolkodásra készteti. Mindezt pedig a remek történetével és a háttérként szolgáló játékmenetével, grafikájával és audio felhozatalával teszi. Nem vártam túl sokat ettől az alkotástól de annál többet adott. Helyenként egy kis horror is felütötte benne a fejét de persze nem túlzó szinten. Például néha feltűnt egy alak a messzeségben. Épp a hajóroncsokat tanulmányoztam egy dombtetőn, amikor kiszúrtam, hogy ott áll a túloldalon és a szirt felé sétál. Gyorsan elindultam hát irányába de persze mire odaértem, már eltűnt. Máskor egy kis zug -szerű barlangot találtam amelyben egy lapos kövön fénykép és gyertya állt. A falon írások. Ez már önmagában elég ijesztő volt de a barlang előtt egy tócsában a gyertya fényénél lepillantva ismeretlen alakot véltem felfedezni. Az élmény egyszerre volt hátborzongató és szürreális. Egyébként szürreális dolgokból akad még néhány. A fényes barlang egy pontján például belezuhanunk a vízbe és egy olyan álomszerű emlék elevenedik meg, hogy tátva maradt a szám tőle. Egy szó mint száz, a Dear Esther egy roppant egyedi és kreatív alkotás amely sztori szempontjából súlyos mondanivalóval és gyönyörű, életszerű atmoszférával bír. Bátran ajánlom mindenkinek aki szeret elveszni egy játékban és nem zavarja, hogy nem kell benne shotgunnal szétlőni százakat. Magyarosítás is elérhető hozzá amely megkönnyíti a sztori kibogozását. Örömteli, hogy a készítők azóta már összefogtak az Amnesia fejlesztőivel és együttes erővel dolgoznak az Amnesia 2: A Machine For Pigs játékon amely már most borítékolhatóan remek produktum lesz. Addig viszont aki még nem játszotta végig az Amnesia első részét, az sürgősen pótolja, utána pedig vesse bele magát a Dear Esther rejtelmeibe mert egy iszonyatosan hangulatos és nagyszerű alkotásról van szó.

Értékelés: 10/8

Végre itt az igazi Tél. Már napok óta folyamatosan havazik. Ha délelőttre fel is olvad egy kis mennyiség, délután biztos hogy elkezd megint szakadni a hó. Tegnap épp a barátnőm elé mentem és mivel szokásom kicsit előbb odaérni a vártnál, gondoltam sétálgatok pár utcányit mielőtt a találka helyére érnék. Mikor leszálltam a metróról, még csak eső -szerű akármi csepegett az égből. Ezt később jégdarabkák váltották és végül megérkezett az igazi hóesés is. Fekete szövetkabátomra aprócska fehér pettyek hullottak, miközben a vadul szlalomozó embereket kerülgettem. Azt egyébként is megfigyeltem már, hogy ha elkezd szakadni a hó akkor minden második ember előkapja az esernyőjét. Ez nagyon jó, csak épp ilyenkor alig látnak ki alóla. Az ernyősök az egyik kategória. A többieknek remek alternatíva a sapka, avagy a kapucni a fejre. Ilyenkor nem meglepő ha néhányan egymásnak ütköznek véletlenül, már csak a rossz látási viszonyok végett is. És persze a magyar ember az mindig siet. Hol a busz után, hol a melóba, hol pedig csak úgy, mert olyan a természete. Amíg én nyugodtan állok a mozgólépcsőn le, vagy felfelé addig minimum 5 ember biztosan elhúz mellettem. Ők extrém módon sietnek. Gondoltam már arra, hogy milyen poén lenne ha épp leérek a mozgólépcső aljára és látom hogy nincs ugyan benn a metró de mégis úgy csinálnék mintha benn lenne és nekiiramodnék. Kíváncsi lennék hányan kezdenének el rohanni utánam. Na, viszont ez most nem ide tartozik. Szóval igen, itt az igazi Tél. A múltkor még a BKV is ingyenes volt a lezúduló nagy mennyiségű hó apropóján, kár hogy ezzel szemben mégis panaszkodtak páran hogy megbüntették őket. Ennyit a BKV jóindulatúságáról.

De a lényeg most egyébként is a friss, ropogós hó. Nem szeretem a silány por havat amelyet nem lehet gombóccá gyúrni. Azt szeretem amelyik ropog, tapad és simán lehet vele hógolyózni. Hóembert pedig már gyerekkorom óta nem építettem, talán ezúttal bepótolom majd. Amúgy gyerekkoromban tesómmal mindig inkább hó-bunkereket építettünk, mintsem szimpla hóembereket. Már akkor is lázadtunk a rendszer ellen. Szóval most lehet menni szánkózni, hógolyózni, hóból építeni ezt-azt. Most ezeknek van itt a szezonja. Én magam ugyan nem vagyok valami könnyen lebetegedő típus de ilyen fagyban néha jobb szeretek a meleg szobában olvasgatni. Annál is inkább mert pont most fejeztem be a Trónok harcát és kezdtem neki a Királyok csatája című könyvnek. Igyekeznek kell vele mert március 31-én jön a 3. évad. Ajánlom mindenkinek nagyon hiszen a Trónok harca HBO sorozat szerintem a legjobb a világon, én legalábbis borzasztó nagy rajongója vagyok. Emellett pedig újabban lemezbolt felfedező túrákra is járok, mint olvashattátok korábban. Azóta is bejártam már pár remek üzletet, ezekről is mind-mind fogok írni a maguk idejében.

