Kiadás éve: 2005

Műfaj: Indie rock/Britpop/New Wave

Ezt hallgasd meg: I Predict a Riot

Egyik legkedvesebb albumomat szeretném ezúttal bemutatni nektek amely legalább annyira alapmű a mai angolszász indie-rock számára mint amennyire a skót Franz Ferdinand debütje volt 2004-ben (és amelyről ITT értekeztem). A leeds-i öttagú Kaiser Chiefs (nevüket egy dél-afrikai futballcsapattól kölcsönözték) legelső lemeze elsöprően nagy erővel robbant be a popzene színterére 2005-ben. A kritikák egyöntetűen magasztalták, a srácokból pedig könnyedén válhatott volna akár az "új The Beatles" is. Nem vicc, tényleg hatalmas rajongás és szakmai tisztelet övezte őket kezdetben. Sajnos jelen tárgyalt debüt szintjét sosem tudták már megugrani és szépen lassan a középszer medrébe süllyedtek. Az Employment azonban így is, úgy is a legragyogóbb teljesítményük, különösen hogy ha figyelembe vesszük azt a nem elhanyagolandó tényt is hogy a CD-n minden egyes dal potenciális sláger.

A nyitó Everyday I Love You Less and Less rögtön megadja a hangulatot! Vidám, pattogós, elektronikával finoman fűszerezett modern indie rock amely gyönyörűen idézi vissza a Blur zenekar Parklife (klasszikus alapmű ez is, ha nem ismernétek még, ITT írtam róla) -korabeli pajkosságát. Valahogy annyira magával ragadja a hallgatót már rögtön ez az első dal is hogy szinte meg is feledkezik az egyébként remekbe szabott dalszövegről. Ezekre viszont érdemes odafigyelni a továbbiakban mert néha-néha bizony mosolyt csalhatnak arcunkra (feltéve ha legalább is minimális angol tudással rendelkezünk). A kvázi poszt-punk I Predict a Riot nem kevésbé lendületes és tempós, az egymásra rákontrázó vokálozások pedig egyértelmű tisztelgések a The Beatles előtt akik ezt anno szintén nem egy dalban használták (a – rövidített nevükön– Kaisers is teletömte ilyesmivel a lemezt). A Modern Way enyhe belassulás de ez ezen a lemezen csupán a középtempót jelenti. Kellemes átfedés. A Na Na Na Na Naa mint egy erős pofon, úgy lendíti vissza a hallgatót a bulizós menetelésbe. Stílusa és dallamvilága a már idézett Blur mellett még csatasorba állítja a Madness és a The Kinks zenekarokat is. A You Can Have It All véleményem szerint nagyon szép. Ugyancsak középtempós de valahogy a dalszöveg miatt ez nem is annyira szembetűnő. Félénk szerelem a központi téma (vagy valami ilyesmi), régen mikor hallgattam, mindig nagyon jó érzéssel töltött el. Ez az egész album bármikor képes feldobni az embert! Még az eleve esős, rideg, fagyos őszi napokat is képes vidámmá és élménydússá varázsolni. De tényleg. Ezt követően az Oh My God robban be amellyel a Kaisers már annak idején is "házalt" és tulajdonképpen az első olyan daluk volt amelyre felfigyelt az akkoriban még jóval szerényebb létszámmal rendelkező rajongótábor. A dalszövegen – ha értünk angolul – konkrétan fel lehet nevetni néha hiszen olyan sorokat tartalmaz mint például "Knock me down I'll get right back up again/I'll come back stronger than a powered up Pac-Man" és ehhez hasonlók. A srácok sosem adták alább a dalszövegírás fontosságát, a későbbi albumaikon is frappáns és okos szövegekkel találkozhatunk. A Born to Be a Dancer megint visszavesz egy kicsit a tempóból de ettől függetlenül hangulatos és könnyedén az ember fülébe kúszik. A Saturday Night ismét csak a Blur-érát idézi fel (nem mellesleg az elején a motorbicikli hangját Graham Coxon saját gyűjteményéből hozták), a What Did I Ever Give You? elmélázós lebegése után viszont ismét előtérbe kerül a post-punk hiszen befut a Time Honoured Tradition amely nekem valamiért az abszolút favoritom erről a lemezről. Talán az ütemes, pattogós, már-már ordítozós refrén avagy a dalszövege miatt (vagy az is lehet hogy ennek kettőse eredményeképp) de engem elsőre is teljesen magával ragadott. A zárást az én – egyébként külföldről berendelt – CD-men a Caroline, Yes hozza el (amely egyértelmű utalás/kikacsintás a Beach Boys -féle Caroline, No című dalra). Véleményem szerint tökéletes záródal. Olykor begyorsulós lebegés a szerelem végeláthatatlan tengerén, megkapó dalszöveggel és épp megfelelő hosszúsággal. A Team Mate az én CD-verziómon már nem volt rajta de természetesen a többi B-oldalas (az összeset beszereztem) kiadvánnyal együtt ezt is beszereztem annak idején és ismerem is. Egyáltalán nem rossz dal de nekem az olyan egyéb B-oldalasok mint az I Heard It Through the Grapevine (ez egy régi soul-dal feldolgozása) avagy a glam-rockos, poénkodós refrénnel megtámogatott Hard Times Send Me sokkal jobban bejöttek régen is és bejönnek most is. Az az érdekes hogy a Kaiser Chiefs egészen kiváló B-oldalas felvételeket tett le mindig is az asztalra. Emlékszem, ezeket még akkoriban kezdtem el sorra hallgatni amikor még nagyban volt IWIW és épphogy belenyaltam a blogolásba (ejj, de régen is volt ez már...). Szóval temérdek élmény fűződik hozzájuk. Az Employment albumot melegen ajánlom mindazoknak akik hozzám hasonlóan rajonganak az angol kultúráért, az angolszász gitárzenéért, az indie pop/rock műfajért és úgy cakk-pakk odavannak az Egyesült Királyságért. Egy felettébb vidám, pörgős, azonnal táncba hívó dalcsokrot kaphattok ha beszerzitek ezt a lemezt!

