A nagy next gen mizéria, az újgenerációs konzolok okozta láz (még a South Park is szentelt neki néhány részt) és a hatalmas videojátékos forradalom az én életemben nem okoztak túlságosan nagy változást. Mindenképpen váltani fogok majd idővel egy PS4 konzolra de az sem most lesz (sőt!), jelenleg remekül elvagyok a PS3 konzolommal is. Mikor megjelent az XboxOne, tucatnyi videótesztet néztem meg róla. Természetesen a rá kiadott friss játékokról is. Kíváncsi voltam mit tud, mire képes, ha már ebben van a jövő. Nos...engem nem nyűgözött le. De annyira a PS4 sem. A dizájn szerintem egyiknél sem szép de a PS4 valamivel szebben fest mint az XboxOne ami tényleg nagyjából úgy néz ki mintha egy régi VHS -szerű doboz lenne. A hangvezérlés sem annyira nagy találmány, ezt legjobb barátom 3D-s tévéje már nyáron is tudta. Az is meglepett hogy rengeteg XboxOne konzol eleve úgy került forgalomba hogy bennük hibás volt az optikai meghajtó. Betette a gyanútlan júzer a játékot és a gép csak kerregő/kattogó hangot hallatott magából. Nem olvasta be a lemezt. Vicces hogy bár a Microsoft azonnal kicserélte az ilyen hibás gépeket, a YouTube-on volt egy faszi aki egyszerűbb megoldást is talált a problémára: megfordította a konzolt, rábaszott néhányat izomból és láss csodát, a konzol máris megjavult és beolvasta az adott játékot! Na, ezen speciel nagyon jót röhögtem! Írtam már ITT a PS4-ről első blikkre hiszen volt szerencsém kipróbálni/megcsodálni. De nem hozott lázba. Marad a jól bevált PS3 meg a PC és utóbbi nagyobb szerepet is kapott nálam idén mint az előző években. Tudniillik én – mint sok más gyerek annak idején – a PC-vel kezdtem gamer pályafutásom. Nosztalgiázás következik, igen, jól sejtettétek. Szóval remekül elvoltam az akkoriban nagy címekkel (Wolfeinstein3D, DOOM, Prince of Persia, Aladdin, The Lion King, Dizzy, Heroes of Might & Magic, meg a hasonszőrű, ma már legendás alkotások) aztán később, mikor már bejöttek a számítógépes magazinok (Gamestar/PC Guru) és ezekhez rendre teljes játékokat is csatoltak, magam is elkezdtem jobban belemerülni a videojátékok világába. Régebben rajongtam a point n' click kalandjátékokért (Maniac Mansion, Day of the Tentacle, Indiana Jones & The Fate of Atlantis, Gabriel Knight sorozat, Broken Sword 1-2, Monkey Island sorozat, Syberia 1-2, stb.) és szerencsésnek mondhatom magam azért mert a 2000-es években voltam tini hiszen akkoriban minden bokorban termett egy-egy ilyen kalandjáték. Nagyjából 17 éves koromra eljutottam odáig hogy már ezek közül is csak azok kötöttek le igazán amelyek iszonyatosan megmozgatták az ember agytekervényeit. Nagyon oda voltam például a Sherlock Holmes és a Poirot kalandokért pedig ezek kalandjátékos mércével számítva is meglehetősen nehéznek számítottak. Aztán a PC-t elkezdtem másra is használni. Photoshop, fotózás, videószerkesztés majd 18 éves koromban jött a PC-n történő zenekészítés. Aztán elköltöztem. Suli mellett belenyaltam a blogolásba. Átkozottul bejött! A PC ezután nálam már csak arra volt használatos hogy írjak rajta, blogoljak, internetezzek, cseteljek. A játékokat végképp hanyagoltam. De gyakran jártam barátomnál akinél mindig a PS3 volt a középpontban. Megkedveltem a konzolt és erre még csak rátett egy lapáttal hogy a 2000-es évek elején – mikor épp tinivé cseperedtem – nekem is volt egy PSOne konzolom. A PS3 tehát csak idő kérdése volt hogy mikor fut be hozzám is. Egy Karácsony alkalmával befutott. Persze sima LCD-tévén nem volt az igazi (a Dead Space élvezhetetlen volt rajta) úgyhogy kellett már hozzá akkor egy FullHD tévé is. Miután ez is meglett, elkezdtem beszerezni rá a játékokat. Az első amit végigtoltam rajta – máig emlékszem – a Dante's Inferno volt. Kifejezetten tetszett. Aztán hetente kettesével hoztam haza a játékokat rá. Nagyon-nagyon sok cím megfordult nálam és nagyon-nagyon sok remek játékot játszottam végig rajta. A mai napig nagy becsben tartom és szinte naponta bekapcsolom egy kicsit, néhány órányi szórakozás/kikapcsolódás végett (már a YouTube-ot is kizárólag csak PS3-mon vagyok hajlandó nézni). Ám idén egy picit visszakúszott a PC is az életembe.

