Egy ilyen listát már nagyon régóta meg szerettem volna írni. Mint tudjátok, én nem kifejezetten az a játékos vagyok aki imád a haverokkal multizni avagy maximumra fejleszteni egy-egy virtuális karaktert valami online MMORPG-ben. Én jobb szeretem az egyjátékos kampányokat (multizni szinte egyáltalán nem is szoktam, akkor már inkább a co-op) és emellett kifejezetten nagy figyelmet fordítok a különféle indie videojátékokra is hiszen az utóbbi években kialakult az a tendencia hogy ezek a független alkotások sokszor jóval többet képesek átadni mint a drága pénzért kínált AAA-kategóriás címek. Remek példa erre mondjuk tavalyról a Dear Esther avagy újabban az Amnesia: A Machine for Pigs. Bár mindkettő rövid volt (kérdés persze hogy mi számít rövidnek egy olyan korszakban ahol egy Call of Duty single kampány alsó hangon is csupán 4 órát vesz igénybe...), olyan élményeket és értékeket voltak képesek átadni a játékosoknak amelyek mellett nem lehetett szó nélkül elmenni. Mivel december van, borongós és esős időre áll odakinn, ezért most láttam elérkezettnek az időt arra hogy összeszedjek néhány számomra fontos horror videojátékot amelyek közül szerintem jópárral Ti magatok is játszottatok már, nem mellesleg véleményem szerint ezek a legfélelmetesebb/legparásabb alkotások amelyek valóban képesek a frászt hozni a gyanútlan játékosokra. Némelyiknél elnosztalgiázom majd amiért előre is elnézést kérek, szokásom néha így belefeledkezni egy-egy régi élménybe amelyet az adott játék adott anno. De nem is húznám tovább az időt, lássuk a listát:

10. Dead Space (2008)

Az EA korábban inkább a FIFA és a Need For Speed sorozatokkal szerzett hírnevet magának azonban 2008-ban elhoztak egy olyan címet is amely alapjaiban rengette meg a már akkoriban is vérszegénynek mondható túlélő-horror műfajt. Ez volt a Dead Space amelyet én a legelső PS3-mas játékaim között próbálhattam (igaz, akkor még nem FullHD-tévén). Nos, a sztori alapjáraton bármelyik sci-horrorban megállná a helyét. Kérdés hogy ezeket ki mennyire preferálja. Mert akinek bejött például az Alien, az Event Horizon (Halálhajó) avagy a Danny Boyle -féle Sunshine (Napfény) annak a Dead Space is kiváló szórakozást nyújthat. A történet szerint valamikor a távoli jövőben a USG Ishimura nevezetű óriási bányászhajóval megszakad minden kapcsolat. Egy jóval kisebb űrhajót küldenek utána, hogy segítsenek a bányászhajó legénységének kijavítani az esetleges problémákat. A szervizhajón van Isaac Clarke mérnök is akit a játék során irányíthatunk. Nos, Isaac nagyon várja a találkozást a bányászhajóval, ugyanis a hajón van barátnője, Nicole is aki egyébként orvos. Amikor megpillantják a hajót, az teljesen sötét, nincs kivilágítva. Hívják a hajót, de az nem válaszol. A csapat bekapcsolja az automatikus landolórendszert, de majdnem lezuhannak, mert a USG Ishimura leszállórendszere nem működik. Leszállás után megállapítják, hogy a hajó üres, elhagyatott. Ám egyszer csak nyálkás idegenek végeznek a két pilótával, azonban Isaac-nek és két társának sikerül elmenekülnie. Közben egyetlen menekülő járművük használhatatlan lesz, így a csapat egyetlen választása, hogy életet lehelnek a roncsba, ám ezt egy csapatnyi idegen mutáns akadályozza. Innentől kezdődik az igazi, vérfagyasztó, sci-fi pszicho-horror.

A Dead Space kitűnő atmoszférával operál. Az eleinte néptelennek tűnő hatalmas űrhajó és annak minden egyes szeglete szinte árasztja magából a kétségbeesés és a félelem érzetét, a véres tetemekkel átszőtt, gyéren megvilágított folyosók cseppet sem bizalomgerjesztőek és akkor arról még csak nem is beszélve hogy szinte bármelyik pillanatban Isaac nyakába ugorhat valamilyen rémség. A fegyverekkel is meglehetősen ügyesen kell bánni a játékban ugyanis alapjáraton nem az a legcélravezetőbb taktika ha lövöldözünk velük vaktában mindenre ami megmozdul előttünk, hanem az, ha szépen lassan, komótosan, hidegvérünket megőrizve (avagy legalábbis ezzel megpróbálkozva) célba vesszük a groteszk ellenfelet és előbb a végtagjait lőjük ki, majd a fejét. Bizony, a Dead Space-ben az a legjobb ha szépen megcsonkítjuk az ellenfeleket hiszen ha ezt nem tesszük meg akkor seperc alatt a nyakunkba ugorhatnak. Kifejezetten tetszett még anno hogy a Dead Space semmilyen korábban megszokott HUD-ot nem alkalmaz, Isaac állapotáról onnan tájékozódhatunk hogy a hátára szerelt életerőt jelző csík mennyire van feltöltődve, a lőszerünket pedig akkor láthatjuk ha célra tartjuk aktuális fegyverünket. Ez eleve remek ötlet volt a készítőktől ugyanis így sokkal jobban bele tudjuk élni magunkat a játékba, másrészt ezzel az egyedi megvalósítással akkoriban egyedülállónak számítottak a hasonszőrű játékok között. A Dead Space grafikája szerintem mind a mai napig megállja a helyét. A belső terek iszonyatosan félelmetesek és nyomasztóak, az embert a frász kerülgeti amikor meglát valamit a folyosó másik végében elsuhanni. A zene is kifejezetten kreatív lett, nekem nagyon tetszett hogy mikor egy ajtó felé közelítünk, a zene elkezd szépen lassan egyre fokozódni mint egy jó horror filmnél és aztán az ajtó kinyitásakor tetőzik. Utána pedig vagy nincs is odabenn semmi és megnyugszunk, vagy kiugrik valami csápos rémség és a szívroham közelébe sodorja szegény játékost. A Dead Space (szabad fordításban: Holt tér) azért kapott mindenképp helyet ezen a listán mert megmutatta hogy igenis lehet még ötletgazdag és valóban félelmetes alkotásokat letenni az asztalra AAA-kategóriás címek között is. Nagy kár hogy a 2. és a 3. részek már durván elmentek az akció irányába és ezzel megölték azt a parás atmoszférát amelyet az 1. rész még annyira egyedien tálalt a borzongásra és az igazi horror hangulatra kiéhezett játékosoknak.

