Az utóbbi néhány év ínséges horror-videojátékos felhozatala után kifejezetten erősnek volt mondható a tavalyi mezőny, hiszen az Alien: Isolation mellett befutott a The Evil Within (tesztem ITT) is amely a régi Resident Evil játékok legszebb hagyományait öregbítette tovább, nem kevés borzalommal fűszerezve. Szerintem a The Evil Within egy átkozott jó kis túlélő-horror lett. Olyan, amelyre a játékosok már régóta vártak. Oké, talán egy picit hosszabb lett a kelleténél, de azért a vége felé betett kísértetház sok mindenért kárpótolt (legalábbis engem, a gótikus-horror elkötelezett hívét). Aztán felröppentek a hírek hogy érkeznek majd a sztorit tovább csűrő-csavaró DLC-k, melyeknek én kifejezetten megörültem hiszen a játék továbbra nélkülözi a multiplayer lehetőséget, emígy pedig elkell valami ami lekötheti azt játékost aki nem akar kiszakadni a The Evil Within vérmocskos világából.

A középpontban ezúttal már nem Sebastian, hanem társa, Julie Kidman rendőrnyomozó áll (kinek szinkronhangját a Dexter nővéreként elhíresült Jennifer Carpenter szolgáltatja itt is) és a DLC sokkal inkább rámegy a lopakodásra, a megfontolt taktikázásra és a bujkálásra. No persze akcióból sem lesz hiány, viszont a horror valahogy sokkal jobban előjön mikor osonni kell egy rémisztő ellenfél elől. A sztori válaszul szolgál jónéhány az alapjáték során feltett kérdésre, nyomon követhetjük Kidman kalandjait azon részleteiben melyek Sebastian történetében csak épphogy meg lettek említve. A DLC eleje egyébként kísértetiesen emlékeztet a tavaly előtti Tomb Raiderre, bár Kidman messze nem olyan érdekes karakter mint Lara. Ettől függetlenül könnyű azonosulni vele, a maximum 5 órás játékidő pedig képes végig lekötni a játékost. A helyszínek nagyrésze már ismerős lehet az alapjátékból, ugyanakkor akadnak benne teljesen új helyek is. Ezek szerves részét képezik a The Evil Within miliőjének, egyáltalán nem lógnak ki belőle. Az ellenfelek közül kiemelkedik a fura, "lámpás" szörnyeteg, ami olyan mintha egy Hellboy-filmből lépett volna ki. A fény- árnyék kettőse egyébként is sokkal nagyobb szerephez jutott mint eddig bármikor. Ez pedig kiegészülve a folytonos lopakodással, egy olyan DLC-t képez, amely igencsak megéri a ráfordított pénzt, időt és energiát. Bátran ajánlom tehát mindenkinek, Evil Within -fanoknak pedig különösképp, hiszen kifejezetten klassz lett az első befutott kiegészítő tartalom a játékhoz. Ugyan az expozíció egy kicsit sok benne (az akció pedig kevés) de a horror-hangulat mindenért kárpótol bennünket. Szerencsére kihagyták az idegesítő medvecsapdák jelenlétét is, a történetet pedig okosan szőtték tovább. Két DLC-t kapunk majd még a jövőben. Az egyik a hamarosan érkező The Consequence, az utolsó pedig a The Keeper. Ezek fogják kerek egésszé tenni az Evil Within történetét (persze csak amíg be nem fut a 2. rész). Megmondom őszintén, inkább ebből a szériából látnék szívesen időről-időre újabb részeket mintsem a már önmaga paródiájává váló, lassan lézerfegyvereket is tartalmazó Resident Evil-ből.

Értékelés: 7/10

Az a gond a mai sorozatok felhozatalával hogy a jól bejáratott, és agyon ajnározott címek sokszor hajlamosak elvonni a figyelmet a teljesen friss, kifejezetten erős produkciókról. Ilyesmi áll elő jelenleg is, hiszen a The Knick - előre mondom - kiváló sorozat, ám a nagy The Walking Dead és Trónok harca mániában sokan hajlamosak voltak elsiklani mellette. No, nem baj, pótolni bármikor lehet hiszen a mindössze 10 epizódos 1. évadot épp a napokban kezdte el vetíteni magyar szinkronnal az HBO.