Tudniillik a független, úgynevezett indie videojátékok az elmúlt 2-3 évben hatalmas népszerűségre és szakmai figyelemre tettek szert. Rengeteg van köztük amely ötletességében, egyediségében, innovációjában és kreatív megvalósításában simán leiskoláz AAA-kategóriás címeket. Van köztük olyan amelynek annyira érzelemdús története van hogy képes könnyeket csalni még a legedzettebb lelkületű játékosok szemébe is. De ezt a témát már eleget boncolgattam ITT, akit érdekel az ott olvassa el. Szóval idén nálam 70/30 arányban oszlott el a PS3 és a PC videojátékok szempontjából. Lássuk a kínálatot végre! Kapásból márciusban befutott a Tomb Raider amelyet már tűkön ülve vártam, előrendeltem és korán reggel szaladtam is érte a belvárosba a Konzolok Szervize boltba. Kaptam hozzá mindenféle jóságot, pólót (ami pont nem az én méretem de sebaj, legalább a volt barátnőmnek jó lett alvós-pólónak), fémtokot, art book-ot, valami nyakba akaszthatós mobil-tartó akármicsodát, extra tartalmakat, térképet...egyszóval tényleg rengeteg mindent. De a lényeg persze maga a játék volt. Hazajöttem, elindítottam és leragadtam előtte hosszú órákra. Egyszerűen annyira magába szippantott hogy nem voltam képes felállni előle. Mindig is imádtam a Tomb Raider szériát. Az új Legend/Anniversary/Underworld epizódokat még inkább mint a korábbiakat. Ám ez a legújabb, 2013-as Tomb Raider olyannyira jól sikerült hogy még ezt a triót is kenterbe verte nálam! Naturalista, durva, véres, lenyűgözően gyönyörű és megannyi tartalommal telezsúfolt. A sztorija pedig olyan amire egy Tomb Raider rajongó már hosszú-hosszú idők óta várt. A fiatal Lara Croft első igazi kalandja akkor olyannyira beszippantott hogy azt hittem nem érkezhet már nála jobb alkotás idén és hogy Tomb Raider rajongó mivoltom apropóján bőven kiszórom majd neki az idei év legjobbjának szánt titulust, azonban tévedtem. Kicsivel később jött a Bioshock: Infinite amely legvége után szinte üvöltöttem hogy mégis hogy a frászba képes egy videojáték ennyi érzelmet és ennyi mondanivalót átadni, meg hogy most már végképp összemosódnak a határok videojáték és művészet között és erre a legideálisabb példa pontosan a Bioshock: Infinite ami ugyan egy ''mainstream'' alkotás de mégis van annyira merész hogy ezerszer többet adjon a játékosnak mintsem puszta hétvégi szórakozást. Utána érkezett a The Last of Us amely egy poszt-apokaliptikus anti-utópiában játszódik a zombiapokalipszis után (lehetne mondani rá hogy az Ember gyermeke és a 28 nappal később szerelemgyereke). A The Last of Us méltán a PS3 generációjának legjobbja. Még a generációváltás előtt futott be és megmutatta hogy miként is kell zárni ezt a generációt. Látványban és játékmenetben nagyon ott van a szeren de amire igazán érdemes odafigyelni nála az a körítés, a hangulat, a nagybetűs Történet és a szinkron. Utóbbi a legjobb amit én eddig videojátékban valaha is hallottam. A körítés és a hangulat elsőrangú. Az elpusztult városok amelyeket szépen lassan újra birtokba vesz a természet, sokadik újrajátszásnál is lenyűgözően festenek. A katasztrófa káoszában kiüresedett lakóházak és a bennük található szerteszét hagyott tárgyak igazán egyedi (és kissé nyomasztó) atmoszférát kölcsönöznek a játéknak. A horror is rendre visszaköszön. A félig-, avagy teljesen átváltozott mutánsok ott portyáznak mindenfelé és a játékos bizony még a legjobb esetben sincs ellátva tucatnyinál több lőszerrel. Minden egyes golyó életet menthet. A legjobb taktika azonban a lopakodás. Később megannyi kiváló indie cím (Amnesia: A Machine for Pigs, Outlast, Thomas Was Alone, Brothers, Gone Home és így tovább) mellett az év vége felé közeledvén befutott a GTA V is végre-valahára. Ugyan én még csak nemrég kezdtem el végigvinni (öcsémmel vállvetve ugyanis ő hatalmas rajongója a szériának), viszont azon kívül hogy elismerem hogy vérprofi videojáték, nem gyakorolt rám különösebben nagyobb hatást. Mellesleg a kínálat valóban szörnyen bőséges volt idén. Mindenki megtalálhatta azt a címet amely lekötötte és teljesen magába szívta. Amelyre évek múltán is kellemes emlékek kíséretében fog visszagondolni és gamer barátaival is el tud majd róla társalogni. Nálam idén ez a videojáték – egyúttal véleményem szerint a 2013-as esztendő abszolút legjobbja – nem más mint a:

Bizony, bizony. Az új Bioshock ennyire betalált nálam. A korábbi epizódokkal csak felületesen ismerkedtem meg, valamiért nem igazán jött be nekem soha ez a víz alatti város (Rapture) koncepció. Mázli hogy az Infinite tulajdonképpen semmiben sem kapcsolódik az előző részekhez. A város ahol bóklászhatunk is a felhők fölé épült (a neve Columbia) és nem a víz alá. A történet két főszereplője pedig az általunk irányított Booker DeWitt és a kiszabadítandó hölgyemény, Elizabeth akik mellesleg az idei év videojátékos felhozatalának legjobb, legkarakteresebb párosát alkotják. Az Infinite szép, stílusos grafikával lett megáldva. Süt az egyediség és az ötletgazdagság minden egyes pályarészről. Gyönyörűek a felhők között magasodó épületek, a hatalmas szobrok és úgy cakk-pakk egész Columbia annyira részletesen ki lett dolgozva hogy öröm a napsütötte utcácskákon bóklászni, bámulni az embereket akik teszik napi teendőiket, beszélgetnek egymással, satöbbi. Én már a játék elején is nagyon jól elvoltam ezekkel a látnivalókkal de aztán persze hamarosan felgyorsultak az események és beindult az akció. Az Infinite bőségesen helytáll a modern FPS-sek mezőnyében. Fegyvereinken kívül speciális képességeink is vannak amelyeket a játék során különféle speckó italok segítségével szerezhetünk meg. A játékmenet jól ismert és megszokott. Nem is ebben rejlik az Infinite igazi erőssége. Sokkal inkább a tálalásban és a csavaros történetben. A környezet amelyben mászkálhatunk, egész egyszerűen lenyűgöző! Én már nagyon rég láttam ennyire stílusosan összerakott atmoszférát amelyet az Infinite átad. Árad az egész cuccból a retró, annyira hangulatos és annyira profin tálalt benne minden hogy a játékos kvázi tényleg 1912-ben érezheti magát, egy felhők fölé épült városban. A képi világ csodálatos. Sokszor megálltam néhány percre bambulni és szemlélődni. Columbia fényűző pompája alatt ugyanis rohad a város. És ahogy haladunk egyre mélyebbre a történetben a különféle helyszíneken keresztül, úgy tárul elénk a rasszizmus, a korrupció, az etnikai- és vallási-ellentétek álarc mögé rejtett létjogosultsága és a Vox Populi ellenálló-csoport is hiába szimpatikus elsőre, később ők is ellenünk fordulnak és kiderül hogy egyáltalán nem sokban különböznek a rettegett Comstock atya által létrehozott, Alapítók névre keresztelt ''szektától''. Bocs, az apróbb spoiler miatt. A középpontban természetesen Elizabeth áll. Ő képes befolyásolni a teret és az időt (hatalmas nagy hangulat-bomba volt amikor a játék során egyszer megnyitott egy portált a jövőbe ahol egy francia mozi volt látható ahol épp a Jedi visszatér ment és a háttérben a Tears for Fears egyik slágere szólt). A grafika tehát zseniálisan stílusos, a hangok profik (Booker szinkronja az a Troy Baker aki a The Last of Us-ban Joel hangját is kölcsönözte, nem mellesleg Nolan North mellett szerintem az egyik legjobb videojáték-szinkronszínész), a zenék rettenetesen jól eltaláltak (a klasszikusokon kívül modernebb slágerek átdolgozott verzióit is hallhatjuk (nekem a legjobban a The Beach Boys -átdolgozás tetszett). Ám amiért a Bioshock: Infinite lett nálam az Év játéka az – a tálaláson kívül – a története.