Most rohanok vissza a szobámba, olvasni.

Kellemes pihenést mindenkinek!

Rendben, szóval ez amolyan kritika féleség lesz. Tegnap volt szerencsém megtekinteni a Paranormal Activity 4. részét. Az emlékeim róla még frissek és ropogósak. De mindenek előtt kezdeném egy kis múltba révedéssel: a Paranormal Activity 1 a maga idejében (2007) még igazán újszerű és egyedi volt. Ugyan a történeti szál nem volt valami frappáns, ám aki hitt (hisz) a paranormális erők, a szellemek, a kísértetek és a démonok létezésében az remekül szórakozott a filmen. Így tettem magam is. Azt pedig mindenképp hozzá kell tenni, hogy mint horror, szerintem remekül működött. Lassan adagolta a feszültséget, nem tolta az ember képébe a rémséget, a befejezése pedig egyszerre volt váratlan és egyben iszonyatosan félelmetes is. A Paranormal Activity 2 már csak megismételni tudta ezt a szintet, megugrani semmiképp. Ott már érezhető volt a rókabőr effektus, tulajdonképpen az egész csak az első film feltupírozott változata volt. Hatásos ijesztgetések ugyan kerültek bele (gondoljunk csak a kicsapódó konyhaszekrényekre) ám az egész valamiért nem akart összeállni. Jómagam viszont elkezdtem alatta inkább a történetre, mintsem a minél váratlanabb ijesztgetésekre koncentrálni. Itt jegyezném meg, hogy a Paranormal Activity filmeket lehet ugyanannyira szeretni mint a Fűrész filmeket. Egyszerűen csak a sztorira kell fókuszálni. És amíg a Paranormal Activity 2 alig tett hozzá valamit a háttérsztorihoz (a spin-off Tokyo Night ezt legalább stílusosan tette), addig a rá következő Paranormal Activity 3 már sokkal többet árult el a múltbéli eseményekről. Nekem speciel a 3. rész a kedvencem mert egyrészt nincsenek benne idegesítő szereplők, másrészt az egész tele van remek ötletekkel mint például a ventilátorra erősített pásztázó kamera, avagy a poltergeist (bútorokat dobáló) jelenségek a házban. Nem mellesleg a történetről is rengeteg új dolog derül ki benne, ősi szimbólumokkal, szektákkal, áldozatokkal és magáról a démonról is megtudhatunk kicsit többet. Engem mindig is érdekeltek a paranormális dolgok, a mai napig hiszek a szellemekben és a túlvilágban úgyhogy kíváncsi voltam a 3. rész befejeztével, hogy a készítők mit hoznak ki a 4. részből.

"Anya esküszöm, a füves cigi belebegett és az asztalomra esett!"

Nos, ha a megkezdett "időben visszafelé haladós" vonalat követték volna akkor a 4. résznek valahol a két világháború között kellett volna játszódnia (a szekta múltjára ugyebár kapunk homályos utalásokat a 3. részben). Ezt meg lehetett volna oldani fekete-fehér felvételekkel és így a film egy tényleg igazán egyedi és méltó folytatás lett volna. Azonban már az előzetes (amelyből egyébként egy képkockát sem láthatunk a teljes film alatt...) ellőtte, hogy a Paranormal Activity 4 a jelenben fog játszódni és a 2. rész végén letett fonalat veszi fel és göngyölíti tovább. És pont ez a buktató, ugyanis így egy jókora szelet maradt ki a múlt tortájából. Talán a készítők féltek bevállalni egy fekete-fehér, kamu-archív filmet. Mindenesetre nagy kár, mert a 4. rész valami borzalmas lett. A sztori ezúttal Alex, a tipikus amcsi tinicsaj és családja házában zajlik. Alex nyugodtan tengeti hétköznapi életét dolgos apja, milf anyja, hiperaktív kisöccse és kalácsképű barátja társaságában. Ha épp nem az Xbox megy náluk akkor a már említett, indokolatlanul ronda pasijával (bizonyos Ben) videochatel a szobájában. Egyébként az egész ház olyan kibaszott modern, hogy minden egyes sarokba jut egy laptop avagy kamerás mobil. Szóval az amerikai álmot élik ők szépen nyugodtan, amikor is egy nap betoppan a család életébe Robbie, a szomszéd kisfiú. De tényleg szó szerint betoppan. Egyszer csak megjelenik és kész. Alex anyja szerint a gyerek anyja kórházba került ezért majd ők gondoskodnak róla amíg vissza nem tér. Milyen rendesek! A kis Robbie egyébként egy az egyben Damien az Ómen filmekből de ez most mellékes. Alex kisöccse és Robbie hamar megtalálják a közös hangot és együtt játszanak naphosszat (a kurva drága laptopon, mi máson). Alex eközben egyre furcsább dolgokat tapasztal maga körül. Lépteket hall az emeletről, a csillár indokolatlanul himbálódzik, Robbie pedig éjszakánként egyedül járkál a házban és magában beszél. A félénk Alex egyből meg is kéri a kalácsképű Ben barátját, hogy gyorsan helyezzenek el pár kamerát a házban, de még a laptopokban is. A film pedig innentől a jól bejáratott időközönkénti ijesztgetésekkel kezd tovább csordogálni a maga kis medrében.