Kiadás éve: 2007

Műfaj: Indie rock/Britpop/New Wave

Ezt hallgasd meg: Ruby

Hatalmas volt a nyomás a leeds-i Kaiser Chiefs tagjain mikor elő kellett rukkolniuk a következő albumukkal. Az indie-színtér egyébként is borzasztóan kényes volt ebben az időben. Pontosabban 2007 környékén. Az Arctic Monkeys egy évvel korábban szinte letarolta az egész mezőnyt, előtte egy évvel a Bloc Party művelte ugyanezt, őelőttük egy évvel pedig a Franz Ferdinand hatalmasat visszhangot kapott debütje. A Kaiser Chiefs tagjainak be kellett bizonyítaniuk hogy a több mint 3 milliós példányszámban eladott Employment (ajánlóm ITT) után is képesek még a felszínen maradni és remek dalokat írni. Nos, a Yours Truly, Angry Mob végső soron előrelépés a zenekar történelmében meg nem is. Mindenképpen dicsérendő hogy képesek voltak kissé komolyabbra venni a figurát és a sok "lá-lá-lá" mellé merőben sötétebb humorral átszőtt dalszövegeket és érettebb, kiforrottabb hangzást párosítottak. Ugyanakkor ebből a lemezből már szinte végleg kiveszett az a csibészség, pajkosság, önfeledt bohóckodás ami az előző albumnál nagyon jól működött és szinte védjegyükké válhatott volna. Ennek ellenére a Kaisers második albuma roppant fontos produktum, egy indie-rajongó számára legalábbis biztosan.

Az első dal az első kislemezként már jóval korábban beharangozott – egyébként abszolút tempós és azonnal táncba csábító – Ruby. Kissé megtévesztő szerzemény. Egyrészt a Kaisers talán eddigi legnagyobb és leghíresebb slágere amely nagyon gyorsan jutott el a slágerlisták legfelső fokáig. Másrészt a teljes album megjelenése előtt erről a dalról következtetvén az emberek azt hihették hogy ez az album is majd egy előzőhöz hasonló, vidám, pattogós, bohókás dalcsokor lesz. Csakhogy a végeredmény lényegében merőben más lett. De erről majd később. A The Angry Mob már jóval sötétebb egyúttal a társadalomkritika is jobban szerepet kap benne. A végén pedig a "We are the angry mob/We read the papers everyday day/We like who like/We hate who we hate/But we're also easily swayed" sorok ismételgetése végett kap egyfajta "fenyegetőbb" hangulatot de lehet hogy ezt már csak én képzeltem bele. Mindenesetre az utána belépő Heat Dies Down sokkal energikusabb. Önfeledt, a britpop legszebb éveit visszaidéző dalocska. Eléggé az előző album szellemiségét hozza. Az utána érkező Highroyds a poszt-punk jegyében fogant, zúzós menetelés miközben a dalszöveg a múltban történt eseményeket elemezgeti (meglehetősen vicces formában). Nekem ez a dal mindig is nagyon-nagyon bejött. Nem is tudom, talán a poénos dalszövege miatt amely olyan sorokat tartalmaz mint például "Got a text from an ex/She wants to know when we're in London next/Will you write a song about me?/I don't think so!" és amelyeken mindig el tudok mosolyodni holott már rengetegszer hallgattam. A Love's Not a Competition (But I'm Winning) egy meglehetősen lassú, kellemes szerelmes dal, a Thank You Very Much viszont ismét felpörgeti a hangulatot. A megszokott Blur -hatások mellett befigyel még a The Smith de a Madness és a "modernebb" érából érkező Supergrass hatások is egyértelműek. Az I Can Do It Without You viszont eléggé leülteti a lemezt. Én nem tudom hogy ez szándékos lépés volt-e a srácoktól és így akartak elmozdulni kicsit az indie elemekkel kevert pszichedelia irányába, avagy sem, mindenesetre ez dal pont olyan mintha reggel, fogmosás közben született volna. Bár ez a pszichedelia-teória nem is hülyeség hiszen a soron következő My Kind of Guy is megfürdik benne. Szerintem itt már ők is érezték hogy kezd lapossá válni a lemez ezért gyorsan betolták az Everything Is Average Nowadays című azonnal ütő slágert amely végre felébreszti a túlzott pszichedelia okán elszenderedő hallgatót. Ezt követi a zongorás Boxing Champ amelyet nem a frontember Ricky Wilson, hanem a dobos, Nick Hodgson énekel (és kísértetiesen megidézi John Lennon zsenialitását). Fura mert az én CD-változatomon (szintén import) ez a dal nincs feltüntetve sem a hátoldalon, sem a szövegkönyvben. Pedig létezik és ott van közvetlenül az abszolút britpop Learnt My Lesson Well előtt. Utóbbi szerzemény nekem lassúsága ellenére is tetszett. Ám az ezt követő Try Your Best már kevésbé. Szerintem nyugodtan lehagyhatták volna az albumról avagy beválogathattak volna a helyére egy B-oldalas szerzeményt mert azok már megint remekek lettek. A zárást a Retirement hozza el. Rendkívül lendületes, masírozós, pattogós tempóval operáló szerzemény. Én amondó vagyok hogy zárásnak tökéletes. Összességében pedig az a véleményem hogy a Kaiser Chiefs jobban tette volna hogyha még egy rövid ideig dolgoznak a lemezen, szelektálnak róla bizonyos dalokat és tovább csiszolják a saját stílusukat. A Yours Truly, Angry Mob így is egy tisztességes, korrekt album lett. Csakhogy messze elmarad az Employment frissességétől és ötletgazdagságától. Ez egyébként az értékelésekben is visszaköszönt anno. Én határozottan szeretem ezt az albumot (az albumborító posztere is kinn van a szobám falán) de tény és való hogy a srácok jóval többet is kihozhattak volna belőle ha nagyon akarnak. Míg az Employment akkorát robbant 2005-ben mint egy kézigránát addig a jelen tárgyalt Yours Truly, Angry Mob 2007-ben mindössze csak egy petárda pukkanásával ért fel. Persze látták ezt a Kaiser Chiefs tagjai is és rá egy évre valami egészen új, merész koncepcióval próbálkoztak. De hogy pontosan mivel is, azt majd a következő albumajánló kapcsán fogom leírni.

