Tegnap épp Onimushaman barátomnál jártunk és mivel nekik már megvan az új PS4, módunkban állt egy kicsit közelebbről is szemügyre venni és persze ki is próbálni. Elöljáróban annyit hogy XboxOne teszt/kritika ezen a blogon valószínűleg soha nem lesz hiszen sosem rajongtam túlzottan a Microsoft saját gyártmányú konzoljáért. Ellenben a Sony már gyerekkoromban is meggyőzött arról hogy érdemes a PlayStation mellett döntenem. Nekem sosem a "csúnyább", nagyobb, sötétszürke PSX volt amely ott figyelt a nappaliban hanem a "szebb", dizájnosabb, fehér kis PSOne amely megszámlálhatatlan kellemes percet/órát szerzett nekem (és persze öcsémnek) gyerekkoromban. A suliban lehetett egymás között cserélgetni rá a játékokat és mivel már akkoriban is kialakult a warez, egy erre szakosodott – és mindössze 4 megállónyira lévő – konzolüzletben listáról lehetett is venni hozzá játékokat (hatalmas volt a választék, azt hiszem 800 forint volt rá egy CD ára). Én főként a TPS ugrabugrálós platformer játékokat részesítettem előnyben (öcsém meg a lövöldözős FPS-eket) de persze gyakran megfordult nálunk jópár FIFA és néhány autós játék is. De mindez már nagyon-nagyon régen volt (a 2000-es évek elején) és persze azóta történt néhány generációváltás. Aki rendszeresen olvassa a blogot (és azon belül a videojátékos bejegyzéseimet), az tudhatja hogy számomra a PlayStation 2 éra szinte teljesen kimaradt. Haveroknál, ismerősöknél ugyan játszhattam a konzollal de nekem sosem volt tulajdonomban. A PlayStation 3 is csak jelentős csúszással futott be hozzám (ahhoz képest hogy 2006-ban jött ki) hiszen mindössze pár éve rendelkezem csak vele. Ennek ellenére borzasztó sok PS3-mas videojáték megfordult már nálam (ezt elsősorban Onimushaman barátomnak köszönhetem aki rendre kölcsönad valami jó kis stuffot), az exkluzív címektől (God of War-széria, Uncharted-széria, Heavy Rain, Resistance-széria, stb.) kezdve egészen a PS Store letölthető kínálatáig tényleg rengeteg játékot próbáltam ki/játszottam végig. De sosem kockultam bele annyira ebbe a PlayStation-őrületbe hogy idén, a beharangozott nagy next gen generációváltás teljesen lázba hozott volna. Az XboxOne eleve nem, a PlayStation 4 pedig csak kis mértékben keltette fel az érdeklődésem. Persze kíváncsi voltam én is erre a nagy next gen kínálatra, hogy milyen újdonságokat tudnak majd felmutatni ezek az új konzolok és persze a rájuk érkező videojátékok...de az érdeklődés nálam ennyivel ki is fújt. Míg Amerikában a "Black Friday" keretén belül emberek tapostak egymáson ezekért a konzolokért (érdemes YouTube-on rákeresni) addig itthon szépen csendben kijöttek és aki kipengette értük már az első napon a 130. 000 forint körüli (vagy ennél kicsit több) összeget az már bőven nyomathatja otthon ezeket a konzolokat amelyek most néhány évre előre meghatározzák majd a trendet a videojátékos berkekben. De lássuk hogy a PlayStation 4 milyen befolyással volt rám így első blikkre:

A gép:

Bevallom, nekem így élőben sokkal jobban tetszett mint képeken. Dizájnos. Vékonyabb és kisebb is mint a PS3 de valahogy mégis szebben fest a tévé mellett. Úgy tudom már alapból adnak hozzá HDMI-kábelt ami kifejezetten jó döntés volt a Sony részéről hiszen anno én speciel anyáztam egy sort amikor összeraktam a PS3-mat és még el kellett ugranom a közeli Tesco-ba venni egy HDMI-t mert nem adtak hozzá. A PS4-hez már jár, csak épp PlayStaion Eye (ez egy tévére erősíthető mozgásérzékelős kamera, egyben cset-funkcióként is használható) nem jár hozzá amit nem is nagyon értek hiszen a Microsoft az XboxOne mellé eleve odacsomagolja a Kinect-et (más kérdés hogy az meg olyan kurva nehéz hogy bevállalós személy legyen az aki rá meri tenni a vékony FullHD tévéjének tetejére). Szóval ez így egy nagy kövér kérdőjel.