Az idei Bioshock merész, útmutató és elgondolkodtató

A befejezése olyan lett hogy még évek múltán is beszélni fogunk róla. Komolyan gondoltam kicsit fentebb hogy a befejezése után szinte üvöltöttem hogy mégis hogy a jó frászba képes egy kvázi ''mainstream'' videojáték ennyi érzelmet és ennyi mondanivalót átadni, ráadásul nyakon öntve rengeteg gondolkodni valóval. Nemhogy művészi, egyenesen irodalmi magasságokba emelkedik az a csavaros történet amelyet a Bioshock: Infinite prezentál. Mélyenszántó, magvas, filozofikus gondolatmenetei vannak de persze ehhez nem árt ha az ember ésszel játszik. Vétek végigrohanni a játékon és agyatlanul lövöldözni (erre tucatnyi más alternatívát kínál a videojátékos piac). Érdemes odafigyelve játszani. Gyűjtögetni és végighallgatni a voxphone felvételeket, bejárni minden egyes pályaszakaszt töviről-hegyire és elmerülni a történetben amelyhez foghatót én már nagyon régen éltem át videojátékban. A Bioshock: Infinite kötelező alkotás. És itt az ''alkotás'' szócskát tessék vérkomolyan venni! Művészeti termék ez a produktum. A szó legszorosabb értelmében. Ha olvasnátok még róla az ömlengésemet akkor ITT megtehetitek hiszen a linkelt oldalon írtam róla kritikát annak idején. Aki halogatta a végigjátszását az most már sürgősen kezdje el. Aki eddig nem ismerte, az mihamarább keressen utána és szerezze be. Aki azt mondja hogy őt nem érdekli és inkább megy vissza "battlöfíldezni" és tankkal szilánkosra lőni felhőkarcolókat, az előbb gondolkodjon el azon hogy mitől is igazán videojáték egy videojáték. Aztán kössétek fel a kord gatyát és irány Columbia felhők felett lebegő rejtélyes, egyben mesés városa!

