Én azt hiszem, David Lynch akkor képes igazán maradandó dolgokat filmre vinni, ha picit sem akar megfelelni semmilyen elvárásnak sem. Az Oscar-díjas Elefántember után például ki várta volna tőle hogy sorozatkészítésbe fog? Mondjuk más kérdés hogy a Twin Peaks lazán ott van minden idők leges-legjobb sorozatai között. Jöhettek nekem az újabb filmjeivel, de szerintem a Radírfej (Eraserhead) mindmáig a legérdekesebb, egyben legelvontabb munkája. Az 1977-ben megjelent film előzőleg 4 évig készült (pénzhiány miatt), Lynch pedig amatőr színészekkel forgatta le, de magára vállalta a zenekészítés egy részét (ugyanis a zene egyáltalán nem áll messze tőle, jópár albuma megjelent azóta) és "mellesleg" ő volt az író-rendező-producer-vágó-effektes is. A Radírfej fekete-fehér lett, ezzel is megidézve az '50-es évek B-filmjeit, főként a szörny- és rémfilmeket. Lynch első nagyjátékfilmje igen rövid idő alatt nőtte ki magát igazi kultfilmmé, a rendezőt pedig hamar kikiáltották amolyan "modernkori szürrealistának". Sajnos soha többé nem tudott annyira egyedi és meghökkentő filmet letenni az asztalra mint a Radírfej. Már csak ezért is érdemes megtekinteni ezt a sötét utazást.
Spoileres kritika következik.
Sokan mondják hogy a film megfejthetetlen, zavaros, és teljességgel elvont. Holott a megfelelő háttérinformációk birtokában igenis megfejthető az egész. Néhány jelenetre még így sem találunk racionális magyarázatokat, nade egy ilyen film esetében adott a lehetőség hogy mindenki felállítsa a saját verzióját, teóriáját a látottakkal kapcsolatosan. Ahogy egy festményt elnézegetve is érzelmeket, fantáziákat váltanak ki bennünk a látottak, ugyanúgy a Radírfej is megadja erre a lehetőséget.
...és rögtön egy kisebb botránnyal indult az egész, hiszen kiszivárgott a netre az első négy epizód. Az HBO ugye bepromózta hogy a szezon egyidejűleg startol majd mindenhol szerte a világon (ráadásul IMAX-moziminőségben), ezzel is próbálták visszaszorítani a torrentről lehúzott aktuális epizódok gyarapodását. Hát...nem jött be sajnos. Így a rajongók egymást követően ledarálhatják az 5. szezon első negyedét, bár az igazán becsületes rajongók szépen kivárják amíg hetente érkezik új rész. Ettől függetlenül a nyitány kifejezetten erősre sikeredett. Valahogy nem éreztem azt amit a 3. és 4. évadoknál, itt most remek tempóval sikerült elkapni (pontosabban újra megragadni) a figyelmünket. Bele lehetne kötni abba hogy fontos szereplőket (példának okáért Arya, aki az évadban a legnagyobb változásokon fog átmenni) teljesen kihagytak a szezonnyitóból (a 2. rész viszont már rögtön vele kezdődik) de ennyi cselekményszálat mozgató és ennyi karaktert szerepeltető sorozatnál ez bocsánatos hiba. Az már kevésbé hogy a könyvekből teljesen kimaradt Missandei + Szürke Féreg románcának ennyire előtérbe tolása igazából csak felesleges időpocsékolás. De valahol ez is érthető lépés volt mert az előzőekben már rohadtul unalmas volt azt látni hogy Deanerys csak uralkodik és nem lép előre semmit az ő történeti szála. Hála az égnek ezen változtattak, most már a "Sárkányok Anyja" is kezdi megérezni hatalmának hátulütőit. És klassz hogy Cersei is jóval hangsúlyosabb szerepet tölt be mint eddig (ez főleg a 3. részben tűnik ki). Nagyon nagy változások várnak tehát mindenkire, emiatt pedig könnyen válhat az 5. évad a széria egyik legerősebbjévé.