"Elmondom anyádnak, hogy illegálisan töltesz le!"

Nem is tudom mit írhatnék még. Egész egyszerűen botrányos lett az egész koncepció. Az ijesztgetések egyáltalán nem hozzák a frászt a nézőre, pontosan lehet tudni, hogy mikor következnek. Klisés és kiszámítható minden egyes jelenet. A szereplőkért pedig egyáltalán nem lehet izgulni. Beszédes, hogy jómagam sokkal jobban aggódtam a film alatt a család macskájáért mint a konkrét szereplőkért. Akik egyébként indokolatlanul hülyék. Példa erre:

SPOILER

Alex épp videochatel a ronda pasijával amikor észreveszi hogy a garázs ajtaja nyitva van. Természetesen viszi magával a laptopot és addig is dumcsizik amíg be nem csukja az elektromos vezérlésű ajtót. Eztán elköszön a sráctól de fél perc múlva a garázs ajtaja megint kinyílik (hú, de ijesztő!). Alex a laptoppal a kezében visszabattyog és megint megpróbálja bezárni ám az elektronika megőrül és a lányt magát is bezárja a garázsba. Rögtön utána elindul a benn álló kocsi is és a füst kezdi lassan megtölteni a zárt teret. Alex pedig mit csinál erre? Ledobja a laptopot a földre és elkezd kiutat keresni, próbálja betörni az ajtót, veri a falat és segítségért ordít. Amikor ott van a pasija videochaten két kattintásnyira. Logika fail.

SPOILER VÉGE

Az anyuka és az apuka annyira semmilyen, hogy akár két papírmasé figura is eljátszhatta volna a szerepüket. Aztán a sztoriba ugye szépen lassan belefonódik Katie (a démon által megszállt csaj) és Hunter (a 2. rész végén elrabolt kisfiú) története is de annyira súlytalanul, annyira semmitmondóan, hogy őket nyugodtan ki is hagyhatták volna az egész filmből. A befejezés egyébként kísértetiesen (értitek: kísértetiesen...) emlékeztet a 3. rész lezárására azonban egyáltalán nem annyira ütős. Még egy példa:

SPOILER

Amikor kalácsképű Ben beállít az üresnek hitt lakásba barátnőjét keresve, és leül a gép elé megnézni a felvételeket, a néző már tudja hogy Ben hamarosan csúnya véget fog érni. Azonban mikor Katie egy mozdulattal kitöri a nyakát és a srácnak 180 fokban elfordul a feje...hát, én ott felnevettem. Az egész tényleg inkább komikus, mintsem sokkoló.

SPOILER VÉGE

Jól van, több spoiler már nem lesz. Ha már megnézted a filmet, csak akkor olvasd el őket. Szóval a Paranormal Activity 4 elég nagy csalódás mind a rajongók, mind a filmet a közepesnél jobban várók számára. Újfent említéseket tesznek benne az ősi szimbólumokról, a szektákról, a démonról de semmi érdemleges, semmi új információ nem derül ki. Egy fikarcnyit sem ad hozzá a háttérsztorihoz. És ez a legfájóbb pont. A klisés, kiszámítható ijesztgetéseket még megbocsátanám de hogy a történetet nem tudták logikus módon továbbvinni, az egész egyszerűen szánalmas. Egyetlen jó jelenet maradt csak meg bennem a filmből és ez a vége felé látható fürdőkádas rész volt amely tényleg hatásosan működött. Több ilyen számomra nem volt. Az Xbox Kinect mozgásérzékelős megoldása elsőre még tetszett de kár volt vele telepakolni az egész filmet. Tényleg sok esetben inkább komikus volt ez a film, mint rémisztő. Ehhez pedig hozzá kell tennem, hogy számomra a filmben a legijesztőbb dolog Robbie lábán a szandál + zokni kombó volt.

Tényleg csak akkor nézzétek meg, hogyha nincs más megnéznivaló a gépen.