Értékelés: 10/9

Korábban is írtam már róla hogy teljesen belemerültem mostanság ebbe a gótikus horror köntösbe bújtatott, a híres H. P. Lovecraft legjobb írásaira emlékeztető (az ő hatására írtam Az ajtó című novellámat korábban) point n' click kalandjátékba amely mellesleg teljesen ingyenes és epizodikus formátumban érhető el. Azaz az első két epizód jelenleg ingyenes (de azért regisztrációt igényel ami nem több fél percnél), a harmadikért már fizetni kell de jövő év elején az is ingyenessé válik majd szóval aki nem akar pénzt költeni rá (ha jól tudom mindössze minimum 1 euró az ára) az megteheti azt is hogy megvárja amíg ingyenessé teszik. Türelem, rózsát terem. Most az 1. fejezetet fogom nektek bemutatni amelyet tegnap fejeztem be. Szeretném már rögtön itt az elején elmondani hogy nekem ez a kis indie kalandjáték roppant mód bejött! Ugyan a grafikája nem túl szép de legalább böngészőből is könnyedén futtatható még 100 éves PC-ken is és bizony igencsak kellemes kikapcsolódást nyújthat bárki számára aki áldoz rá az idejéből hogy belekóstoljon ebbe a kísértetetekkel, tébolyultakkal, bizarr gyilkosságokkal, oszlásnak indult holttestekkel, kivájt szemű befalazott macskákkal, sötét rejtélyekkel, titkos társaságokkal és vérfagyasztó, nyomasztó, hátborzongató hangulattal megáldott alkotásba.