Értékelés: 10/7

Érdekes idő jár odakinn. Már december van de ennek mégsem érezni hatását. Nincs igazán télies idő. Télies hangulat sincs de ez már más tészta. Pedig ez utóbbiért az áruházak mindent megtesznek: tele vannak aggatva karácsonyi díszítésekkel, csillogó füzérekkel, hópelyhes kirakatdekorációkkal...ám az időjárás odakinn, a szabadban, mégsem hozta még el a Tél sajátosságait. Nincsen hó. Még csak hó-szállingózás se. Van helyette viszont kora-őszi meleg és napsütés. Nem is tudom mióta van ez így. Mármint hogy mióta késik ennyit a Tél. Ráadásul ilyen látványosan. Tavaly december 31-én is hasonlóan meleg idő volt mint mostanság. Kíváncsi leszek hogy idén szilveszterkor milyen időjárás fogad majd bennünket reggel. Mindenesetre egy ideje fennáll már ez a "meleg-december" és mivel egyébként is egyre nagyobb a globális felmelegedés, véleményem szerint 10 év múlva már ott fogunk tartani hogy január/február előtt nemigen láthatunk havat. De mint említettem, ez a többséget nem igazán zavarja. Vagy nem vesznek róla tudomást, nem is tudom. Szóval az áruházak már jócskán karácsonyi lázban égnek, a dekorációk mellett szépen lassan befutnak a nagy karácsonyi akciók is. A Vörösmarty téren is elkezdődött nemrég a nagyon népszerű Karácsonyi Vásár. Erről azt érdemes tudni hogy aki még nem volt kinn és a fővárosban él annak mindenképp érdemes ellátogatni ide (az egész vásár január 1-ig tart) mert hatalmas, gyönyörű és igazán hangulatos! Emellett átkozottul drága is (még a forró puncs/forralt bor is aranyáron van) úgyhogy erre jobb felkészülni. Ettől függetlenül tényleg borzasztóan szép, meghitt, díszes és hangulatos az egész, íme egy kép róla hogy láthassátok miről is van szó:

Fotó: Lehel Krisztina

A Karácsonyi Vásár 1998 óta minden évben megrendezésre kerül. Én tavaly már voltam kinn. Szép volt már akkor is de aki az igazi karácsonyi hangulatot keresi ott, az jobban teszi ha sötétedés után jár arra, úgy az igazán meghitt! Mi is megyünk majd ki nemsoká, képeket is fogok készíteni, aztán írok majd róla hogy milyen volt. De most nem ez a téma. Most a napsütéses december a téma amely álmatag hétköznapjaival vezeti az embert a Karácsony felé. Minap itthon voltam. Semmi dolgom nem akadt épp. Feküdtem a szobámban. Szelíden besütött a Nap. Résnyire nyitottam az ablakot mert azért kissé hűvös volt odakinn. Gyenge szellő fújdogált néha. Meglibbentette a függönyt. Ezt bámultam hosszú perceken át. Gondolatban nem is tudom merre jártam. Talán már jócskán benne a Tél havas, latyakos, méretes jégcsapos, forró teás időszakában. Persze tudom jól hogy ha majd lefagy a tököm a megállóban vagy a fűtetlen buszon akkor a Nyár forró kánikuláját fogom kívánni (jövő Nyár forró kánikulájában pedig a Tél fagyos és dermesztő hidegét) de ez mindig is így volt nálam. Mostanában egyre többet olvasok. Kaptam kölcsön Agatha Christie könyveket. Annak idején faltam a Poirot-novellákat úgyhogy hálás vagyok ezekért az olvasmányokért (köszi, Drágám!). Antikváriumokat járok. Nem is oly rég lemezboltokat jártam sorra. Most antikváriumokat. Főként Lovecraft és Poe kötetek után kutatok. Előbbitől mindenáron akarok néhány novellát. Bármennyit megadnék értük. Karácsonyra úgysincs semmi tippem saját magamnak. Hát, majd ezekkel a novellákkal meglepem magam. Persze csak ha találok. Érzem hogy találni fogok, csak idő (pontosabban szabadidő) kérdése. Amúgy minden klassz. Holt nyugodt és elégedett vagyok mostanában. Pörög a The Last Door (az 1. részről ITT írtam) kalandjáték 2. része ami kifejezetten kellemes időtöltés az esti Agatha Christie olvasmányaim mellé. Ó, és majdnem elfelejtettem! Képzeljétek, a múltkor multiztam. És nagyon tetszett! Sosem gondoltam volna hogy valaha is le fogok írni ilyesmit. Persze kellett hozzá egy jó csapat is de összességében nagyon élveztem és nem utoljára csináltam, az is biztos. December van. Lassan itt az ideje előhozakodnom az év végi listáimmal. Tudjátok...év albuma, év filmje, év videojátéka, stb. Idén egy kicsit összetettebb és részletesebb (egyúttal jóval hosszabb) listákat szeretnék letenni az asztalra. Persze ebben közrejátszott az is hogy idén sokkal jobban el voltam látva kivesézendő tesztpéldányokkal. Rengeteg album, film és videojáték került idén terítékre itt úgyhogy lesz miből válogatnom. Mindemellett még egy másféle toplistát biztosan kaptok tőlem nemsokára. Szóval legyetek résen! Nem tudom mikor esik le az első igazi hó. Nem az a csekély porhó amely fél óra múlva már el is olvad. Vagy az a minimális mennyiségű kevéske amely másnap reggelre latyakos sárkupaccá válik. Nem, én az igazi téli, vakítóan fehér, rengeteg hóra gondoltam. Nagyon várom már. Ne feledjétek: néhanapján álljatok meg egy-két órácskára. Pihenjetek, relaxáljatok, meditáljatok. Zökkenjetek ki a hétköznapok sodrásából. Ehhez hoztam én most egy kis zenét nektek. A videoklip korhatáros ugyan de semmi durvaság nincs benne. Csak napjaink camsex-fétisének példázata. A zene emellett remek. Francia electropop méghozzá a melankolikusabb fajtából. Fogadjátok szeretettel:

Furcsa egy helyzet állt elő 2013-ra a videojátékos érában. Mindjárt rátérek. Manapság már a legújabb címek egészen elképesztően valósághű grafikával érkeznek, több milliárd pixel és poligon borít bennük egy-egy karaktert és olykor ezek a címek gyártási költsége felér egy hollywood-i sikerfilmével. A next gen konzolok (XboxOne és PlayStation 4) beépített mozgásérzékelőkkel, hangfelismerő rendszerrel és néhány évre előremutató grafikai megvalósítással csábítják a játékosokat az üzletekbe. Néhány jól bejáratott AAA-kategóriás cím a játékban az egyszemélyes kampányra (single player) már alig-alig fektet hangsúlyt és sokkal inkább a többjátékos módra (multiplayer) megy rá. Az online FPS-ek két nagy táborra szakadtak. Egyik oldalon ott a Battlefield, a másikon pedig a Call of Duty. Emellett az online – kitalált – világok is megőrizték népszerűségüket, elég ha csak például a World of Warcraft (WoW) temérdek kiegészítőjének sikereire gondolunk. De persze az igazán friss és egyedi új indulók sem vesznek el a süllyesztőben, nézzétek csak meg például hogy mekkora sikereket ért el a League of Legends (LoL) avagy az online-tankszimulátor, a World of Tanks. Én az online mókákból mindig is kimaradtam, számomra a ''multizás'' az volt amikor anno a suliban az informatika órán elkezdtünk LAN-ban Half-Life-ot tolni titokban. Párszor belenyaltam azóta is a multiplayer adta örömökbe (legutóbb például a Binary Domain ''Inversion'' módjával szórakoztunk egy jót) de ez sosem állt annyira közel hozzám hogy csak a multiplayer miatt azonnal megvegyek bármit is. Én személy szerint sokkal de sokkal jobban kedvelem az egyszemélyes kampányokat, főleg ha azok maradandó emlékként maradnak meg bennem a végigjátszásuk után! Több tucatnyi példát említhetnék a játékos múltamból, kezdve a Broken Sword: The Shadow of the Templars emlékezetes írországi kecskés szakaszától (továbbra is a jó kurva anyját annak a telibevert kecskének!) a Prince of Persia halálos vermein, a Prehistorik vicces őskorszakán, a DOOM és a Wolfeinstein3D véres öldöklésein, a Maniac Mansion abszurd humorán, a Mafia zseniálisan eltalált befejezésén, a GTA: San Andreas hatalmas szabadságán, a God of War brutalitásán át egészen a Heavy Rain szívszorító pillanataiig avagy éppenséggel legutóbb a Bioshock: Infinite (kritika ITT) megkapóan hatásos és elgondolkodtató történetéig bezárólag. Mind-mind csak apró morzsák lennének és nem szeretnék velük senkit sem untatni (majd ha elindul a játékos-csatornánk akkor azon pofázok eleget ezekről úgyis). Igen ám, de az évek alatt a kiadók és fejlesztők elkényelmesedtek. Minimális változtatásokkal okádják ki magukból a jól bejáratott címeket (lásd például: FIFA-sorozat) avagy áldozzák fel a régi jól bevált koncepciójukat a modernizálás oltárán. Ott volt például a Resident Evil 6 tavaly. Az egész játék sokkal jobb is lehetett volna ha visszanyúlnak a gyökerekhez és egy horrorra kiélezett produktumot tesznek le az asztalra, nem egy ''a zombi visszalő AK47-essel'' -szerű mutáns torzszülöttet. És hogy hová lett az innováció, az igazán kreatív és egyedi ötletek és a valóban megkapó történetek manapság a videojátékok világában? Nos, a válasz az indie videojátékokban keresendő. És itt köszön vissza a cikk első mondata. Mégpedig hogy furcsa egy helyzet állt elő 2013-ra a videojátékos érában. Az indie videojátékok mára eljutottak arra a szintre hogy bizony nagyon sokszor maguk alá gyűrik az AAA-kategóriás címeket és még jól be is mutatnak nekik, mondván: ''Látjátok, így kell ezt csinálni!''. Független, olykor csak néhány fejlesztőből álló csapatok munkái és mégis képesek többet adni, nagyobb hatást gyakorolni a játékosra mint a már említett AAA-kategóriás társaik. Emellett képesek igazán mély érzelmeket is kiváltani.