A dialógusok ismét iszonyú erősek lettek
Az évi sorozatdömping tehát kezdetét vette. Most már rövid időn belül érkezik a Penny Dreadful (ezt is csak én nézem) majd kicsivel később a True Detective 2. évada, aztán Ősszel megnyit a Hotel az American Horror Story 5. évadával. Meglehetősen parádés felhozatal. Mellesleg remélem hogy a magyar Terápia 3. évada is lesz annyira színvonalas mint az előző kettő, mert ezek nagyon hamar nőtték ki magukat a legjobb hazai tévés produkció szintjére az én szememben. Sajnos az általam annak idején nagyon várt Bates Motel eléggé ellaposodott, ezt a sorozatot már nem is követem. Ennek ellenére a kínálat - mint láthatjátok - igen erős. Lesz mit nézni tehát idén is.
Ja, és akkor az új belépőkről még nem is szóltam...
Hát az idei Húsvét nem volt valami hú de nagy szám, konkrétan szép tavaszias idő helyett borzalmasan semmilyen, szürke, borongós idő járt odakinn, de ezt most már lassan egész megszokhatnánk. Nos, ennek ellenére mi ellátohattunk Budára mert ugye ilyenkor szokott lenni a Várnál különféle húsvéti mulatság. Idén lófasz nem volt (vagy csak mi nem találtuk meg). Rengeteg turista persze volt, de azok ott mindig vannak. Árusokat, koncerteket, díszes ruhákba öltözött fehérnépeket én egyet se találtam arra. Azonban minden sarkon ki volt plakátolva a Budavári Labirintus, szép, igényes plakátokon, melyeken "Drakula's Chamber" volt olvasható, háttérgrafikának pedig beszúrták Hasfelmetsző Jack-et. Ez nekem már rögtön első alkalommal felkeltette az érdeklődésem, és mivel húsvéti vásár egyébként sem volt, utunkat a labirintus felé vettük az esőtől fénylő macskaköves budai utcákon.
Az Úri utca 9. alatt található labirintushoz kell lépcsőzni egy keveset lefelé, a jegypénztár odalenn van. Kifejezetten pénztárcabarát a tárlat, ugyanis a felnőtt 2000-, a diák 1500-. a gyerekjegy pedig 600 Ft. Ez szerintem teljesen korrekt, lévén hogy egyébként is rengeteg turista megfordul ott, akiknek pedig még egy 5000 Ft-os ebéd sem nagy kiadás a közelben. Szóval megvettük a jegyeket, és betértünk a labirintusba. Olyan az egész mintha valami hatalmas föld alatti pincerendszerben bolyongana az ember. Hideg van és sötét, amit kompenzáltak minimális fényekkel (néha színessel) nomeg zenével. Igen, zenével, ugyanis valamiféle álarcosbál kiállitás is helyet kapott a repertoárban minek köszönhetően néhol opera-zene szólt és az elkerített kamrákban viaszbábok járták soha véget nem érő táncukat egy kísérteties álarcosbálban. Jópofa hogy egy helyen le lehet ülni egy kis kőpadra és nézni őket. Tovább haladva a labirintusban egyre többfelé ágazó járatokba ütközhetünk. Fontos kiemelni hogy az egész placc bejárható, tehát ha valaki lát egy baromi sötét helyiséget akkor oda is nyugodtan bemehet csak világítson valamivel (mi mobillal tettük), nehogy beleütközzön valamibe...vagy valakibe. Legalább ötször körbejártuk az egész helyet, bő másfél-két órát simán ott töltöttünk. A szabadulós játékoknál az embert megköti az idő, ahhoz kell alkalmazkodnia. Itt ilyesmi nincs. Addig maradhat bárki, ameddig csak kedve tartja.