Szeretném rögtön azzal kezdeni hogy az idei év jóval termékenyebb volt mint a tavalyi. Mind videojáték, mind film, mind zenei album szempontjából. Vegyük szépen sorra! Videojátékok terén idén megtörtént a nagy generációváltás. Az XboxOne és a PlayStation 4 elementáris erővel söpörtek végig a játékos társadalmon. Ők a next gen konzolok amelyek most jó 5 évre előre meghatározzák – és persze alakítják/formálják – majd a trendet. Én ebből a nagy generációváltási lázból teljesen kimaradtam. Persze előbb-utóbb biztosan váltok majd PS4-re de az sem idén lesz. Sőt, könnyen lehet hogy majd inkább csak jövőre ezen idő tájt. Meglátjuk még. Mindenesetre videojátékos fronton szörnyen jó alkotások érkeztek idén. És nem csak az AAA-kategóriás ligából hanem az indie játékok mezőnyéből is. Filmek szempontjából is bőven el volt látva a nép ebben az évben is. Nálunk már kialakult egy összeszokott kis társaság akikkel mindig járjuk a mozikat. Idén is rengeteg filmre mentünk el így közösen. Jó szokásunkat természetesen jövőre is megtartjuk majd. A filmes összeállításom – mint majd meglátjátok – egyébként kiegészítettem egy kicsit. Beletettem az idei év szerintem legjobb horrorját mint különálló kategóriáján belüli győztest hiszen mégiscsak előszeretettel foglalkozik eme blog a horror filmek műfajával, én pedig gyerekkorom óta nagy horror-rajongó vagyok és ezt nem is szeretném levetkőzni. A legnagyobb változást amúgy a tavalyihoz képest idén az év albuma összeállítás hozta el. Tavaly ugyebár nehezen választottam győztest mert – valljuk be – nem volt túl sok alapanyag amikből válogathattam volna kedvemre. Idén fordult a kocka. Jóval több remek album érkezett. A számomra legfontosabbakról írtam is. Az abszolút győztest kiválasztani ebben a kategóriában sem volt nehéz. Majd meglátjátok nemsokára. Az itt megírt menet szerint fogok haladni. Tehát elsőként jön az idei év szerintem legjobb videojátéka, aztán filmje, aztán pedig zenei albuma. A könyves érát kihagytam de mivel idén jött ki nálunk a Z Világháború (a hulladék mozifilmmel egyetemben), nyugodtan választhatjátok azt az év legjobb könyvének. Egyébként régi könyveket forgatok mostanság ezért sem akartam ebből külön kategóriát készíteni. Külön kategóriát készítettem viszont az év általam legjobbjának ítélt sorozatának. Ilyesmi tavaly nem volt. Idén lett.

Felesleges tovább húznom az időt. Holnap érkezik az első (azaz a videojátékos) év végi összeállítás, benne az az általam legjobbnak ítélt alkotással. Aztán következő héten majd a következő és aztán utána a rá következő, végül az egész egy nagy esti összeállítással zárul amelyben terítékre kerül az idei év általam legjobbnak ítélt zenei albuma. Azért ezzel a kategóriával zárom a felsorolást mert ez a blog anno mégiscsak a zene és a különféle zenék bemutatása végett jött létre. Aztán hogy azóta mi minden történt azt egyrészt olvashatjátok itt jobbra a különféle posztokban, másrészt kitérek majd rá bővebben is december 31-én az évértékelőmben. Szóval hamarosan itt az első összeállítás, utána pedig mindig egy-egy újabb következő. Bízom benne hogy elégedettek lesztek majd velük de készüljetek, ugyanis meglehetősen szubjektív lesz!