Így néz ki a PlayStation 4

Ugyan van olyan PS4-pack amelyben ott figyel a PS Eye, csak hát erre ezért súlyos pénzeket kell még ráfizetni. Mindenki döntse el hogy megéri-e neki. Szóval maga a gép alapvetően korrekt, dizájnos, bármilyen nappaliban szépen fest. Mikor bekapcsoltuk, Gábor barátom lenémította egy kicsit a tévét és hallhatóan sokkal halkabb is a PS4 mint az elődje, nem duruzsol oly észrevehetően.

A kontroller:

Nekem ami a kontroller első kézbevételekor egyből feltűnt, az az anyaga volt. Mintha sokkal jobb minőségű műanyagból készült volna, érezhető ez a tapintásán és a kinézetén is. Az analóg-karok is másképp festenek, kialakításuk most már megakadályozza hogy az ember ujja lecsússzon róluk. Maga a kontroller egyébként érezhetően vékonyabb és – összemértük – könnyebb is mint a PS3-mas előd. Van már rajta tapi-pad is kissé kilóg az összképből de megszokható. Került bele egy belső hangszóró is ami elsőre engem teljesen meglepett mert erről a funkcióról előtte még nem tudtam és elég nagy élmény volt hogy az egyik játék során magából a kontrollerből is hangzottak az utasítások.

A PlayStation 4 kontrollere minden nézetből

Akad még rajta ilyen Move-érát idéző világítós felület is amely a különféle játékokban eltérő szerepet kaphat (a Killzone: Shadow Fall esetében például az alap fehér fény megváltozik és az életerőt zölden, sárgán, és pirosan jelzi). Olyan mint a Move tetején a kis "gombóc" csak ez nem gömb alakú ugyebár. Csatlakoztatható még a kontrollerhez egy alapból járó mono headset is de ez annyira fájóan szar hogy az ember egyből süllyeszti is vissza a dobozba. Ennyi lenne amit a kontrollerről tudni érdemes és újdonságként hathat.

A menü és a kínálat:

Bekapcsolás után a menü szemmel láthatóan kevésbé puritán, jóval több funkcióval rendelkezik mint a PS3 esetében. Ugyanúgy van barátlista, trófea-gyűjtemény, üzenetek, játékos-kínálat de mindezek már jóval részletgazdagabbak lettek. Nekem első blikkre kissé szokatlan és egyben rendkívül ismerős is volt maga a menü. Nyilván szokni kell de véleményem szerint ha az ember leül elé mondjuk délelőtt akkor este már úgy állhat fel hogy teljesen megszokta és alkalmazkodott az új menühöz és kezelőfelülethez. A trófeák felszinkronizálása mindenesetre szörnyen gyorsan történik (jóval gyorsabban mint az előd esetében), még akkor is ha több ezer trófeáról van szó (Oni egyébként is szorgalmas játékos). A PS Store is átalakult. Bár a kínálat eddig nem túl nagy, biztos vagyok benne hogy az indie-felhozatal minden eddiginél fajsúlyosabb lesz ebben a generációban. Az igazán next gen exkluzív cím jelenleg a Killzone: Shadow Fall de az eddigi kiadások mellett megtalálhatjuk például a Call of Duty: Ghosts, a Need for Speed: Rivals, vagy éppenséggel az Assassin's Creed 4 next gen kombatibilis alkotásokat is de ha mondjuk rendelkezünk már ezek közül egyikkel PS3-ra akkor azt "átvihetjük" PS4-re is ha kifizetünk érte egy bizonyos összeget az upgrade apropóján. Ez utóbbi szerintem mondjuk holt felesleges, ha valaki már kipörgette mondjuk az AC4-et PS3 konzolon akkor csak a next gen látványvilág miatt nem biztos hogy ki fog adni érte még pénzt. Egyébként Oni gépén egyelőre csak indie játékokat próbálgathattunk ki. A Resogun oldalra scrollozós űrhajós lövölde volt. Nekem annyira nem tetszett de a látványvilág miatt abszolút megérte belekóstolni hiszen olyan effekt-parádé található benne hogy csak na! A Flower már a PS3-mas megjelenésekor is nagy kedvencemnek számított. A művészi magasságokba emelkedő játék lényege az hogy virágszirmokkal kell repdesni benne különféle mezőkön, erdőkben, gyönyörűbbnél-gyönyörűbb tájakon. A szirmokat a kontroller mozgásérzékelőjével irányíthatjuk, tehát amerre döntjük/forgatjuk a kontrollert, arra fognak fordulni a játékban is a szirmok. Jópofa, igazi pihentető alkotás.