Befutott hát a legújabb The Prodigy album és újfent elég megosztóak lettek a nemzetközi kritikák vele kapcsolatban. Csak azért került a figyelmem középpontjába mert az általam is nagyra tartott NME kerek 8 pontot adott neki a 10-ből. "Ez akár még jó is lehet!" - gondoltam magamban, igyekezve elhessegetni a rossz emlékeket a zenekar utóbbi években az asztalra tett gyengébb eresztéseiről. Sajnos a The Prodigy úgy kábé 2004 után (de vannak akik szerint már a '90-es évek végétől) képtelen volt hozni az elvárt szintet és borzalmasan igénytelen dalokat fostak erre a világra. Az Invaders Must Die például tartalmazott 2-3 jobbféle dalt, de az album egésze mégis rohadt erőtlennek és összecsapottnak tűnt. Utána már mindenki elkezdte temetni a Prodigy-t és hát néhány évig valóban játszották a tetszhalottat. Aztán felröppentek a hírek hogy hamarosan befut az új album, a tracklistet elnézegetve már előre lehetett tartani tőle hogy megint nagy gáz lesz (olyan dal aminek az a címe hogy "Ibiza", na ne már...) és végül befutott a teljes lemez is, The Day Is My Enemy címmel. Sosem voltam nagyon oda a Prodigy zenéjéért de mégis érdekelt hogy mit tud még nyújtani nekünk az a zenekar amely a '90-es években meghatározta az elektronikus zene műfaját. Tudjátok, én lepődtem meg a legjobban hogy a The Day Is My Enemy nem is lett rossz.
Már a címadó The Day Is My Enemy is kellemesen beránt a Prodigy őrült zúzdájába, nyitó dalnál nem is tehettek volna jobbat az album elejére. Sajnos pont utána jön a Nasty amely nekem kurvára nem jön be, épp olyan gyenge szerzemény mint a 2009-ben kiadott "slágerek". Sebaj, legalább gyorsan túlvagyunk rajta. Lehet örülni mert innen már csak felfelé vezet az út! Folyamatos zúzás van, a tempó egy pillanatra sem hagy alább. A Rebel Radio azonnal feledteti az előző track középszerűségét, az előzetes parákat okozó Ibiza nagyon is jól működik a Sleaford Mod -féle Jason Williamson énekével (“What’s he fucking doing!?”). A Destroy techno-s ütemei után, az egyértelműen az album húzódalaként funkcionáló Wild Frontier drum’n’bass zakatolása olyan bombasztikus sláger hogy egyértelműen a Prodigy legjobb szerzeménye amelyet az utóbbi 10 évben kitermeltek magukból. A breakbeat Rok-Weiler zúzása szintén remek adrenalinbomba, de a Beyond the Deathray és a Flux Pavilion közreműködésével készített Rhythm Bomb sem adja alább a szintet. Ezek után jön a dettó drum’n’bass elemeket felvonultató Roadblox, amely nekem tényleg bitangul tetszik, képes bármikor instant felpörgetni. Olyan track amelyet szívesen viszonthallanék egy jövőbeni Need For Speed vagy hasonló tipúsú autós játékban. Milyen poén lenne már erre vezetni és sorra döntögetni fel az útlezáró rendőrségi kordonokat! :D A dance-rock Get Your Fight On már nem ennyire izgalmas, de rendben van. Ahogyan a Medicine is, bőven megállja a helyét. A lassan már eufóriába torkolló zúzdát a dubstep-es Invisible Sun töri meg. Bár ez koránt sem gond, ugyanis az album egyik legjobb daláról van szó. Kifejezetten jól áll neki a visszafogott tempó, sőt, a kórus és a szövegvilág miatt nálam a Klaxons-t is eszembe juttatta (főként a Rick Rubin közreműködésével készült 2. albumot). Aztán jön a zárótétel, a Wall of Death. Ez is pattogós dance-rock, de nekem ugyanolyan semmitmondó mint a beharangozó Nasty. Valahogy a Prodigy most inkább az olyan dalokban jeleskedett, melyek nem kaptak túl nagy figyelmet a médiában. Oké, a Wild Frontier igen, de az meg is érdemli (nem véletlen hogy már meghaladta a 2 milliós nézettséget YouTube-on). Gyomláljatok ki tehát 2-3 dalt a lemezről, és megkapjátok az utóbbi évek legjobb The Prodigy albumát klassz, tempós, erős és kreatív dalokkal amelyek vannak annyira energikusak mint a mára klasszikusnak számító The Fat of the Land trackjei. A 2015-ös The Day Is My Enemy ugyan sosem lesz olyan nagy klasszikus, de tisztességes és abszolút hallgatható iparosmunka. Nálam visszaidézte még a Hadouken! debütáló albumát (Music for an Accelerated Culture), de helyenként felsejlik a nagy követőként számon tartott Pendulom is. Szerintem a CD maximálisan megéri az árát. Ha van egy megfelelő hangfalrendszeretek otthon, kezdhetnek aggódni a szomszédok.