Kiadás éve: 2013

Műfaj: New Wave/Electropop

Ezt hallgasd meg: Álmatlanság

Magyar zenékről nem túl gyakran írok. Talán azért mert jobbára sosem kapnak akkora visszhangot hogy mindenkinek feltűnne: kijött egy-egy újabb magyar post-rock/indie album. Ezek mellőzve vannak. Egyedül a The Carbonfools lett mára annyira "mainstream" hogy bármelyik hazai zenekedvelő felismerje őket (ebben mondjuk nagy szerepet kapott az X-faktoros fellépésük is). Mellesleg a kedvenc magyar indie zenekaraimon kívül én elsősorban az igényes magyar hip-hop zenét részesítem előnyben. Csak úgy felsorolásképp: Akkezdet Phiai, NKS, Barbárfivérek, DSP, Punnany Massif, Halott Pénz...ilyesmiket hallgatok a hazaiak közül. Nagy szó ez nálam mert a hip-hop egyáltalán nem az én műfajom. De basszus, elég meghallgatni csak egyetlen AKPH számot és máris rájöhettek, miért szeretem őket (meg a többit) annyira! Mert borzasztó okos szövegeik vannak és mindezek mellé még a zenei alapok is remekek. A hányinger kerülget néha a sok kamugengszter bagázstól meg az identitászavaros szar MC-ktől akik minden alapjukat mástól nyúlják és mellé olyan ótvar, sablonos szövegeket pakolnak hogy az igényesebb ember el sem tudja dönteni hogy akkor most szánja őket, avagy körberöhögje. Egyáltalán nem tetszik nekem hogy annyira igénytelen lett itthon a hazai hip-hop kultúra nagyrésze hogy az erőszak/szex/pénz trió és a változatos káromkodások népszerűvé tesznek önmagukban értékelhetetlen számokat is. De ezt majd kivesézem jobban is valamelyik kedvenc hip-hop CD-m ajánlójánál. Térjünk is át jelen tárgyalt zenekarunkra. A budapesti Magashegyi Underground 2004-ben lett alapítva Fodor Máriusz és Kardos-Horváth János által. Utóbbi – mint sokaknak bizonyára köztudott – a Kaukázus frontembere volt egykoron. 2006-ban vették be a bandába Bocskor Bíborka énekesnőt aki a Megasztár 3. szezonjában volt látható/hallható. Vele rögzítették a Szeplős váll című dalt amely elsősorban az MR2 Petőfi Rádió jóvoltából igencsak szép sikereket ért el. Később a tagok a Kaukázus sikerei miatt a háttérbe szorították majd végleg jegelték az együttest. 12 hónap szünet után, 2009-ben a Magashegyi Underground újra összeállt (ám ezúttal már Kardos-Horváth nélkül) és 2010-ben megjelentették az "Ezer erdő" című első albumukat amelyet én is bőszen hallgattam akkoriban mert elsőre is nagyon bejött. A leghíresebb dal róla egyértelműen a Metróhuzat volt amelyet szénné játszott a Petőfi is. Majd úgyis írok a teljes albumról valamikor ám jelenleg az idén kijött 2. albumuk, a Tegnapután kapja a főszerepet. A májusban megjelent lemezen az eddig megszokott népzenei hatások, klasszikus pop/rock- és folk-fűszerezések mellett helyet kapott végre egy kis elektronika is. Az album hangzása így abszolút mai, modern köntösbe bújtatott ám – ahogyan korábban – most is a dalszövegekre érdemes főként koncentrálni. Szörnyen súlyos, fájdalmas tartalmakkal teletűzdelt szövegek kaptak helyet a Tegnapután albumon. Én mindig is úgy tekintettem erre a lemezre mint egy fájdalmas szakítás krónikájára. Ha lehet hangjegyekbe és dallamokba önteni az elkeseredettséget és a fájdalmat akkor a Magashegyi Underground ezen az albumon ezt simán megcsinálta.