Felettébb gyanús ha egy árva komornyik sem köszönt bennünket

A The Last Door indie címhez méltón, rendkívül kreatív. Temérdek olyan ötletet zsúfoltak bele amikből AAA-kategóriás játékok kiragadnának egyet-egyet és csak arra építkeznének. Már a prológus is hihetetlenül jól megadja az alaphangulatot! A viktoriánus korabeli Angliában járunk, azon belül is egy elhagyatott falusi vidéken, azon belül is egy ódon kúriában. Rögtön a játék elején mindössze annyi a dolgunk hogy egy bizonyos Beechworth nevezetű, jómódú úriemberrel (aki egyébként a hatalmas kúriának az ura) szimplán öngyilkosságot kövessünk el. Pontosabban: felkössük magunkat a padláson. És így indul a játék. Ötletes, nemde? A későbbiekben Beechworth ifjúkori barátját, Jeremiah Devitt uraságot fogjuk irányítani aki egyes egyedül érkezik meg a hatalmas, hátborzongató kúriához egy esős napon. Odabenn nemhogy régi barátját, de a személyzetet sem találja. Mindenkinek hűlt helye. Ez már önmagában is elég furcsa ám az igazi rejtélyek csak eztán következnek! A Chapter 1: The Letter egyáltalán nem lett nehéz. Klasszikus point n' click kalandjátékhoz méltón a fő feladatunk a játékban a különféle tárgyak felszedegetése, esetenként kombinálása, majd ezek megfelelő helyen való használata. A játék szerencsére logikus mederben halad, azaz nincs meg benne a ''dejó ez a létra, zsebre is vágom nyomban!'' -féle eltúlzás. Ha találunk egy régi lemezt és korábban elhaladtunk már egy gramofon mellett akkor egyértelmű hogy a lemezt hol kell használni. NPC-k nincsenek ebben a fejezetben. Ez mondjuk nem is baj hiszen így még inkább eluralkodik a játékoson a félelem hogy egyes-egyedül van a hatalmas házban és egyre furcsább és furcsább események történnek körülötte. Térjünk is át a hangulatra:

Nem csoda hogy ez a szoba vaskos deszkákkal volt elzárva kívülről

Csillagos ötös! Aki olvasott valaha is Lovecraft-ot (avagy Poe korábbi műveit) az örülhet mert a The Last Door zseniálisan alkalmazza a mester örökségét, nem mellesleg olyan hátborzongató hangulattal bír hogy én ilyet már régen tapasztaltam kalandjátékban! Volt egy rész ahol konkrétan a frász jött rám. Már említettem a lemezes példát. Nos, mikor ezt Jeremiah felteszi, elindul a zene. Csakhogy a lemez megakad és nem lehet hozzányúlni sem. Próbálkoztam én is de aztán inkább hagytam és továbbálltam. A következő szobában azonban a zene elhallgatott. Jeremiah ezt kommentálta is. Na, gondoltam visszamegyek, megnézem mi a frász történt. Ahogy visszaléptem a szobába ahol a gramofon volt, felszisszentem ijedtemben. Az egész szoba tele volt varjakkal és lilás-vöröses fényben úszott. Emezt pedig még tetézte is a félelmetes zene ami egy az egyben a jobb horrorfilmek jumpscare-jeleneteit idézte. Vérfagyasztó volt. Azt hiszem kalandjátékon én még soha nem ijedtem meg ennyire! Mondjuk ebben nyilván az is közrejátszott hogy teljesen egyedül játszottam itthon ráadásul odakinn szemerkélt az eső is ami csak még inkább hozzátett a hangulathoz. És ez csak egyetlen jelenet volt a sok közül. Említhetném még a halott, már oszlásnak indult nő tetemét az egyik elreteszelt szobában (kezében a görcsösen szorongatott zavaros levéllel) avagy a pincében a befalazott, kivájt szemű macskát is de jobb ha mindent magatok fedeztek fel a játék során! Higgyétek el, megéri. Érdemes végigolvasgatni a szerteszét hagyott leveleket is mert így még többet lehet megtudni a múltban történt szörnyű eseményekről.

Van ott valaki? Mutassa magát!