A The Knick egy kórház mindennapjairól szól, a 20. század elején. De nyugalom, ez a sorozat köszönőviszonyban sincs a Vészhelyzet avagy a Dr. House stílusával, sokkal inkább egy olyan karakterdráma amely végig képes fenntartani az érdeklődést és nem fullad unalomba. A Clive Owen által zseniálisan megformált Dr. John Thackery pedig egy nagyon érdekes karakter. Megszállottan kutat egyre újabb módszerek és felfedezések után az orvostudomány területén, mellette pedig kokainfüggő. Rögtön az első részben láthatjuk amint mentora - az akkori főorvos - öngyilkosságot követ el egy sikertelen műtét után (az öreget egyébként az a színész játszotta aki a Hallmark csatorna Sherlock Holmes tévéváltozatában maga Holmes volt), emígy pedig Thackery kerül a helyére. Csakhamar megérkezik Európából Dr. Algernon Edwards akinek viszont színesbőrűként nincs egyszerű dolga a Knick-ben (ez amúgy a kórház rövidített neve, a teljes a Knickerbocker). Azért akkoriban élénken élt még a rasszizmus, és ezt a készítők elő is hozzák a sorozatban, nem rejtik véka alá. Merész.

Ha már alapvetően indie zenékre specializálódott blogról lévén szó, muszáj néha egy kis "történelemórát" is tartanom. No, nem kell rögtön megijedni. Csupán egy kis áttekintés jön most, egy olyan zenekarról, amelynek munkásságát jómagam a kezdetektől fogva végigkísérem és mivel épp nemrég jelentkeztek egy vadonat új dallal, úgy gondoltam picit végigveszem az eddigi pályafutásukat. Ők bizony abszolút megérdemlik, hisz nagyon sokat tettek a modern indie-rock műfajáért. A leeds-i Kaiser Chiefs zenekarról van szó, akiket én speciel imádok. Kezdjük egy kis történelmi áttekintéssel. Nick Hodgson, Nick Baines és Simon Rix 11 éves kor körül lehettek és egy osztályba jártak a St. Mary's School nevű iskolában, Leeds-től nem messze. Miután elhagyták az iskolát, Rix és Baines egyetemre ment 1996-ban, ott találkoztak Andrew White-tal és Ricky Wilson-nal. Hodgson, White és Wilson megalapította a bandát Runston Parva néven. Miután a Runston Parva nem hozta meg az átütő sikert, a csapat újraformálta mint Parva. Később visszatért Rix és Baines az egyetemről. A Parva karrierje túlmehetett volna Leeds határain, hiszen eléggé rátermett volt a feladatra. De miután a Beggars Banquets bezárta a Mantra kiadót, a Parva ki lett dobva, lemezek nélkül. A srácok úgy döntöttek, az együttest egy új névvel, megújulva támasztják fel. A banda neve Kaiser Chiefs lett. Az új nevét a csapat egy dél-afrikai futballcsapatról kapta, a Kaizer Chiefs-ről, ahol a Leeds United kapitánya, Lucas Radebe játszott. Így indult tehát a Kaiser Chiefs története, akik 2005-ben olyan erővel robbantak be a köztudatba, hogy abba beleremegett az egész Egyesült Királyság.

2005:

A Kaiser Chiefs debütáló albuma, az Employment, 2005 márciusában lett kiadva. A lemez inspirációs forrásai egyértelműen a '70-es évek második feléből merített punk rock, a '80-as évek -féle new wave és a '90-es évek britpop stílusa voltak. Mellé jött még hogy a frontember, Ricky Wilson, egy iszonyatosan karizmatikus pasas, nem mellesleg kiköpött ifjúkori Damon Albarn (Blur/Gorillaz). Az Employment begyűjtötte az angol listák 2. helyét, és ötszörös platinalemez lett. 2005-ben az Employment jelölve lett a rangos Mercury Prize-ra is. A kritikusok pedig imádták. Nade hogy ne imádták volna, hiszen a zenekarban kulminálódott minden amire az akkori, post-punk és késői indie-rock rajongó fiatalság vágyott. Azonnal táncolható, abszolút slágeres - és frappáns dalszövegekkel megáldott - dalok és energikus, tombolós koncertek az egyre nevesebb fesztiválokon. Komolyan, zabálta őket az egész csőgatyás, Converse-cipős alter szcéna.