Az első dal az Álmatlanság. Igazság szerint engem már itt megvett az album kilóra. A finoman lüktető elektronika tökéletes háttérként szolgál ám a dalszöveg üt igazán nagyot. A refrén például ez: "Néhány lux, és éjjel lesz/Minden mozgás búcsút vesz/Még ég a gép. Ugye, írsz ma még?/A falszomszéd alszik már/Kiposztolva az elmúlt nyár/Úgy vártalak, de te másba vagy". Elgondolkodtató, nemde? Bárki aki képes értelmesen gondolkodni, megértheti a szöveg jelentését. És ez még mindig csak az első dal volt. A Megijedt lovakon a nagyszerűen működő vonósok által még hátborzongatóbbra sikerült (itt ezt tessék a lehető legjobb értelemben venni), az Árnyék viszont már egy kicsit vidámabb és szerepel benne a 30Y frontembere, Beck Zoli is. Számomra amolyan "nyári, felszabadult, csilingelős" dalocska. Jót tesz neki Beck Zoli vokálja, ez nem is kérdéses. Utána érkezik a Csend amelyben egy másik vendégénekes kapott helyet. Engem hatalmas meglepetésként ért hogy ez a vendégénekes pedig nem más mint Závada Péter, az Akkezdet Phiai egyik tagja (a másik Süveg Márk azaz Saiid)! Hát, dobtam egy hátast meglepettségemben! Eleve nagy rajongója vagyok a csávónak (az AKPH-ban Újonc néven fut), még a verses-kötetét is megkaptam egyszer ajándékba (azóta pedig majdnem minden versét betéve tudom), nem is mertem volna feltételezni sem hogy pont egy Magashegyi Underground albumon találkozom vele. A dal egyébként árasztja magából a téli, hideg és szomorkás hangulatot. A rapbetét amit Závada előad, talán kissé idegenül fest egy ilyen lemezen de véleményem szerint ez csak első hallgatásra tűnik fel bárkinek is, később már ugyanolyan szerves részét képezi a dalnak mint néhány másiknak a vonós-betét. Ezt követi a Szinopszis amely azonban csalóka hiszen a szövege nem a Magashegyié. Ezt Závada Péter írta és az "Ahol megszakad" című verses-kötetében jelent meg. Mellesleg ez a legnagyobb kedvencem tőle. És kifejezetten örömteli hallgatni Bocskor Bíborka előadásában. Még annak ellenére is hogy a dal iszonyúan szomorú. Eleve így kezdődik: "Csak ezt a májust hagyd, hogy végigégjen/Oly könnyű volt veled, s velem nehéz/Múltunk lakik ma minden létigében/Nem baj, ha nem hiszel; fő, hogy remélsz". És mellé jönnek még a szomorkás vonós-témák, a hallgató pedig nem tudja nem felidézni hogy mennyire reményvesztett is lehet egy kapcsolat ha már az utolsó szalmaszálba sem lehet kapaszkodni. És itt ütközik ki hogy mennyire zseniális album is a Tegnapután! Teljesen hétköznapi témákat paníroz be költészettel, forgatja meg elektronikában és fűszerezi őket szívfájdítóan gyönyörű vonós- és nagyzenekaros-témákkal. A recept abszolút beválik.

A Levélégető sem vidámabb, sőt! Depresszív és szomorú dal amelynek középpontjában az emlékektől való megszabadulás, a magányba való beletörődés nehézségei, a továbblépés fájdalmas kísérlete áll. Én itt már biztosra vettem hogy ez az album idén nálam ott lesz az év végi legjobbak között. A Darazsak viszont már jóval vidámabb, folk-os dalocska. Egyébként kedves édesanyám kedvence. A címadó Tegnapután érdekes szerzemény. Főként akusztikus gitárra kiélezett, vidám, tipikus "örömdal" is lehetne csak épp a dalszövege megint olyan szomorú (a téma az elengedés, a hiány és a magány viszontagságai) ha jobban belegondol az ember, hogy éles kontrasztot állít a dallamvilággal szemben. A Rázz fel! a gyorsabb tempó és a nagyzenekaros kíséret végett szerencsére a hallgatót is felrázza, egyúttal kissé kizökkenti a melankóliából. Az albumot az Esőnap zárja. Hát...hát...hát. Nem rossz dal de szerintem hiba volt zárásnak ezt választani. Véleményem szerint túl "gyors" egy ilyen album végére. Én valami melankóliába visszalökő, bús szerzeményt vártam volna lezárásképp. Talán majd legközelebb. Ám ennek ellenére a Tegnapután még így is a 2013-as éve egyik legjobb magyar albuma. A hangzás egy kicsit (najó, nagyon...) a korai Goldfrapp albumokat idézi. Lüktető szintik, éteri hangzás, habkönnyű dallamvilág...csak épp ezek mellé még felsorakoznak a Magashegyi Underground által írt zseniális és napokig boncolgatható dalszövegek is. Igazából azoknak ajánlanám ezt az albumot akik szeretnek elmerülni egy-egy zenében. Szeretnek belefeledkezni a hallgatottakba és nem ódzkodnak a fájdalmasan szomorú, lélekmarcangoló témáktól. Erősen ajánlom továbbá azoknak is akik megéltek már néhány kapcsolatot (és persze szakítást) és képesek őszintén szeretni, szívvel + lélekkel. Ők nagyon-nagyon fogják értékelni ezt az albumot, azt hiszem. De mindenki más is hallgassa meg mert ennyire őszinte dalcsokrot ritkán hallhattok!