Aki rutinos kalandjátékos az a Chapter 1: The Letter című fejezetet kijátszhatja akár kevesebb mint 1 óra alatt is. A továbbjutás tényleg mindig teljesen logikus, nincs benne olyasmi hogy ''kombináld a salétromsavat a játékbabával + az epres joghurttal és utána tedd a zongora tetejére'' -féle agyfárasztás. A játékmenet az ésszerűségre épít. A grafika – mint a képeken is láthatjátok – nem valami nagy szám de cserébe legalább tényleg nem kell a gépigény miatt aggódni. Amúgy meg stílusos képi világgal operál a játék, ezt meg kell hagyni. A hangok és a zene mindketten elsőrangúak! Néha a kis neszezések avagy a háttérben a varjú-károgás is képes arra hogy a libabőr kerülgesse az embert de a pontot az i-re a klasszikus zongorára épülő zene teszi fel ami egész egyszerűen instant gyönyörű (és kellően nyomasztó) lett. Az irányítás a jól megszokott egérrel történik, az inventory a kép alján helyezkedik el. Ugyan nem említettem még de a Chapter 1: The Letter elérhető magyar nyelven is, ezt a kezdésnél ki lehet választani. A magyar fordítás meglepően jól sikerült, remekül adja vissza a gótikus horror novellák szövegkörnyezetét. Csak ajánlani tudom minden egyes olvasómnak a The Last Door-t hiszen egy remekbe szabott kalandjátékról van szó amely olyan zseniális hangulattal lett megáldva amely tényleg párját ritkító ebben a mai kalandjátékos mezőnyben. Természetesen Lovecraft-fanok is feltétlenül próbálják ki de csak és kizárólag este, gyertyafénynél és ha lehet, fülhallgatóval! Hamarosan írok majd a 2. fejezetről is, addig játsszátok végig az 1. fejezetet emitt:

www.thelastdoor.com

Értékelés: 10/9

Ui.: Az egyébként spanyol készítőket (a spanyolok amúgy is nagyon ott vannak horror témában, emlékezzetek csak például az El Orfanato avagy a REC 1-2 filmekre) lehet támogatni is adományokkal ezen a honlapon, ők pedig majd ennek fényében hozzák el nekünk a további fejezeteket (de ahogy látom, a The Last Door van már most is annyira népszerű hogy bőven lesz még folytatása). Ez a kis indie kalandjáték bőven megéri a rá áldozott időt hiszen olyan ötletgazdag és olyan egyedi atmoszférával bír amelyekért más nagy kiadók a fél karjukat odaadnák. Most viszont megyek vissza Jeremiah-hoz és a 2. fejezethez mert már szörnyen kíváncsi vagyok rá hogy miféle sötét, véres, generációkra visszanyúló titkok lappanganak a háttérben.