Csodás, mesebeli utazás (Journey)

Személy szerint odavagyok a túlélő-horror műfajáért. Majdnem az összes létező címet játszottam ezen kategórián belül de az biztos hogy minddel tisztában vagyok és jól ismerem őket. Már gyerekkoromban is összefostam magam az első Alone in the Dark (1992) kísértetkastélyában ahol valamiféle ősi démon ármánykodása végett össze-vissza repkedtek az evőeszközök és megelevenedtek a lovagpáncélok. De éppen így paráztam a Clive Barker nevével fémjelzett Undying (2001) alatt is ahol az ódon kísértetkúria mellett még temetőkbe, kriptákba, monostorokba, sőt, még a Túlvilágra is el lehetett látogatni miközben egy több száz éves, sötét családi titok lappangott a háttérben. De mindez már régen volt. Azóta felnőttem és elkezdtem kritikusabb szemmel is tekinteni a videojátékokra. Talán ezért is eshetett meg hogy a túlélő-horror műfaj abszolút királyának kikiáltott Resident Evil sorozat 6. része akkora csalódás volt számomra hogy egy életre elvette a kedvem a további Resi-játékoktól. Holott a sorozat egykor valóban a csúcson járt, elég akár csak egyetlen videót is felkeresni YouTube-on az annak idején GameCube-konzolra megjelent Remake és Zero epizódokról. Az örökös ''kistestvér'', a Silent Hill szerencsére jóval pozitívabb irányba tudott tovább haladni és bár voltak hullámvölgyei (a The Room és a Homecoming jó pár rajongónak megfeküdte a gyomrát) de a Silent Hill 2 (2001) például mind a mai napig az egyik legjobb túlélő-horror videojáték amelyet valaha készítettek, nem mellesleg még ma is teljesen korrektül megállja a helyét. Szóval volt idő amikor még a minőségre és nem a mennyiségre mentek rá a neves fejlesztők és kiadók (mostanság épphogy felcserélődött ez a módi, többek közt ezért is jelenik meg annyi félkész, bugoktól és játékhibáktól hemzsegő videojáték). De néhány éve, mikor egyre inkább előtérbe kerültek az indie alkotások, felcsillant a remény sugara. Olyan zseniális videojátékok jöttek azelőtt sosem ismert nevektől hogy öröm volt nézni – és persze játszani velük! És ha már túlélő-horror...épp annyira kellett a műfajnak 2010-ben az Amnesia: The Dark Descent mint a sivatagban szomjazó embernek egy pohár friss, hideg, kristálytiszta víz. Az előtte a Penumbra-sorozatot is jegyző fejlesztők megmutatták hogy igenis lehet még igazán félelmetes, hátborzongató és egyben nyomasztó atmoszférával megáldott videojátékot letenni az asztalra, különösebben nagyobb büdzsé és háttértámogatás nélkül is. Emlékszem hogy játszottam végig az Amnesia-t: rettegve. Ugyan ITT már megírtam a lényeget de mindig eszembe jut néhány kellemes emlék vele kapcsolatban. Például hogy az elején meglehetősen szkeptikus voltam. Bebeszéltem magamnak hogy ha már úgyis nagy túlélő-horror rajongó vagyok, nem érhet meglepetés. Dehogynem ért! Pár óra játék után már ott tartottam hogy nem mertem kimenni wc-re sem (pedig nagyon kellett!). Beléptem egy szobába Daniellel (ő a The Dark Descent főszereplője), a falakon megannyi kép és rajz állatokról, meg az emberi testről. Mintha egy kutya nyüszített volna a távolban. Lehet hogy csak a képzelet játéka volt. Középen hatalmas asztal, szíjakkal, láncokkal és vérrel. Próbáltam kitalálni mi történhetett ott. Elolvasgattam az asztalon talált leveleket. Kíváncsiságból elkezdtem kinyitogatni az asztal fiókjait, hátha találok bennük tűzgyújtó szerkezetet. Szép lassan nyitogattam őket. Egyszer csak a legalsóból kizúdult néhány állati csont, talán kutyáé. Gyerekek...frászt kaptam ott helyben! És temérdek ilyen pillanat volt még a játék során mikor már majdnem azon voltam hogy lekapcsolom és szüneteltetem egy kicsit a kalandozást mert nem akarok szívrohamot kapni. Mindezt pedig egy indie videojáték érte el és nem egy AAA-kategóriás cím.