Értékelés: 10/9

Tél van. Legalábbis a naptár szerint. Más kérdés hogy jelenleg Budapesten ennek semmi nyomát nem érezni. Hideg, esős, borongós, egész nap szürke idő jár. Sehol egy hópehely, sehol egy havas háztető. Mikor máskor lenne hát alkalmasabb írnom a halálról ha nem most? A Tél egyébként is szörnyen depressziós évszak, nem mellesleg a magyarok is szörnyen depressziós népség, ergo talán ez a téma sem fog kilógni annyira. Szóval a halál. Kisbetűvel írtam, nem tulajdonítok neki túl nagy szerepet. Nem félek tőle, vagy ilyesmi. Sokan rettegik de egy kikerülhetetlen, mondhatni ''természetes'' folyamat amit úgysem tud senki sem megállítani még akkor sem ha 10 éven belül feltalálják mondjuk az emberi hibernálást, melyet már oly gyakran láthattunk sci-fi filmekben. A halál mindenki életében eljön. A kérdés csak az: mikor?

Gyerekkoromban nem foglalkoztam a halállal. Tinikoromban sem annyira. 17-18 lehettem amikor először végiggondoltam hogy hiába a sok sci-fi mű amiket elolvastam/megnéztem ha úgyse lesz megoldás arra hogy kikerülhessük a halált. Aztán egy ideig belemerültem abba is hogy milyen lesz majd meghalni. Mikor az érzékszervek szép lassan kikapcsolnak és mindennek vége. Legördül a függöny. Ezek pusztán orvosi tények, bárki utánuk kereshet a neten. Mindezek után elkezdtem vallási szempontból is vizsgálni a halál témakörét. Nálam a vallás egy roppant érdekes témakör de ez nyílt titok rólam. Hiszek a természetfelettiben. A szellemekben, kísértetekben, idegen és legendás lényekben mind egy szálig. De Isten szerepe bonyolultabb. Biztosan van valamilyen felsőbb erő odafenn ám nagyon úgy tűnik hogy egyáltalán nem érdekli őt már a Föld népének sorsa. Én a buddhizmussal szimpatizálok. A tanításai szerint élek, cselekszem nap mint nap. Én ezt találtam számomra abszolút megfelelőnek és egyáltalán nem érdekelt már korábban sem hogy gyerekkoromban milyen vallásos neveltetésben részesítettek. Szóval a kérdés adott: mi vár ránk a halál után? Nos, szerintem erre a kérdésre a választ mindenki tudni szeretné. Csakhogy egyértelmű válasz még nincs – ez pedig félelmetesebb mint maga a halál. Hiszen lehet hogy utána semmi sincs. Csak az üresség, a jéghideg, végtelen űr ahol a tudatunk az idők végezetéig raboskodhat. Ez is egy opció. Én ebben hiszek.