A menü részletgazdagabb kialakítást kapott

Ami viszont nekem a legjobban tetszett az a Contrast névre keresztelt indie TPS volt amely noir-os stílusával azonnal belopta magát a szívembe. A látványvilága olyasmi mintha a The Path (ajánlóm ITT) és a GTA-klón The Saboteur játékokat összemosnánk és megfűszereznénk az egészet egy kis Limbo (erről meg ITT írtam) utánérzéssel. A Contrast különlegessége abban rejlik hogy az általunk irányított női karakterrel át tudunk váltani "árnyék-módba" ami annyit tesz hogy ha közel állunk a falhoz akkor a karakter gombnyomásra beleolvad és így az eddigi 3D-s platform-részeket felváltják a 2D-s ugrabugrálós platform/puzzle-részek. Egyedi és zseniális ötlet, ha pedig hozzávesszük még a noir-os stílust és az 1920-as évekbeli Párizs csodálatos hangulatát akkor máris kapunk egy olyan remek indie címet amely abszolút méltó arra hogy jelezze: az indie-színtér a PS4-en is iszonyú erősnek ígérkezik. Ezeket a játékokat próbálgattuk ki így elsőre, az AAA-kategóriás címekre sajnos még várni kell. Persze majd ha azok is befutnak és megszemlélhetjük/kipróbálhatjuk azokat is akkor természetesen írok róluk.

Összességében:

Aki jelenleg konzolt szeretne venni és eddig is a Sony kis masináját preferálta az nyugodtan ruházzon be egy PlayStation 4 konzolra mert nem fogja megbánni. Drága még de abszolút megéri ha jelenleg az illetőnek vagy nincs már több éve új konzolja, vagy dúsgazdag. Mi Gábor barátommal megbeszéltük hogy ha veszünk is PS4-et a közeljövőben akkor azt biztosan közösbe fogjuk megtenni. De persze az is lehet hogy várunk inkább jövő Karácsonyig amikor már biztosan lejjebb megy az ára. Addigra pedig a kínálat is jócskán bővülni fog (én elsősorban az indie alkotásokra koncentrálok eztán is) és maga a gép is jobban ki fog forrni. Ergo mindenki döntse el maga hogy mennyire van mostanság szüksége egy ilyen next gen masinára és hogy ez mennyire terhelné meg a családi kasszát de én amondó vagyok hogy hacsak tényleg nem vagytok kurvanagy PS-fanok avagy nincs kitömve még a párnátok is pénzzel akkor várjatok még egy kicsit a vásárlással. A nagyobb next gen címek érkezéséig például. Persze ha az életemből mondjuk nem a PS2 hanem a PS3 maradt volna ki akkor valószínűleg már én is beszereztem volna egy PS4 konzolt azonban jelenleg remekül elvagyok a jó öreg PS3-mal is és rá az eddigi, vagy éppen a legújabb videojátékokkal (csak zárójelben jegyzem meg hogy végre valahára elkezdtem a GTA V-öt). Szóval PS4 élménybeszámolókat fogtok majd kapni hébe-hóba de – mint említettem – én magát a konzolt biztosan nem fogom megvenni jódarabig. Csak majd ha elérkezettnek látom hozzá az időt. Ám összességében abszolút korrekt gép, a Sony újfent bebizonyította számomra hogy még mindig ők a konzolos piac abszolút királyai. Már csak a next gen videojátékokat várom hogy lenyűgözzenek.

''Maga a hallgatás mestere, Watson, ezért olyan izgalmas magával beszélgetni.''