Értékelés: 10/9

Ez a jelző még tavaly hangzott el az előző munkahelyemen, méghozzá egy teljesen jól szituált, felnőtt nő szájából amikor is kisfia az ügyintézés unalmas perceire ráunva, elkezdett fel-alá mászkálni az irodában és ez a nőnek nem volt ínyére ezért ráordított szegényre, hozzátéve ezt az igencsak gusztustalan jelzőt is amellyel saját tulajdon gyermekét illette. Anya az ilyen? – kérdem én. Mikor elhangzott eme szidalom, magam is hátra fordultam a gépem elől és kérdőn néztem a többiekre. Jól érezhetően megfagyott a levegő néhány másodpercre az egész irodában. Később egykori kolléganőm elmondta ebédszünet alatt hogy szívesen beszólt volna valamit a nőnek de ezt természetesen nem tehette meg, különben a végén még ő itta volna meg a levét. Egyszerűen elképesztő hogy milyen szülők vannak manapság! Az addig rendben van hogy a gyereket meg kell nevelni és néha egészen drasztikus módszerekkel, nehogy elkanászodjon de mégis ki az az állat aki azt mondja a saját tulajdon vérére hogy "buzigyerek"?! Normális az ilyen? Hozzáteszem: a nő nem volt cigány, sem hátrányos helyzetű. Tipikusan olyan 30-as volt aki nem érzi magán az évek múlását és ráncait feszülős farmerekkel, szolizott bőrrel és szilikonnal kompenzálja. Az ilyen szerintem ne vállaljon gyereket! Járjon inkább el bulizni minden péntek este, basszon el súlyos pénzeket "szórakozás" címszó alatt és vén korára kotródjon be egy nyugdíjas-otthonba zugivóként. Egy gyerek felneveléséhez emberség (is) kell. Nem lehet leültetni ovi/suli után a tévé elé hogy azt nézze amíg el nem álmosodik. Nem lehet odalökni a számítógép elé hogy az internet legmélyebb, legmocskosabb bugyrait is felfedezhesse alig 12 évesen. Ki nem állhatom a nemtörődöm, léha, csak a saját boldogulásukat figyelembe vevő "szülőket" akik sokszor csak azért vállalnak minél több gyereket mert utánuk jóval több segélyt akaszthatnak le az államtól. Múltkor egy ilyen – fogatlan, Mónika-show szökevény, alpári és bunkó – cigányasszony tolakodott fel két kisgyerekkel a buszra amin épp utaztam. Persze bérletet nem mutatott és jegyet sem lyukasztott hiszen ő gyerekekkel van, akkor meg rá nem vonatkozik semmilyen szabály, nemde? Miközben néhány ismerőst egyből betalált és remekül eldiskuráltak arról hogy épp most jön az önkormányzattól ahol segélyt intézett magának, az egyik kisgyerek a busz végébe szaladt bohóckodni. Mikor ezt az egyik ismerősük (rokonuk?) észrevette, rászólt az asszonyságra hogy hívja már vissza a puját. Amaz meg erre előállt azzal hogy "Há' nem én engedtem, elszökött! Krisztiánka gyere vissza mer' fenn maradsz!". Bár szerintem pont leszarta volna ha fenn marad a gyerek, van neki otthon úgyis elég.