Megelevenedett rémálmok erdejében (Limbo)

De hogy említsek egy másik példát is: Dear Esther. Ó igen, kedves Esther! Minden idők talán legtöbb módon értelmezhető videojátéka amelynek előre utánaolvasni vétek hiszen a játékos jobb ha személyes kalandként éli meg az elhagyatott szigeten történő misztikus utazást. Én ITT értekeztem róla. A Dear Esther ugyan a kvázi folyamatos narráció (és – az akár magyar – felirat) végett betekintést enged a központi történetbe és a játék folyamán kibomlik előttünk az a bizonyos múltban történt esemény amely szimbolikus értelmezése maga a sziget amelyen járunk (és akkor a távolban fel-feltűnő szellemalakokról még nem is szóltam!) de az összkép zavaros és majdnem mindenkinek teljesen másképp jön le. Sosem agyaltam még annyit videojátékon mint a Dear Esther befejezése után. Egyik kedves ismerősömmel átnyálaztunk megannyi fórumot amelyek ezzel foglalkoznak de aztán végül is arra jutottunk hogy az a legjobb ha mindenki egymaga játssza végig az alkotást, így személyes élményként megélve az utazást a rejtélyes szigeten. A egyetemi diákokból és professzorukból álló fejlesztőgárda nem sokkal később felhívást kapott az Amnesia készítőitől hogy alkossák meg a legendás lovecraft-i túlélő-horror folytatását. Az A Machine for Pigs névvel idén befutott folytatásról kialakított véleményemet ITT elolvashatjátok. Dióhéjban annyit hogy ez az alkotás is sokkal inkább lett egy művészeti szinten még inkább értékelhető, irodalmi magasságokba emelkedő, filozofikus produktum. Igen, mindez így egyben. Nem ritka hogy az ilyen játékok szívesen élnek filmes eszközökkel. Az Outlast (róla pedig kritika ITT) a legjobb ál-dokumentum (found footage) horror filmeket idézi. Az elszigetelt elmegyógyintézetben játszódó véres kaland főszereplője egy naiv újságíró akit a felfedezés utáni vágya hajt az épületbe (amely már messziről is úgy fest mintha az Addams-család hétvégi nyaralója lenne). A játék egyértelműen az idei év legfélelmetesebb alkotása. Még a legedzettebb idegekkel megáldott, rutinos játékosokra is képes a frászt hozni ugyanis mesterien alkalmazza az Amnesia ''nincs fegyverem ezért rá vagyok kényszerítve a lopakodásra'' örökségét a modern horror filmek ijesztgetős eszköztárával. Az eredmény egész elképesztő módon zseniális és rendkívül jól működik! Félelemkeltésben tehát az indie alkotások köröket vernek a teljes áron kínált címekre. Én például nem is emlékszem olyan AAA-kategóriás játékra amely valóban képes lett volna a frászt hozni rám az utóbbi időben. Najó, mondjuk ott volt a Silent Hill: Downpour de az egy 2011-es játék, nem mai darab. Az Outlast viszont a plafonig tornázta a pulzusomat és nemegyszer majd' kiugrottam itthon a székből a félelemtől mikor épp egy új szobába betérvén hirtelen megjelent előttem egy szanaszét kaszabolt arcú elmebeteg, véres vascsővel a kezében és vérre szomjazó tekintettel groteszk arcán. Biztos vagyok benne hogy ezt idén már semmi sem tudja felülmúlni ezért nyugodt szívvel kijelenthetem hogy az Outlast a 2013-as év abszolút legfélelmetesebb indie túlélő-horror videojátéka. Aki nem hiszi, kóstoljon bele! De csak óvatosan!

A rettegés új szintre emelése (Amnesia: The Dark Descent)

Az indie alkotások sokszor nagyon minimális pénzből készülnek. Ez pedig legtöbbször a technikai színvonalukon köszön vissza. Nem ritkák a kezdetleges, a 8bit-es időket idéző grafikával ellátott címek de én speciel mindig is azt vallottam hogy a grafika egyáltalán nem minden. Ha gyönyörűen megírt és felvezetett történet lapul meg a háttérben akkor én hajlandó vagyok még a legkezdetlegesebb grafikát is megbocsátani. Remek példa erre a nemrégiben bemutatott The Last Door (az 1. részről a kritikám ITT) amely hangulatával és lovecraft-i atmoszférájával bőven feledtetni tudta a meglehetősen puritán grafikai megvalósítást. A játék egész egyszerűen annyira magával ragadóra sikeredett hogy engem például teljesen beszippantott és nem győztem habzsolni az újabbnál újabb rejtélyek kibogozását és a múltban történt események megfejtését. Pontosan azt az értést adta át amikor egy jó könyvet az ember képtelen letenni és csak azért is elolvas még egy oldalt (aztán még egyet, aztán még egyet...) hogy kíváncsiságát kielégítse. Nem mellesleg az indie videojátékokat szívvel-lélekkel készítik. Egy legújabb, színes-szagos FPS-t a nagy kiadók csak úgy odavetnek a nép elé hogy ''nesztek, van benne 4 órás kampány, utána meg úgyis mentek multizni ahol 2. szint után már fizetni kell minden felszerelésért!'' de egy történetre építő indie alkotásnál semmit sem vesznek félvállról. A To The Moon a klasszikus SNES-RPG -érát idéző megvalósítással jött ki de olyan lebilincselő és drámai sztorit kapott az aki belekóstolt, hogy képtelenség volt abbahagyni a játékot. A történet középpontjában egy haldokló öregember állt akihez érkezett két tudós akik egy speckó gép segítségével rá tudtak csatlakozni az emlékeire, ezáltal egyfajta misztikus utazást tehettek az öreg múltjában és életének fontosabb szakaszainál is jelen lehettek. Az öreg egyetlen kérése csupán az volt hogy eljuthasson a Holdra. És ha már a SNES-RPG -érát idéztem: biztosan emlékeztek még néhányan arra a pillanatra amikor Aerith meghalt a Final Fantasy VII-ben. Átkozottul szomorú momentum volt. Nos, az egyébként csodálatosan szép zenével megáldott To The Moon végig magában hordozza ezt az érzést. Keserű, könnyfakasztó alkotás. A fekete-fehér Limbo úgyszintén. Bár már kielemeztem ITT, annyit mindenképp érdemes elárulni róla hogy a történet középpontjában egy kisfiú áll aki egyszer csak megébred egy hatalmas, félelmetes erdő közepén. Platformjáték lévén a Limbo végigjátszása folyamán a játékos dolga mindössze annyi lesz hogy végigterelgesse a kisfiút a sötét és nyomasztó helyszíneken miközben megóvja a haláltól amely minden egyes sarkon ott les rá. A Limbo meglehetősen durva lett. Rengetegféle módon el lehet halálozni benne. Felfal bennünket egy hatalmas pók, agyonnyom egy szikla, netán a Legyek urát idéző gyereksereg döfköd halálra kihegyezett lándzsákkal...és a listát még hosszasan folytathatnám. Az egyedi megvalósításon (a játék végig fekete-fehér) és a nyomasztó hangulaton kívül mindenképp ki kell emelnem még a játék befejezését is mert nagyszerűen el lett találva. Én percekig csak kamilláztam hogy akkor ez most mégis mi volt? Szeretem az olyan videojátékokat amelyek elgondolkodtatnak.

Drámai kísértethistória (Dear Esther)

Hasonló cipőben jár a nemrégiben megjelent The Swapper is amely a klasszikus sci-fi szerelmeseinek szerezhet nem kevés kellemes percet, nem mellesleg borzasztó ügyesen felépített, elgondolkodtató történettel rendelkezik. A Gone Home a Myst-játékokat idézi és a középpontjában egy olyan személy áll aki hosszú útjáról tért haza azonban otthon nem találja sehol a családját. Egyed egyedül kell bolyonganunk a hatalmas házban miközben tárgyakat gyűjtögetünk és feljegyzéseket/leveleket olvasgatunk el melyek végett szépen lassan kirajzolódik előttünk hogy mi is történt eltűnt családunkkal. És ha már rejtélyek: az Among the Sleep nevezetű horrorban egy kisbabaként kell szüleink házában mászkálnunk és logikai feladványokat megoldanunk miközben nagyjából percenként hozza ránk a frászt a játék valamilyen jól elhelyezett jumpscare-jelenettel. Nem mehetek el szó nélkül a Slender: The Arrival mellett sem amely a nagy sikerű és teljesen ingyenes Slender: The Eight Pages folytatása. Utóbbit biztosan próbáltátok már, vagy ha nem, akkor legalábbis tudjátok hogy miről van szó. Adva van a Slenderman mítosza amely legalább annyira jól felépített fiktív körítést kapott mint annak idején a The Blair Witch Projekt (Ideglelés) avagy 2008-ban a Cloverfield. A Slenderman konkrét – és persze kitalált – háttértörténetet kapott, a The Eight Pages pedig letette a játékost egy hatalmas erdő közepére az éjszaka kellős közepén, a kezébe nyomott egy kvázi hasznavehetetlen zseblámpát és kiadta a feladatot: begyűjteni 8 lapot. Régebben és is játszottam, sőt, nemrég barátnőmmel megint belekóstoltunk de továbbra is fenntartom hogy a The Eight Pages az egyik legfélelmetesebb teljesen ingyenesen letölthető indie alkotás amelyet valaha is készítettek. Nagyjából a 4. avagy az 5. lap után kezd el tapinthatóan eluralkodni a játékoson a félelem. Izzadó tenyér, feszült idegek...ott már nem szabad meggondolatlanul össze-vissza forgolódni az erdőben hiszen a Slenderman bármikor a hátunk mögött állhat. Az idén megjelent Slender: The Arrival ugyanerre a lap-gyűjtögetős koncepcióra épít csak éppen sokkalta szebb és kidolgozottabb grafikával és tartalmasabb játékmenettel. Az indie-érában egyébként is előszeretettel nyúlnak a horror műfajához a készítők. Az említett The Last Door mellett ott van még a tavalyi év nagy sikere, a The Lone Survivor is amely hangulatában a 28 nappal később és egyéb poszt-apokaliptikus horror filmeket idézi. Aztán ott van például a megint csak roppant szomorú és megindító The Unfinished Swan avagy az IGN és Gamespot szerint a 2012-es év legjobb játékának választott Journey amelynek zenéjét még Grammy-díjra is jelölték. Szóval láthatjátok hogy mennyire hosszú utat jártak be az indie videojátékok a kezdeti szárnypróbálgatásoktól kezdve egészen odáig hogy némelyiket már szimplán az év játékának is beválogatják neves honlapok (a Journey sikere egyébként teljesen megérdemelt, én csak egyszer játszottam végig egyik barátomnál de életre szóló élményt nyújtott, a vége pedig örökre beleégett a memóriámba). Ha pedig megnézitek mondjuk a szintén indie-címként induló Minecraft sikereit akkor konstatálhatjátok hogy az indie címek jelenleg sikeresebbek és népszerűbbek mint valaha! Konkrét honlapok jöttek létre kizárólag ezekkel az alkotásokkal foglalkozván és már nem lehet elmenni mellettük szó nélkül ugyanis milliós büdzsé és neves kiadók hiányában is olyan remekműveket tesz le az asztalra az indie-éra nap mint nap hogy ezek mellett egy AAA-kategóriás csilivili videojáték szinte labdába sem rúghat.

Utazás a fantázia birodalmában (Brothers: A Tale of Two Sons)

Persze én elsősorban a játékélményre, a megkapó történetre és az érzésekre koncentráltam amelyeket az adott alkotás a játékos felé kommunikál, amelyeket átad neki és amelyekkel eléri hogy a játékos maradandó élményként könyvelje el magában a kalandot. Én magasról teszek arra hogy a Call of Duty-ban avagy a Battlefield-ben a játékos fejére dől az Eiffel-torony is hogyha például a Brothers: A Tale of Two Sons olyan meghitt történettel szögez maga elé hogy konkrétan megkönnyezem a játék végét, avagy a Thomas Was Alone színes pixel-kockái több élettel és kidolgozottabb személyiséggel rendelkeznek mint egy központi karakter valamelyik új Assassin's Creed játékban. Lehet köpni a savat és dobálni a köveket de be kell látnia végre mindenkinek hogy az indie videojátékok mára elfoglalták méltó helyüket a játékos társadalomban. Figyelnek és felfigyelnek rájuk. Tartalmuk sokszor jóval több mint azoké a címeké amelyeket súlyos pénzekért lehet megvásárolni az üzletekben, történeteik és mondanivalóik pedig köröket vernek AAA-kategóriás társaik néhány órás sztorijaira. Persze kivételek mindig vannak. Akadnak az említett teljes árú címek között is igazán remekek de ezek száma sajnos mostanában igencsak elenyésző. Aki igazi élményeket, megkapó történeteket, tartalmas mondandót és garantált szórakozást keres az vessen egy pillantást az indie videojátékokra és mazsolázzon közülük kedvére! Ezek az alkotások nem kényszerből, nem határidőre és nem vért izzadván készülnek hanem kreatív ötletektől fűtve, szívvel-lélekkel. Nyugodtan tegyetek egy próbát akármelyik produktummal azok közül amelyeket itt felsorakoztattam, akár csak belekóstolás szintjén is! Én biztos vagyok benne hogy nem fogjátok megbánni, idővel pedig talán Ti magatok is hozzám hasonlóan fogtok állni az indie videojátékokhoz és inkább egy újabb szívet melengető avagy szívfacsaró kalandért fogtok rajongani, semmint a legújabb Assassin's Creed ezerszer látott klisé-hegyeiért. Még meglátom hogy lesz-e folytatása ennek a cikknek hiszen amiket felsoroltam azok csak egyetlen szeletét képezik annak a hatalmas tortának amely a mai indie-színteret szimbolizálja. Véleményem szerint egy játékban igazán elmerülni csak akkor lehet ha a játéknak van lelke is, nemcsak üres pixel-halmazokból áll. Jelen tárgyalt éra címei mind-mind rendelkeznek lélekkel (és megannyi kreativitással meg egyedi ötletekkel), hiába jött el a generációváltás, jönnek majd az olyan videojátékok amelyek már annyira élethűek lesznek hogy szinte lemásznak a képernyőről, hogyha az igazán magával ragadó alkotásokat a kevés pénzből, kis létszámmal rendelkező alkotógárdáknál kell keresnünk. Én abszolút bizakodva tekintek a jövő felé. Tudom hogy ha 24 évesen le is ülök még játszani a gép avagy a PS3 (meg majd később a PS4) elé akkor biztosan találok majd magamnak olyasmit amely rögvest magával ragad és magába szippant. Tudom azt is hogy hol keresgéljek: az indie-színtéren.

Köszönöm a figyelmet, kellemes hétvégét nektek!