Nem is oly rég elkezdtem a BBC saját gyártású, 2010-ben útjára indított Sherlock című sorozatát. Gondolom Sherlock Holmes alakját mindegyikőtök ismeri már, ha más nem, hát valamely tévéfilm-változatból biztosan. Én nem sok Sir Arthur Conan Doyle -féle Sherlock-kötetet olvastam, jó ha fél tucat megfordult a kezem ügyében. Ám azon kívül hogy a Sátán kutyája (angolul The Hound of Baskerville) mind a mai napig az egyik kedvencem, anno a filmváltozatokat is igyekeztem sorra venni. Aztán jött a Guy Ritchie -féle új Sherlock Holmes amelyben a címszereplőt Robert Downey Jr. alakította (meglehetősen parádésan), hű társát, Dr. Watson-t pedig a mindig zseniális Zsidó Törvény...akarom mondani: Jude Law. Szerintem a 2009-es első Sherlock Holmes és a 2012-es Árnyjáték is mind-mind meglehetősen korrekt filmek lettek, én személy szerint legalábbis oda meg vissza voltam mindkettőért. Felkaptam a fejem akkor is mikor eljutott hazánkba a BBC-s Sherlock hiszen eleve nagyon meglepett a koncepciója miszerint az egész széria a jelen korban játszódik. Ez a ''modernizálás'' egyébként is nagyon trendi lett manapság a sorozatok esetében. Elég ha idén csak a Hannibal (kritikám ITT) avagy a Bates Motel (erről meg ITT) újragondolásait nézzük de említhetném még akár a Sleepy Hollow című horror szériát is amit viszont szerintem már csak jövőre fogok elkezdeni végignézni. Szóval akkor Sherlock, méghozzá BBC-s Sherlock. A főszerepet Benedict Cumberbatch kapta akit én a 2011-es Suszter, szabó, baka, kém című zseniális krimiből ismertem meg de játszott többek közt az A hobbit: Váratlan Utazás és a Star Trek: Sötétségben sikerfilmekben is. Újabban az A hobbit: Smaug Pusztasága című fantasyban vállalt szerepet bár amire én igazán kíváncsi vagyok tőle az a Steve McQueen (Éhség, Shame – A szégyentelen) által rendezett 12 Years a Slave amelyben egy rabszolgatartót alakít. A sorozatban tehát ő Sherlock Holmes, az éles eszű, és éles szemű, kissé szociopata nyomozó aki meglehetősen bogaras de persze a jó értelemben. Hű társa, azaz Dr. Watson szerepét Martin Freeman kapta aki az Igazából szerelem, a Haláli hullák hajnala és például a Vaskabátok után tavaly az A hobbit: Váratlan Utazás apropóján megkapta Zsákos Bilbó szerepét szóval úgy is mondhatnám hogy ő maga ''a hobbit''. Láthatjátok is jelenleg a mozikban az éppen befutó Smaug Pusztaságában. Persze mind Benedict Cumberbatch, mind Martin Freeman számára hatalmas lökést jelentett a jelen tárgyalt Sherlock című sorozat amely rengeteget lendített karrierjükön.

Az 1. évad mindössze 3 részből áll de ezek egyenként 90 percesek. Az indulásnál a készítők még nem voltak biztosak benne hogy mennyire lesz népszerű az új Sherlock ezért nem mertek több részt leforgatni. Azonban már az 1. rész is hatalmas népszerűségre tett szert (a pilot egyébként 60 perces volt és sosem adták le), magáról a teljes 1. évadról már nem is beszélve! A váz egy alap krimi stílusban tálalt, nyomozgatós történetvezetés amely Sir Arthur Conan Doyle munkásságából táplálkozik és éppen ezért az írók előszeretettel ''modernizálták'' a régi klasszikus Sherlock Holmes novellákat. Viszont ez egyáltalán nem sült el rosszul! Sherlock itt már mobilt és laptopot használ viszont ez mit sem von le a széria értékéből, nem lesz önmaga paródiája, sőt, épphogy jóval közelibbé is teszi eme lángelme nyomozó és szkeptikusabb barátja ügyeit! Holmes abszolút magával ragadó figura, nem az a karót nyelt karakter aki a régebbi televíziós epizódokban volt. Dohányos, de pipa helyett nikotintapaszokkal él és néha hegedül is. Dr. Watson pedig egy Afganisztánban szolgált katonaorvos aki hamar összebarátkozik a kivételes képességeiről elhíresült nyomozóval és együttes erővel oldják meg a rejtélyeket. Az 1. rész a Rózsaszín tanulmány címet kapta amely eredetileg az A bíborvörös dolgozószoba irományon alapszik. Nekem ez a rész kifejezetten nagyon tetszett. Azon kívül hogy megismerteti a nézőket a szereplőkkel és a sorozat stílusával, még egy kellőképp ötletes sorozatgyilkosos ügyet is bedob ami végig leköti a nézőt. A 2. rész az A vak bankár amely viszont nekem már annyira nem tetszett. Talán az eredeti mű sem túl izgalmas (nem tudom, nem olvastam...) de ez a rész számomra egyáltalán nem volt nagy szám, arról nem is beszélve hogy ebben már kicsit nagyobb szerepet kap Sherlock ősellensége, Jim Moriarty, akinek megnyilvánulását a magyar szinkron nagyon szépen haza is vágja. Ugyanis az epizód végén Moriarty üzenetet küld laptopon amelyet nem feliratoztak, hanem a szinkronszínész felolvassa (pedig a felirat sokkal helyénvalóbb lett volna ez esetben). Igen ám, csakhogy az évadzáró 3. részben – melynek címe az A nagy játszma – ténylegesen megjelenik már Moriarty hús-vér alakban is és bár elsőre nagyon ügyel rá ő maga is hogy Sherlock ne gyanakodjon rá, a már korábban halott magyar szinkron sajnos elárulja kilétét. Így az epizód végi csavar hogy ki is Moriarty, sem üt igazán akkorát amekkorát kellene neki. Persze aki angolul és magyar felirattal nézi a sorozatot az nyugodtan suhanjon át eme kis baki felett. Összességében mindhárom epizód abszolút korrekt munka, a színészek remekelnek, az ügyek pedig változatosak és még az angol humor is meg-megvillan néhány esetben. Az évadzárás meglehetősen izgalmas és pofátlan módon el van vágva, kész szerencse hogy mire ezeket a sorokat írom már javában elérhető a 2. évad is (ami szintén három részes) és hamarosan befut a 3. évad is.