Számomra az Employment éppen olyan nagy klasszikus mint a Franz Ferdinand egy évvel korábbi, cím nélküli debütje. A Kaiser Chiefs a legjobbkor volt a legjobb helyen és ennek tökéletes lenyomata ez az LP. Nem mellesleg az abszolút megaslágereken (Everyday I Love You Less and Less, I Predict a Riot, Oh My God, stb.) kívül olyan B-oldalas szerzeményeket írtak akkoriban mint a Hard Times Send Me, a Not Surprised, avagy a Seventeen Cups amely bármikor képes feldobni az ember hangulatát, annyira pozitív az egész. Igen biztató jövőt jósoltak hát nekik, sőt, akár lehettek volna ők az új Blur is. Sajnos a feltételes mód indokolt.

Eljött végre az idő hogy megtekinthettem az általam igencsak nagyra tartott, 2012-es (mellesleg az Eden Lake rendezője által összehozott) Fekete ruhás nő várva-várt 2. részét, mely az Angel of Death alcímet kapta. A 2012-es 1. rész számomra örök kedvenc marad. Nemcsak hogy üdítően jól sikerült horrorról van szó, de az ijesztgetéseket benne nem több hektoliternyi vérrel avagy CGI-animációkkal érték el, hanem a zsigeri félelemre ható jelenetekkel és olyan feszült, hátborzongató atmoszférával, amely már önmagában is elvitte volna a filmet a hátán. Azt hiszem, a 2. rész készítői is ezt próbálták erőltetni. Más kérdés hogy ez nem igazán jött össze nekik. És akkor még finoman fogalmaztam.

A BKV eme járata a lápvidéken is akadálytalanul közlekedik

Az Angel of Death kifejezetten jól kezdődik. Az expozíció korrekt lett. A II. világháború idején járunk, mikor Londont egyre-másra érték a bombatámadások. A háború pokla elől egy csapatnyi gyereket a jól ismert vidéki kúria falai közé menekítenek ki. A probléma ott kezdődik hogy az előzményekben megismert, a gyermeke elvesztésébe beleőrülő, majd végül életének önkezével végetvető fekete ruhás nő szelleme továbbra is a ház falai között kísért és nem kifejezetten örül az új jövevényeknek. Az alapsztori nagyjából ennyi. A gond az, hogy míg az 1. részben megadták a háttértörténetét a fekete ruhás nőnek, addig a folytatás rohadtul semmit sem tesz hozzá a történetéhez (bár sok újdonságot nem is tudna, hiszen kb. mindent megtudtunk az előző filmben). Emígy pedig már ki is találhatjátok hogy mire mentek rá a folytatás készitői. Hát naná hogy az ijesztgetésekre. Bár amint mondtam, a film kifejezetten jól kezdődik. Nyilván azért mert az eredeti, 1983-as regény írónője, Susan Hill felelős a történet megírásáért. Daniel Radcliffe - érthető okokból (hopp, kisebb spoiler) - már nem kapott szerepet a filmben, helyette itt van nekünk Eve Perkins (Phoebe Fox) aki egy baromi jellegtelen karakter, nála bénábban kidolgozott már csak a szintén a lápvidékre tartó,a brit légierő pilótájaként szolgáló Harry Burnstow (Jeremy Irvine) aki mindig akkor tűnik fel a filmben mikor épp baj van és persze akkor is meg akar menteni mindenkit. A karakterépítés borzalmas ebben a filmben. És sajnos nem csak a karakterépítés.