Felkaptam a vizet. Annyira szívesen felpofoztam volna a nőt amiért ennyire nemtörődöm a saját gyerekeivel, de tudtam jól hogy ha megteszem akkor egyrészt azzal sem érnék el semmit mert úgysem térne jobb belátásra, másrészt pedig még a nyakamba is varrna egy jó kis polgári pert amiért én, a csúnya rasszista náczi ádáz módon verem a kisebbséget a nyílt utcán, miközben rasszista szavakkal dobálózok és a táskámból kilóg a Mein Kampf. Úgyhogy inkább elfordítottam a fejem és arra gondoltam hogy de jó is lenne ha ezeket a szerencsétlen gyerekeket elvenné az állam ettől a nőtől mert még ha otthonban nőnek is fel, ott is jobb nevelésben részesülhetnének mint ennél a...nem is tudom minek nevezzem. Vajon ezek és a hozzájuk hasonló gyerekek felnőtt korukban rájönnek valaha is hogy mennyire jó pénzalapot jelentettek gyerekkorukban a szüleiknek? Hány és hány ezer forint ment el az utánuk kapott segélyből alkoholra, cigarettára, szerencsejátékra, bulizásra és egyéb haszontalan dolgokra? Miközben ők ugyanazt a kínai gyorskaját ették három napon át. Egy párhuzamos világban ha az "öntudatára ébredt" gyerek erre rájönne, biztos hogy baltával esne neki kizsákmányoló szüleinek. De ebben a világban nem jön rá erre mert ebbe az életmódba nevelik bele és ő maga is ilyenné válik később. 16 évesen felcsinál egy 13 éves lányt és az egész folyamat kezdetét veszi. Én meg csak kamillázok mikor ilyen "alig 15" -korú anyákat látok a plázákban (kizárólag CD-k és DVD-k miatt járok be, nem kell megijedni!) babakocsit tolni a barátnőikkel. A gyerekeket azért sajnálom. Születésüktől fogva meg van pecsételve a sorsuk. Felnőtt korukra mivé válnak ha 5 évesen is csak azt látják hogy a fater piás és folyton vérre menő veszekedéseket folytat le a muterral, legtöbbször a pénz apropóján? Milyen irányba tereli őket a népes rokonság akik bűnöznek, lopnak, csalnak, akkor is hazudnak mikor kérdeznek valamit és mellesleg állatok módjára vallanak szerelmet egymásnak (mert hol normális az bazdmeg hogy érzéki szex helyett seggbe kúrják az asszonyt jó ízesen?). És a gyerek felnő ebben a közegben. Tinivé érik. Az agresszió és az elállatiasodás átszövi a mindennapjait. Ezért hát az utca felé veszi az irányt. "Tesókám, meg tudnád mondani mennyi az idő?" – kérdezi és bumm, már állba is veri a szerencsétlen áldozatot a tárcája és a mobilja reményében. Ha lány, akkor nagy valószínűséggel már 12-13 évesen átesik az első aktuson (de nyugodtan nevezzük inkább dugásnak, a szexhez ugyanis érzelmek is kellenek, nem csak kémia...) aztán vagy lesz belőle gyerek, vagy nem. Alkohol, drogok...ezek mind-mind csak az első lépcsőfokai a menthetetlen züllésnek amelyek a kilátástalan élethez és a korai halálhoz vezetnek. A társadalom mocskának újabb mintapéldánya! – gondolhatnák az emberek a lezüllött, szipus, a saját nyálában fetrengő gyerekről de lássuk be, lehetett volna belőle sokkal de sokkal több is ha a szülei nem terelik tévútra. Lehetett volna. A hangsúly a feltételes módon van. Manapság már divat lett hülyének és alpárinak lenni. Sajnos nem csupán a mai fiatal generáció de a felnőttek többsége is olyan mérhetetlenül ostoba és bunkó hogy elképzelni sem tudom miként maradhatnának életben egy lakatlan szigeten huzamosabb ideig. Álljunk körbe. Fogjuk meg egymás kezét. Nyilvánítsunk együtt részvétet a gyerekekért akik a minél több pénzért születtek és életüket a szüleik révén végigkíséri majd az agresszió, az alpáriság, az idiotizmus és a züllés. Nagy kár értük. Nagyon nagy kár.