A kavarodások elkerülése végett én a magam részéről a 2. évadról fogok még írni idén mindenképp de akinek esetleg felkeltette az érdeklődését az ajánlóm, vagy hallott már ismerőstől/baráttól a Sherlock-ról, az véleményem szerint egy percig se habozzon tovább és azonnal vesse bele magát a Baker Street 221B szám alatt lakó különc ''oknyomozó detektív'' nem mindennapi kalandjaiba! Az 1. évadról úgy összességében a véleményem:

Értékelés: 10/8

Azért nem kapott magasabb pontszámot mert mint említettem, nekem a 2. rész annyira nem jött be de úgy hallottam hogy a 2. évad még az elsőnél is sokkal jobb és megnéztem a Wikipedia-n, benne van a Sátán kutyája úgyhogy én már előre le merem fogadni hogy nálam az a rész abszolút betalál majd. Élménybeszámoló/ajánló tehát hamarosan, addig pedig kezdjetek bele Ti is a sorozatba nyugodtan! ;)

Kiadás éve: 2008

Műfaj: Indie rock/Britpop/New Wave

Ezt hallgasd meg: Tomato in the Rain

Mindössze egyetlen év telt el azóta hogy a Kaiser Chiefs előrukkolt 2. albumával (Yours Truly, Angry Mob, kritikám ITT). A srácok még mindig az Employment (erről meg a kritikám ITT) népszerűsége és kritikai sikerei által keltett dicsfényben fürödtek ám a 2. albumuk már koránt sem volt akkora nagy szám mint a debüt. Jópár helyen eléggé le is húzták és bár tisztességes iparosmunka volt az is, rendesen felmondta a leckét a britpop, az indie és úgy cakk-pakk az angol gitárzene tanulmányaiból, mégsem volt kellően magával ragadó. A Kaiser Chiefs tagjai ugyan előrébb léptek de tekintve a debüt ötletgazdagságát és egyediségét, bőven ugorhattak volna is egy hatalmasat a kis lépés helyett. Ám ők inkább a biztosra mentek és nem mertek kockáztatni – vesztükre. Ez a mentalitás durván rányomta a bélyegét a 2. album keltette véleményekre. Egyértelműen látszott hogy a Kaiser Chiefs ha nem is "one hit wonder" de "one album wonder" zenekarként fog bevonulni az angol gitárzene történelmébe. Látták ezt a tagok is és rögtön a 2. album után egy évvel már elő is rukkoltak a 3. albumukkal amely az Off with Their Heads nevet kapta. Merészebb koncepcióra váltottak. A lemez producere Mark Ronson volt aki ugyebár nem kis névnek számít Angliában ha lemezkészítésről van szó. Többek között Lily Allen, Amy Winehouse és Adele is sokat köszönhettek a fiatal britnek de újabban dolgozott Bruno Mars avagy éppenséggel legutóbb Paul McCartney albumain is. A Kaiser Chiefs tehát biztosra ment. Tudták jól hogy Mark Ronson bevonásával semmiképp sem készíthetnek egy ötlettelen lemezt. Világzenei hatások bevonásával valami egészen különlegeset, úgy is mondhatnám "egzotikusat" szerettek volna létrehozni. Ez lett az Off with Their Heads, a Kaiser Chiefs "világkörüli tripje".

A fenti mondatot meg kell magyaráznom. Szóval: az Off with Their Heads egésze engem leginkább a The Beatles jól ismert India-tripjére emlékeztet. Tudjátok, amikor Indiát többször is megjárva már annyira alámerültek a pszichedeliában hogy reggelire is LSD-t tettek a vajas pirítósra és a dalaikban előszeretettel nyúltak például indiai hangszerekhez. Na, ez a korszakuk nekem például nagyon bejött. Különleges, izgalmas, igazi misztikus utazás. A Kaiser Chiefs is megpróbált valami ilyesmivel előhozakodni a 3. albumán amellyel egyébként végleg el akarták kerülni a beskatulyázást is. A nyitó Spanish Metal nagyon jópofa! Süvítő riffjei mellé kellően poénos dalszöveg is párosul (a dalszövegek az előző lemezhez képest jóval kevésbé komorak) amely mellesleg végigvesz néhány világvárost, ezzel is példázva hogy a Kaisers ezen az albumon amolyan "világkörüli utazásban" szeretné részesíteni a hallgatót. A Never Miss a Beat sajnos már jóval korábban létezett mint a többi szerzemény, ezért kvázi semmi új és merész ötlet nincs benne. Sehol egy különleges hangszer, egy új hangzás...abszolút tipikus indie-sláger, Supergrass és nyomokban Blur -védjegyeket felvonultatva. De annak legalább elmegy. Ráadásul még Lily Allen és a New Young Pony Club tagjai is vokáloznak benne! A Like It Too Much masírozós ütemei mellett végre ad egy kis ízelítőt a már említett "egzotikus" hangzásból is és egyébként a szimfonikus kíséretért benne az a David Arnold filmzeneszerző a felelős aki a James Bond -témákat is szokta készíteni. A You Want History jópofa 80-as évekbeli new wave de kapunk benne egy karibi perkás fűszerezést is ami meglehetősen jót tesz neki (ahogyan a New Young Pony Club újbóli szerepeltetése is). A Can't Say What I Mean teljesen átlagos szerzemény. A Good Days Bad Days alapvetően egy újabb sláger lenne de nálam sosem talált be annyira hogy annak tartsam. Egyáltalán nem rossz, klassz a dalszövege is, nameg a késői 70-es de már inkább a 80-as évekbeli diszkóritmusai is kifejezetten egyedire sikeredtek de valahogy nálam mégsem működött úgy ahogyan kellett volna. A Tomato in the Rain viszont ahhoz képest hogy nem igazán emelik ki sehol sem, nekem az abszolút favoritom erről az albumról! Szörnyen megfogott már elsőre is. Poén az egész. A szövegen mindig elmosolyodom. És a Kaisers ebben nagyon jó! Kicsit visszaidézte bennem azt a bohókás stílust amelyet a debüt annyira jól képviselt. Jó kis dal, na! Az utána belépő Half the Truth viszont – kellő angoltudás mellett – képes arra hogy megnevettesse a hallgatót. A tempós, kellő gyorsaságú dalban Ricky Wilson frontember szinte már rappel de azért mégsem (megteszi ezt helyette a rap-betét formájában beköszönő brit rapper, Sway DeSafo) és közben olyan szövegekkel dobálózik mint például "Watch the birdie/Looking through the mirror/Polly want a cracker?That's not what I heard!" Kifejezetten vicces ez is. Az Always Happens Like That egy üde, bájos, bohókás kis dalocska Lily Allen közreműködésével. Az Addicted to Drugs újfent karibi perkás ütőhangszereket szerepeltet és ez bőven palástolja azt hogy enélkül egy slampos, unalmas dal lenne. Az album zárását Nick Hodgson dobos (és most már vokalista) John Lennon-t idéző szerzeménye, a Remember You're a Girl hozza el. Kifejezetten szépséges, megkapó darab. Jó lenne már ennek a pasasnak nagyobb teret engedni a következő lemezeken mert iszonyatosan tehetséges. Az Off with Their Heads megmutatta hogy a Kaiser Chiefs igenis mer merész lenni ha kell és igenis tudnak ők újat mutatni az egyre inkább befásuló indie gitárzenében is. Míg a Bloc Party szinte teljesen kiégett, az Arctic Monkeys a forró sivatagos Amerika, a Franz Ferdinand pedig a diszkós new wave felé nyitott (és feltűnt a színen néhányan igazán tehetséges új trónkövetelő is), addig a Kaiser Chiefs bebetonozta a helyét az újkori angol gitárzenekarok között és bebizonyították hogy érdemes még rájuk odafigyelni. A 2011-es The Future is Medieval albumukról már írtam ITT. Nagyon kíváncsi leszek hogy legközelebb mivel állnak majd elő. Én szorítok nekik hogy ne adják fel a kísérletezgetős kedvet/hozzáállást és merjenek egyedit, merészet, különlegeset alkotni. És ki tudja...talán egyszer az Év albuma is összejön nekik.