(Nem vág témába, de elgondolkodáshoz tökéletes aláfestés ez a videó)

Kiadás éve: 2008

Műfaj: Indietronica/Indie-pop/Synthpop

Ezt hallgasd meg: A Thing For Me

A múltkor már bemutattam a Metronomy 2011-es The English Riviera nevezetű albumát ITT és már akkor is képet kaphattatok róla nagyjából hogy milyen zenét is játszik ez a remek angol banda. De menjünk vissza egy kicsit jobban az időben! Többször is kifejtettem már hogy véleményem szerint 2009 az elektronika éve volt a zenében. Nos, ha továbbra is tartom magam ehhez a nézethez (márpedig tartom) akkor azt hiszem nyugodt szívvel kijelenthetem hogy 2008 pedig a szintipop éve volt. Most abba ne menjünk bele hogy hány és hány kiváló album született ebben a pompázatos évben, lássuk inkább az egyébként meglehetősen nagy visszhangot és pozitív kritikai értékeléseket (jópár helyen szerepelt 2008 legjobb albumai között) kiváltó Nights Out konceptlemezt, aprólékosan megvizsgálva:

A központi téma a bulik és partik sivársága. A kvázi intro szerepét betöltő Nights Out és az utána következő The End Of You Too mind instrumentális szerzemények. Kifejezetten azt a célt szolgálják hogy bevezessék a hallgatót a Metronomy fajsúlyos szinti-futamokkal kibélelt indietronica -szerű világába. Ellentétben a The English Riviera letisztultabb, érettebb hangzásával, eme album még jócskán dúskál a hihetetlenül pörgős, retrós, azonnal ütő szintipop-slágerekben. A Metronomy feje (avagy lelke), Joseph Mount régebben azzal szerzett nevet magának hogy olyan kiváló zenekaroknak készített remixeket mint például a Franz Ferdinand, a Gorillaz, a Ladytron, a Goldfrapp vagy éppen a Klaxons. Az indie/dance-punk/nu-rave stílusok pedig igencsak rányomták bélyegüket munkásságára és ez talán a legjobban a jelen tárgyalt Nights Out-on bukkan felszínre legtisztábban. De menjünk inkább tovább! Szóval a két instrumentális felvezető után végre elérkezünk az album első igazán nagy instant slágeréhez amely a vicces Radio Ladio névre hallgat. Basszus, ez a dal iszonyatosan nagy klubhimnusz lehetne (a szinti-téma hátborzongatóan megkapó!) mondjuk a távoli jövőben amikor léghajtású lebegő autókkal járnak az emberek és a felhők fölötti városok neonfényei megszínezik az éjszakai égboltot. Ez a futurisztikus, jövőbeli hangulat egyébként végigkíséri az egész albumot. Ebben persze nyilván szerepe van a rengeteg retró szintinek és gépi hangoknak/effekteknek de én speciel nem tudok az album hallgatása közben nem arra gondolni hogy az egész koncepció a jövőre és a sci-fi környezetre épült volna fel amelyben a főhős végigjárja a hatalmas metropoliszt egyetlen este alatt. A My Heart Rate Rapid úgy indul mintha vascsöveket ütögetnének egymáshoz (szerintem ezt is tették) aztán egy nagyon vidám popdal kerekedik ki belőle. Igencsak szépen ágyaz meg a Heartbreaker nevezetű második instant slágernek amelyet anno eléggé sokat nyomatott az MR2 Petőfi Rádió is. Ez a dal egyébként már sokkal inkább indie-rock mintsem szintipop de azért átfedések természetesen akadnak benne. A Metronomy ezzel a dallal futott be igazán a piacon. Az utána érkező On The Motorway újfent instrumentális átkötés, hallgatása alatt el lehet képzelni amint a főhős – a címhez méltón – az autópályán száguldozik spéci high-tech csodajárgányával.

A Side 2 kissé jellegtelen átkötés, majd belép a Holiday. Na, ebben a szerzeményben olyan szinti-futam van hogy aki odavolt a Drive filmzenéjéért, esetleg kedveli a retró szintikre alapuló hangzást, annak a füle ketté fog állni az örömtől! Olyan ez a dal mintha egy soha le nem forgatott sci-fi filmhez készült volna. És rögtön utána érkezik személyes kedvencem az A Thing For Me amely megintcsak előtérbe tolja az indie stílust de nagyon ügyesen, arányosan keverve a szintipoppal. Harmadik instant sláger az albumon, mellesleg nézzétek meg mindenképp alant a videoklipjét mert zseniális lett! A Back On The Motorway visszavezeti a hallgatót az autópályára de a lendület már alábbhagyott, hiába a tempós alap ha a dalszöveg keserű és reményvesztett. Az On Dancefloors címéből adódóan bőven lehetne egy újabb klubhimnusz azonban ennek ellenére egy lassú menetű, elmélkedős dal lett amely direkt lett ilyen természetesen, ezzel is átadva a hétvégi bulik sivárságát. Az album zárótétele a Nights Outro amely már csupán csak egy akusztikus gitárra van hangszerelve. Az összképet tekintve a Nights Out borzasztó lendületesen indul és a végére teljesen "kifullad". De ezt itt úgy tessék értelmezni hogy az album végére kerültek a merengősebb, elmélázósabb, altatóbb dalok és persze mindez tudatos döntés volt a zenekartól ugyanis pontosan erre a "kifulladásra" épült az album koncepciója amelybe én már belemagyaráztam a magam verzióját de persze úgyis mindenki azt képzel bele amit csak akar. És az a legjobb hogy a Nights Out pontosan ettől működik a legjobban! Leül/lefekszik az ember, felteszi a fülest, elindítja az albumot és hirtelen azon kapja magát hogy lepereg előtte egy kitalált film. Én futurisztikus sci-fi montázsnak fogtam fel az egészet (nyilván a szinti-futamok miatt) de tényleg mindenki hozzá adhatja a saját maga verzióját, akár a jövőbe, akár a múltba, akár a jelenbe ültetve a koncepciót. Minden csak a fantázián múlik.

Értékelés: 10/8