Értékelés: 10/8

U.i.: Ha be akarjátok szerezni ezt az albumot akkor hanyagoljátok az import berendelést a picsába (én anno így vettem meg) mert a Media Markt "akciós" kínálatában (van erre külön sor, ne a "pop/rock" soron keressétek) ha jól emlékszem alig 600 forintért be lehet szerezni. Úgy oda van szórva a legtöbb üzletükben ez a CD mintha csak valamiféle karácsonyi válogatás-album lenne. Szóval vegyétek, vigyétek amíg el nem fogy! :)

Már korábban is írtam egy rövid értekezést ebben a témában, de most -Nelson Mandela halálának aprópóján- némiképp kiegészítve leírom nektek is, mert úgy érzem, hogy ebben a témában vannak jó meglátásaim, amiken nem gondolkodik el mindenki. Nelson Mandela személyisége megosztó a politikában, egyesek demokrata szabadsághősnek, antirasszista szószólónak tartják, míg mások csak egy kommunista, áldemokrata, fehérgyűlölő fekának. Az apartheid valóban elnyomás volt a négerek részére, de vajon jobb lett-e a dél-afrikaiak élete az apartheid bukása után? Járjunk utána dél-afrikának és ismerjük meg a rasszizmus okát és természetét.

A rasszizmus egy nagyon összetett témakör, és a baj az, hogy szerintem a liberálisok és a nácik egyaránt rosszul kezelik a kérdéskört. A liberálisok a polkorrektség nevű kamu címszó alatt túl sokat pátyolgatják a fekákat (meg cigányokat és zsidókat is), míg a náczik meg mindig általánosítanak, és mindenkiről a legrosszabbat feltételezik. Lehetséges, hogy az igazság a kettő között helyezkedik el valahol. Én úgy gondolom, hogy az embereket a tettek alapján kell megítélni, ezért szerintem a rasszizmus előnytelen, mert az általánosító gondolkodás miatt olyan egyéneket is érint a kirekesztés, akik nem követtek el semmilyen bűnt. Végső soron nem a cigányt, zsidót, négert kell utálni, hanem a bűnözésüket

Beszéljünk egy kicsit a nácikról. Véleményem szerint nem kell túldimenzionálni a témát, egyszerűen az lesz neonáci, aki nem bírja kontrollálni a rasszista hajlamait. A neonáci is ember, csak jobban utálja a négereket, a zsidókat, meg a cigányokat. A gondolatai gyűlöletkeltőek, de gyakorlatilag bármelyik mozgalmat (kommunisták, boszorkányüldöző keresztények, iszlám fundamentalista, stb.) lehetne ennyire démonizálni, már csak a meggyilkolt emberek száma alapján is. A problémám az, hogy a médiában mindig csak az antiszemita részét halljuk a nácizmusnak, de ez csak részigazság. Ha a náci eszmét megnézzük, akkor láthatjuk, hogy Hitler a germánokon kívül gyakorlatilag minden népet az alsóbbrendű vagy szolganép kategóriában helyezett el. A legalsó kategóriában a négerek, cigányok és a zsidók helyezkedtek el, és mivel zsidók vannak kb. 15 millióan, négerek meg vagy 900 millióan, akkor azt is lehetne mondani, hogy a náci eszme a négerek ellen jött létre… (Zárójelben megjegyzem, hogy Hitlernek nem sok önálló gondolata volt, szinte minden gondolatát más rasszista és okkult mozgalmakból vette át. A fehérek felsőbbrendűségét hirdető szólamot a Ku-Klux-Klántól vette át, akik már a 1800-as években is hirdették az eszméjüket, emellett Hitler vett át tanokat az olasz fasizmusból, a bolsevizmusból és még sok más tant beépített a politikai eszméjébe.)

A rasszizmus problémájának a lényege az, hogy a négerek és a cigányok ténylegesen több erőszakos bűncselekményt követnek el, mint a fehérek, csak éppen az a nem mindegy, hogy a rossz szociális háttér, vagy az öröklött bűnözői hajlam készteti-e őket erre. A kérdésnek az egyszerű továbbgondolása az, hogy ezeket a népcsoportokat, vagy nagyrasszokat be lehet-e illeszteni a társadalomba, vagy születésüktől fogva vadabbak és nem képesek kultúrát létrehozni.

Úgy gondolom, hogy a rasszizmus megértéséhez meg kell vizsgálnunk Dél-Afrikát és a korábbi rendszerét az apartheidet. A dél-afrikai népesség elég sokszínű, a történet szempontjából megemlíteném a legfontosabbakat. Vannak a búrok, a holland telepesek leszármazottai (de francia, német és más európai protestánsok is beolvadtak ebbe a csoportba), vannak a bantu négerek, vannak az ázsiaiak (főleg indiai, kínai stb. vendégmunkásokból). És vannak a negyedik csoport a színesek, ők az előbb említett három csoport keveredéséből keletkeztek. Ha kicsit belegondolunk, akkor rájöhetünk, hogy a dél-afrikai apartheid valójában egy neonáci rendszer volt a tartalmát illetően. A náci Németországban a zsidóknak, cigányoknak, németeknek beírták az igazolványába, hogy melyik népcsoportba tartoznak és megtiltották a köztük történő házasságot, illetve e népcsoportok bármiféle keveredését, mivel a nácik úgy gondolták, hogy a zsidó, a cigány, meg a néger lerontja a genetikai állományukat. Gyakorlatilag majdnem ugyanezt csinálták Dél-Afrikában is, itt a bantu négereket, a fehéreket, az ázsiaiakat és az ezek keverékéből származó színeseket különítették el, és megtiltották e csoportok között a házasságot és a gyereknemzést. Megemlítendő, hogy az apartheidet kieszelő búr vezetők nagy része a náci egyetemeken tanult, még a 30-as években, és ez alapján alkották meg és alkalmazták a fajelméletet, és a rasszhigiéniát, amely azon a rossz elgondoláson alapult, hogy a néger, az ázsiai az egy másik fajba tartozik, mint a fehér. Elmagyarázom, miért marhaság ez. A fajnak az a definíciója, hogy egymással szaporodni képes egyedek közössége. Az eszkimó még a négerrel is tud gyermeket nemzeni, mivel a két nagyrassz között nem akkora a genetikai különbség, hogy ez gondot okozzon. Az emberből csak egy faj van a Homo sapiens sapiens, amelyből csak nagyrasszokat és népcsoportokat lehet elkülöníteni. Apró eltérések vannak a rasszok között, de azért állatfajnak túlzás nevezni őket.

Érdekesség 1.: Az alábbi videón Eugene Terreblanche, a Búr Ellenállási Mozgalom (Afrikaner Widerstand Bewegung) vezetője látható, aki az apartheid (faji elkülönítés) rezsim egyik legnagyobb támogatója volt.

A lényeg az, hogy valóban elnyomták a bantu négereket, az ázsiaiakat és a színeseket, de most, az apartheid bukása után sokkal nagyobb az erőszakos bűnelkövetések száma (néger bűnözés) mint valaha. Dél-Afrikában gazdasági visszaesés is van, az egész világon a legtöbb nemi erőszakot itt követik el, illetve a fehér telepesek ellen nyílt etnikai támadásokat intéz a néger lakosság. A négerek jelentős része nem él jobban, mint a szegregáció idején, ellenben a fehéreknek is létrejött egy lecsúszott rétege, amely nyomornegyedekben tengődik. A négerek már bekerültek a bíróságokra is és sokszor a fehérek ellen hoznak elmarasztaló ítéletet, ha egy néger és egy fehér közötti pereskedésről van szó. Magyarán szólva a rasszizmus ugyanúgy tombol Dél-Afrikában, csak már a bantu négerek csinálják, mert nem csak akkor van rasszizmus, ha egy négert a származása miatt rabszolgasorba taszítasz, hanem akkor is, ha egy fehér embert a bőrszíne miatt kirabolsz.

Érdekesség 2.: egy néger véleménye az apartheid utáni korszakról, szerinte nem lett sokkal jobb a helyzete (angol nyelvű).

Az nem igaz, hogy a négerek egy külön faj lennének, de az igen, hogy nagyobb mértékben bűnöznek (vonatkozik ez a cigányokra is). Lényeges kérdés, hogy ez az ottani rossz szociális állapotok miatt, vagy a genetika miatt van. Az afro-amerikaiaknak van egy jelentős felemelkedett rétege, akik sportolók, művészek és értelmiségek, de az amerikai négerek egy jó része továbbra is gettóban él és bűnözik. Magyarországon a cigányoknak más a helyzetük. Nagyon kevés sportolót adtak a társadalomnak, művészeket se olyan sokat, értelmiséget pedig elenyésző mértékben.

Érdekesség 3.: Nelson Mandela és egy négerek körében elterjedt népdal…

A konklúzió az, hogy az embereket a tetteik alapján kell megítélni, szerintem nincs sok értelme általánosítani, mert nem old meg semmit, de azt is tudni kell, hogy a rasszizmus mindig többirányú dolog, a néger-fehér ellentét mindkét szereplője követett már el hibákat.

Akit érdekel a téma, még sok további videót is találhat az interneten: