Az éles szeműek észrevehették már hogy egy új szerkesztő kolléga is ír cikkeket a blogra. Nos, ő nem más mint SoltBrain aki egyébként már régóta jóbarátom és alkotótársam. Eleddig két cikket köszönhettek neki, az egyik az A magyar nőideálok története a másik pedig az Én, a normális. Utóbbinak az a Szepesi Niki a főszereplője akinek első könyvébe ugyan magam is beleolvastam a múltkor a Libri-ben de még mindig nem tudom mire vélni hogy ekkora a népszerűsége. Amúgy azóta már a második könyve is megjelent, úgy látszik a szex mint témakör igen kelendő lett manapság olvasnivaló formájában is. Mivel SoltBrain és én ugyanannyi idősek vagyunk, az ízlésünk és a stílusunk is hasonló, sokszor nagyon egy rugóra jár az agyunk ami kifejezetten pozitív dolog szerintem. De egy szó mint száz, köszöntsétek őt sorainkban, bízom benne hogy minél jobb irományokkal lep majd meg benneteket! A másik fontos dolog pedig az hogy amellett hogy két újabb toplistán munkálkodom, erősen rákattantam a gótikus horrorokra. Aki eddig is olvasott már engem az bizonyára tisztában van vele hogy mennyire tisztelem H. P. Lovecraft munkásságát (erre talán a legjobb példa tőlem Az ajtó amit ő ihletett). Egyértelműen ő a gótikus horror szülőatyja és hozzá fogható hangulatteremtéssel azóta sem találkoztam egyetlen más írónál sem. Szóval ha valaki esetleg ismer jóféle kísértetházas/gótikus horror regényeket akkor az írjon mert már ki vagyok szomjazva az ilyesmire. Filmben ilyen a tavalyi év szerintem legjobbja, a Fekete ruhás nő volt, aminél örvendetes hogy lesz folytatása nemsokára. Ami viszont kevésbé örvendetes az az hogy ezt a kísértetházas témát eléggé kevesen használják ki (filmek terén is) pedig ezeket én speciel zabálnám kétpofára. Videojátékok terén sem különösebben jobb a helyzet mert mondjuk régen ott volt a Clive Barker's Unying avagy később a Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth de azóta alig-alig találkozni ilyen "klasszikus" tematikával operáló alkotásokkal. Mostanáig. Ugyanis feltűnt a színen egy roppant ígéretes kis cucc amely szörnyen puritán grafikával rendelkezik (ám így legalább minden gépen gond nélkül futtatható), másrészt böngészőből is lehet játszani (regisztráció után) és egyébként roppant mód hangulatos és jól eltalált atmoszférával bír. Ez pedig nem más mint a The Last Door amelyet elértek ITT. Mivel még én is csak épphogy belenyaltam a játékba (point n' click a stílusa mellesleg ami nálam nagy előny), sok mindent nem tudok még írni róla de legyen elég annyi hogy aki Lovecraft örökségét és kísérteties atmoszférát keres az bátran tegyen egy próbát a játékkal mert abszolút megéri. Átfogó teszt/kritika majd akkor lesz belőle ha végigtoltam. Addig lessétek meg az előzetesét, hátha a Ti érdeklődéseteket is felkelti:

Ne a csili-vili grafikát keressétek mert a grafika nem minden. Erre a legjobb példa lehetne nem egy kifejezetten indie videojáték amelyek az utóbbi időkben jelentek meg és maguk mögé utasítottak jópár AAA-kategóriás címet. Például Amnesia: The Dark Descent. Fényévekkel jobb túlélő-horror mint egy legújabb Resident Evil ahol már a zombiknak is AK-47 van a kezükben. Szóval nálam most a The Last Door pörög, nem a GTA V vagy az Assassin's Creed 4: Black Flag. Persze ezek is jó játékok (nem is kicsit) és játszhatnék éppenséggel ezekkel is ha nagyon akarnék de most csak és kizárólag a The Last Door hátborzongató és csavaros története köt le. Nem tudom, talán ez a tipikus esős/borongós őszi időjárás is közrejátszik benne. Ja, úgyhogy kritikára számítsatok nemsokára. A harmadik dolog pedig amit még meg szerettem volna említeni az az hogy elkezdtem az American Horror Story 3. évadát amely a Coven alcímet kapta. Mivel az előző két évadról szóló kritikám az Index jóvoltából az egyik legkeresettebb cikkem lett a blog eddigi történetében, biztosra vehetitek hogy a 3. évad is megkapja majd a maga kis elemzését ha eljön az ideje. Egyébként az American Horror Story kezd avanzsálódni nálam a leges-legjobb szériává, hihetetlen hogy akármilyen témához is nyúlnak, mindig beválik. Most például ez a boszorkányos téma szerepel a középpontban de ezt is annyira jól megcsinálták hogy már én is utánakerestem a híresebb boszorkányoknak/boszorkánypereknek a múltból. Szerencsére pont találtam itthon egy ezzel foglalkozó könyvet amit anno még a Hihetetlen! magazin nyereményjátékán nyertem. Szóval az American Horror Story: Coven mindenkinek erősen javallott sorozat ebben a szürke őszi/téli -átmenet időben. Mondandóm végére kaptok is tőlem egy képet róla, csak hogy aki még nem ismeri, az is tisztában legyen vele miféle elborult, szürreális ám mégis végtelenül zseniális sorozat ez. A kép címe lehetne: "Piknik az elátkozott erdőben".

Hú gyerekek, hol is kezdjem? Ez egy rohadt kemény film volt. Még mindig a hatása alatt vagyok. Tegnap este 23:30-kor végeztem vele és miközben futott a stáblista, azon gondolkodtam hogy miként írhatnék erről a filmről úgy hogy felkeltsem iránta az érdeklődéseteket, ugyanakkor gyengébb idegzetűek mégiscsak messzire elkerüljék. Mert ez bizony egy ilyen film. Erősen javallott a megtekintése de utána még napokig képes a hatása alatt tartani az embert és igencsak darabokra marcangolni a lelkét. De menjünk vissza egy kicsit az időben. Az időpont tavaly Ősz amikor is én valamely hazai filmes blogon észrevettem a The Seasoning House poszterét + előzetesét. Felkeltette az érdeklődésemet. Aki olvasta a toplistáimat avagy egy kicsit is ismer az tudhatja hogy személy szerint gyűlölöm a nemi erőszakot. Egy filmen sem tudom beletekerés nélkül végignézni. Egyszerűen kiakaszt, elborzaszt és látni sem akarom. Más emberek a túl sok vérrel, megint mások a különféle halálnemekkel vannak így...én a nemi erőszakkal. Úgyhogy kíváncsi voltam fogom-e bírni ezt az alkotást és ha igen, meddig. Egyébként is szeretem tesztelni magam. Idén el is érkezett az idő hogy végre megtekinthessem a filmet. Figyelem, spoileres kritika következik:

A helyszín a Balkán, az időpont pedig 1996. A délszláv háború végén, a béketárgyalások idején járunk amelyről sajnos az emberiség többsége alig-alig tud valamicskét (ha tud egyáltalán...) hiszen a történelemkönyvek is rendre elfelejtik megemlíteni. A tömegmészárlásokon és ártatlan emberek halomra lövésén kívül a katonáknak alkalomadtán még egy kis nemi erőszakra is jut idejük ám a The Seasoning House esetében a történet egyetlen fiatal lányra, a süketnéma Angyalra koncentrál. Nevét már a ''gazdája'' adja neki miután a katonák agyonlőtték édesanyját és néhány másik lánnyal együtt elhurcolták őt egy úgynevezett ''rape house'' cseppet sem barátságos falai közé. Itt ismerkedhetünk meg a ház urával, Viktorral, aki védelmet, ételt és ellátást biztosít a lányoknak, cserébe...khm...''egyéb'' szolgáltatásokért. Azaz a szegény szerencsétleneknek ágyhoz kötözvén naponta odatévedő férfiakat kell kielégíteniük, közben pedig tűrniük a verést és a megaláztatást. Angyal azonban nem erre a sorsra kárhoztatott, őt Viktor megteszi a ház ''cselédjének'' ami annyit tesz hogy neki kell naponta sorra járni a lányok szobáit, megmosdatni őket, majd mielőtt jönnek a kuncsaftok, egyenként bedrogozni mindet. Angyal lelketlen zombi módjára végzi ezt a napi rutint, tudja hogy esélye sincs megszökni a házból hiszen vagy Viktor öli meg, vagy az ő talpnyalója. Így telnek a napok a lepukkant, mocskos házban. Férfiak jönnek, fizetnek és megerőszakolják a lányokat. Olykor valamelyik annyira bedurvul hogy a lány az aktus végére meghal. Őt később egyszerűen csak egy szőnyegbe csavarván kivonszolják a házból és az erdőben egy tömegsírra vetik. Ez az alaptörténete a filmnek. Közben Angyal összebarátkozik az egyik lánnyal aki érti a jelbeszédet. Együtt tervezik a szökést.

Aztán egy nap beállít néhány katona. Angyal rögtön felismeri azt amelyik a halálos ítéletet mondta ki az édesanyjára. Nem mellesleg a tag a parancsnok aki egyébként régi ismerőse már Viktornak. Csakhogy viszonyuk az évek alatt megromlott. Amíg a többi katona az emeleten ''szórakozik'' a lányokkal addig a parancsnok világosan Viktor tudtára adja hogy egy kis senki és jobb ha meghúzza magát mielőtt golyóval a fejében végzi. Amaz persze nem tűri ha parancsolgatnak neki. Eközben az emeleten elég durva dolgok történnek. A lány akivel Angyal összebarátkozott, pont a legnagyobb, legizmosabb tagot kapta meg és szerencsétlenségére az az állat csak akkor képes kielégülni ha közben halálra fojtja áldozatát. Ekkor azonban már Angyal is közbelép és kicsit megszurkálja a faszit. Utána pedig egy elég izgalmas macska-egér játék veszi kezdetét a házon belül amikor is mindenki Angyal után kutat, ő pedig össze-vissza mászkál a szobákon és a falak mögötti/alatti részeken keresztül. Nekem ez a rész kifejezetten tetszett, kissé a The Collector című horrorra hajazott. Ami viszont nem tetszett az az volt hogy Angyal a film háromnegyedénél kijut a házból. Erre mégis mi szükség volt? Sokkal izgalmasabb és feszültséggel telibb volt amikor odabent kergették egymást, egyszerűen szükségtelennek tartom hogy mindezt utána az erdőben meg a közeli helyeken is folytatni kellett amikor adva volt maga a ház. Így a befejezés is sokkal nagyobbat üthetett volna. Persze így sem lett rossz de lehetett volna jobb is, na! Amúgy meg a legvége...hát, nem is tudom. Láttam én ezt már. Még 2008-ban de nem mondom meg melyik filmnél. Kitalálhatjátok.

Angol filmről lévén szó (a rendező közreműködött a The Woman in Black és a The Descent 1-2 horroroknál is anno), a The Seasoning House borzasztó brutális és naturális (egyébként viszont gyönyörűen fényképezett és a sok lassítás is kifejezetten jól áll neki). Az ember azt hinné hogy az ilyen lélekgyilkos filmek talán kevésbé véresek de a The Seasoning House nagyon az. Ugyan nem folyik benne literszámra a vér, viszont jócskán több van benne mint azt az ember várná. Emellett pedig undorítóan naturális és kegyetlen. Komolyan mondom, ez a film után elkell egy zuhany. Le kell mosni azt a sok mocskot amit a film a nézőre ragaszt. Egyszerűen a gyomrom felfordult néhány jelenetnél. A The Seasoning House nem olyan mint a Serbian film, nincsenek benne hatásvadász vagy erősen eltúlzott jelenetek. Leginkább az Eden Lake stílusához áll közel. Azaz könnyedén értelmezhető ez is egy horrornak álcázott thriller-dráma keverékként. Oké, persze véres meg tényleg brutálisan jól van megcsinálva például amikor Angyal beleszúrja a tag szájába a kést és ott jól megforgatja, majd felhasítja vele az arcának oldalát...de mégsem ezekre fogunk emlékezni elsősorban a The Seasoning House megtekintése után. Hanem sokkal inkább a megrázó, kegyetlen, olykor sokkoló jelenetek által átadott mondanivalóra amely még napokkal később is kísért. Gyarló az ember. Olyan dolgokra is képes amelyek büntetéséül még a Pokol legmélyebb bugyra is kevés lenne. Ez a film rendesen szétbassza a lelket. Főként ha tudjuk hogy minden háború (igen, ebbe a délszláv is beletartozott) alatt történtek ilyen dolgok. ''Háború volt.'' – mondhatná rá az olyan ember aki egykor elkövetett ilyen szörnyűségeket és a háború borzalmával és káoszával keresett feloldozást tettei alól. Csakhogy az ilyen tettekre nincs mentség. Akit bővebben érdekel ez a téma az nézze meg az Elhallgatott gyalázat című filmet amely arról szól hogy anno orosz katonák milyen nemes egyszerűséggel erőszakoltak meg itthon magyar lányokat/nőket. A The Seasoning House kapcsán kissé féltem hogy a végeredmény csalódás lesz. Ám a film rám cáfolt és simán hozta, sőt, meg is ugrotta azt a szintet amit vártam tőle tavaly, amikor még csak a poszter + előzetes jött ki hozzá. Kemény, véres és durva horror film. Gyengébb idegzetűek olyan messzire kerüljék mint budapestiek este 23:00 után a Blaha Lujza teret! Nem vicc. Bosszúfilm ez is mint az I Spit On Your Grave, csakhogy sokkal de sokkal kegyetlenebb annál hiszen ilyen dolgok valóban megtörténtek egykor. Kizárólag akkor tegyetek vele egy próbát ha elég bátornak érzitek magatokat hozzá, lelkileg felkészültek és edzettek vagytok és nem riaszt el benneteket az emberi kegyetlenség különféle formája! A The Seasoning House az év legdurvább és legkegyetlenebb filmje, nem hinném hogy jön még idén bármi is ami ehhez hasonlóan képes lesz szétmarcangolni a lelkem. Tényleg csak óvatosan közelítsetek felé! Én szóltam.

Értékelés: 10/8

Pedig tényleg azt hittem hogy az Amnesia: A Machine for Pigs (kritika ITT) lesz az idei év legfélelmetesebb videojátéka. Erre derült égből villámcsapásként megérkezett az Outlast és kenterbe verte az Amnesia egyébként profi sztorival rendelkező ám kissé vérszegény ijesztgetésekkel operáló világát. Az Outlast egyértelműen a 2013-as év leges-legfélelmetesebb alkotása lett videojátékok tekintetében. Már több hete végigtoltam de időm csak most jutott rá hogy végre beszámoljak nektek a játékkal kapcsolatos élményeimről, tapasztalataimról és egyebekről egy átfogó kritika keretében. Az Outlast egyébként roppant hasonló az Amnesia-játékok (és az ITT kivesézett The Dark Descent óta szinte özönlő hasonszőrű indie alkotások) tematikájához. Azaz adva van ugyan az FPS-nézet azonban az egész játék során egyetlen egy árva fegyvert sem fogunk találni/használni. Segítségünkre csakis a menekülés és a rejtőzködés lehet. Ez egyébként koránt sem probléma hiszen így legalább még félelmetesebbé avanzsálódik kalandunk. Nagy CoD és BF -fanok talán már fél óra után kikapcsolják a játékot, mondván ez nekik túl "lassú menetű" de aki kedveli ezt a lopakodós stílust és netalántán még horror-rajongó is, azt iszonyatosan hamar be fogja szippantani az Outlast véres, mocskos, elmebeteg világa!

Félelem és reszketés az Őrültek házában

Történet: Az "elmebeteg" jelzőt pedig tessék nagyon komolyan venni hiszen a játék egésze a Mount Massive Elmegyógyintézet falai között játszódik. Ide érkezik meg főhősünk, aki egy szimpla oknyomozó újságíró. Azaz hogy dehogy "szimpla" újságíró, hiszen egy full átlagos újságírónak soha a büdös életben nem jutna eszébe egy olyan vészjósló helynek még csak a közelébe sem menni mint a Mount Massive Elmegyógyintézet! De komolyan, ez az épület már messziről is éppen elég félelmetes, nemhogy belülről! Háttértörténetéről egyébként meglehetősen sok mindent megtudhatunk ha eléggé odafigyelünk a játék során és persze ha elolvasgatjuk a felszedhető dokumentumokat. Túl sok mindent nem is szeretnék ellőni, aki látta esetleg a Grave Encounters 1-2 ál-doksi horror filmeket annak mondjuk már nem lesz akkora újdonság a helyszín (és a sztori sem) de meg kell hagyni, egy ódon elmegyógyintézet abszolút remek ötlet volt a játék helyszínéül. Csakhamar kiderül hogy az elmegyógyintézet sötét titkokat rejteget (na, nem mintha ez kívülről nem tűnt volna fel...) és főhősünk egyik percről a másikra az épület rabjává válik. Mellesleg nem ő az egyedüli tag aki odabenn tartózkodik. Különféle mentális sérültek, elmeháborodottak, bozótvágó-késsel mászkáló őrültek és egyéb állatfajták szomjaznak vérére. Kijutni lehetetlen ám mégis ez lesz az elsődleges dolgunk a játék során: azaz valamiképp megtalálni a kifelé vezető utat, valamilyen úton-módon elszabadulni az őrültektől hemzsegő elmegyógyintézetből. Bármi áron.

Ugye milyen bizalomgerjesztő hely?

Játékmenet: Talán elsőre furán hangzik de az Outlast egy "ál-doksi (vagyis found footage) túlélő-horror videojáték" lett. Főhősünk eleve újságíró és emígy a nyomozás az egyik fő szakterülete. Emiatt pedig a játék során állandó társunk lesz egy kis kézi-kamera amelynek éjjellátó funkciójáért nagyon de nagyon hálásak lehetünk nem egy helyzetben majd. Szóval a kis kamerát magunk elé tartva – és az éjjellátót benyomva – felfedezhetjük a sötét helyeket is, nem mellesleg a kamerával zoomolni is tudunk ami dettó igencsak jól jöhet párszor. Hiszen mint említettem, a játékban nem kapunk fegyvert. Fogunk találkozni ellenfelekkel akik 3-4 ütésből simán agyonverhetnek/szúrhatnak minket azonban mi megölni nem tudjuk őket. El lehet szaladni előlük, rájuk csukni az ajtókat és amíg ezek betörésével bíbelődnek addig elbújni egy szekrénybe (mint az Amnesia esetében anno) avagy bemászni egy ágy alá és onnan feszülten figyelni hogy az ellenfél mikor hagyja el végre a szobát. Alapesetben ha ők is sötétben vannak akkor nehezebben vesznek észre bennünket (és nekünk ugyebár ott van az éjjellátó, vagy ha úgy tetszik "night vision" a kamerán) de ha egyszer észrevesznek akkor rögtön a nyomunkba erednek és nem éppen azért hogy egy unalmas sakk-partira beszéljenek rá minket a társalgóban. Ezen kívül a kameránk is merül. Elemek felszedegetésével lehet ugyan tölteni de én javaslom hogy tárazzatok be minél több elemet mert bizony kurvára kiakasztó tud lenni az amikor vadászik rád egy őrült a sötétben és pont akkor merül le a kamera. Az Outlast egyébként él a manapság oly divatos jumpscare-jelenetekkel is de ezek annyira jól meg lettek oldva benne hogy tényleg képes a frász kiverni a játékost mikor például elosonna egy tolószékes félhulla tag mellett, az meg hirtelen ráveti magát. Vagy amikor hirtelen a semmiből előbukkan egy elmebeteg, szétmarcangolt arccal és megpróbálja kilökni az ablakon a főhőst. Vagy amikor csak elsuhan egy árnyalak a háttérben. Ja, az Outlast bármikor képes a frászt hozni a játékosra és ez a legnagyobb erénye. Jó volt már anno a Slender: The Eight Pages és a Slender: The Arrival is ilyen tekintetben (a Amnesia: The Dark Descent-ről már nem is beszélve!) de mégiscsak az Outlast az ami végig képes fenntartani a rettegést hiszen egyrészt tényleg nem tudhatjuk benne hogy mi vár ránk a következő sarkon befordulva, másrészt fegyver hiányában és a rohadt erős atmoszféra mellett tényleg végig FÉLELMETES a cucc. De nagyon! És néha olyan nyomasztó is tud lenni hogy nem is lehet egyhuzamban végigtolni. Én is szüneteltettem 1-2 óránként pedig én aztán az Amnesia esetében is mindvégig megőriztem a hidegvéremet mikor ott a pince-szinten vadászott rám az a groteszk lény! Az Outlast viszont erre nem egy lapáttal tesz rá.

Csak reménykedni lehet hogy nem szúrt ki

Grafika: Az Outlast ugyebár indie alkotás azonban ehhez képest meglehetősen szép grafikával rendelkezik. De én inkább az aprólékosságot emelném ki hiszen a készítők tényleg igyekeztek mindent a lehető legapróbb részletekig kidolgozni, csak hogy a játékos még jobban bele tudja élni magát a kalandba és valóban ott érezhesse magát az elmegyógyintézet rideg és nyirkos falai között. Rengeteg a vér a falakon, a mocsok a szobákban, félig elrothadt hullák pihennek rozsdás tolószékekben...a grafika pedig mindezt remekül prezentálja. Abszolút méltó egy 2013-as indie játék szintjéhez. Az ellenfelek is meglehetősen jól ki lettek dolgozva. Vannak akik csak téblábolnak össze-vissza azonban később belefutunk egy szörnyen ronda behemótba (aki ha elkap, összeroppant), egy még rondább őrült sebészbe (aki meglehetősen durva dolgokat tesz majd velünk) és a játék vége felé már megjelennek a bozótvágó-késsel flangáló, full csupasz őrültek is (de tényleg semmi nincs rajtuk, még a falloszukat is megcsodálhatja az akinek erre van ingere) és a legvégén persze a fő-főgeci is tiszteletét teszi csak hogy teljes legyen a kép. Ismétlődő pályaelemekkel és textúrákkal tehát nemigen fogunk találkozni. Minden egyes helyszín tényleg nagyon részletgazdag de amúgy meg ki a frász figyeli mondjuk azt hogy milyen festmény lóg a falon amikor egy szikével rohangászó őrült épp a nyomában lohol?

Hang/zene: Az Amnesia esetében adott volt az a funkció hogy a zene dinamikusan illeszkedett az adott szituációhoz. Tehát amikor egy rémség épp betört a szobába ahol mi amúgy a szekrényben rettegtünk, elég volt csak a zenére figyelni hogy megtudhassuk hogy a rohadék meddig tartózkodik odabenn. Amint a zene "lecsillapodott", tudhattuk hogy tiszta a terep. Nos, az Outlast esetében ilyesmi nincs! Ha épp kinyitunk egy olyan ajtót aminek a túloldalán egy zakkant tag vascsővel les ránk akkor garantáltan felkiáltunk félelmünkben (avagy egy ízeset anyázunk megemelkedett pulzus-szám mellett, attól függ kinek milyen a vérmérséklete...). A zene nem jelzi előre ha ellenfél van a közelben. Ennek ellenére fülhallgató erősen javallott a játékhoz. Érdemes a legapróbb neszekre is koncentrálni és sosem lebecsülni őket mert tényleg nem tudhatjuk hogy ki/mi fogad bennünket egy-egy új helyiségbe érkezvén.

Itt nem szégyen a futás, viszont annál inkább hasznos!

Összességében: Az Outlast nem reformálja meg a túlélő-horror videojátékok éráját (ezt a Amnesia: The Dark Descent már megtette 2010-ben) azonban tökéletesen hozza azt amit elvár tőle az ember. Nyomasztó és félelmetes, helyenként pedig a pattanásig képes feszíteni a játékos idegeit. És persze maga a helyszín is igazi kuriózum hiszen melyik másik videojátékban retteghettünk egy elmegyógyintézetben? Apróbb negatívumként talán egyedül a játék végét tudnám felhozni, számomra az kissé összecsapottnak hatott de mivel már amúgy is érkezik az első DLC, ezt nyugodtan vehetitek kukacoskodásnak is. Nos, kiknek is ajánlanám az Outlast-ot? Azoknak semmiképp sem akik már a Slender: The Eight Pages alatt is sikítórohamot kaptak. Inkább azoknak akiknek bejött anno az Amnesia: The Dark Descent és jót rettegtek annak végigjátszása alatt. Azoknak is ajánlom akik kedvelik az indie játékokat, főként persze a horrorokat. Na és persze horror-fanoknak is mindenképp érdemes belekezdeniük hiszen az Outlast felér egy jobb ál-doksi horrorral. Csak ebben mi magunk vagyunk a főszereplők és a rettegést a saját bőrünkön érezhetjük.

Értékelés: 10/8

Értékelés: 10/8

Kiadás éve: 2013

Műfaj: Indie rock/Indie folk/Electropop

Ezt hallgasd meg: Here Comes the Night Time

Sosem rajongtam igazán a kanadai illetőségű Arcade Fire zenekarért. Meghallgattam anno az akkori lemezeiket (melyeket egytől-egyig az egekig magasztaltak a kritikusok), elismertem tehetségüket amellyel megreformálták a modern rockzenét de komolyabban sosem mélyedtem el bennük, még akkor sem amikor a 2010-es – és amúgy Grammy-díjat nyert – The Suburbs sok helyütt az akkori év albuma lett. Korrekt lemez volt, szó se róla. De mégsem fogott meg engem annyira mint kellett volna. Aztán telt-múlt az idő és elkezdtek szivárogni a legújabb hírek az Arcade Fire készülő anyagával kapcsolatban. Ami engem első leginkább megfogott, az a merőben új hangzás volt. Hiszen a már eddig is szinte tökélyre csiszolt stadionrock most újabban a 80-as évek szintipopjával keveredett és mindezek mellé olykor-olykor karibi ütemekkel fűszerezett hangzást párosítottak. Az eredmény megkapóan jó lett! Én már a beharangozó videoklipnél (melyet egyébként Anton Corbijn rendezett és vokálozik benne David Bowie is) sejtettem hogy itt valami egészen fantasztikus van készülőben de sosem mertem volna gondolni hogy az egész dupla-album ennyire betalál majd. El kell mondjam, az Arcade Fire rendesen feladta a leckét. Már előre látom hogy igen sokat fogok töprengeni azon december végén hogy mely albumot is válasszal a legjobbnak hiszen a már eddig is eléggé erős mezőnybe most becsatlakozott a Reflektor is és ugyan nem tarolta végig de jócskán beelőzött néhány egyéb versenyzőt. De lássuk akkor kicsit aprólékosabban.

Már a kezdés is briliáns. Nem egy azonnal ütő slágerrel nyitnak hanem a Reflektive Age névre keresztelt kvázi hidden track-el amely több mint 10 percen keresztül egy zenei katyvasznak, értelmetlen hangkollázsnak tűnik de a végére csak elindul valamilyen irányba és hihetetlenül jó érzékkel ágyaz meg a címadó dalnak. A Reflektor pedig ezt meghálálván szépen kibontja az új hangzást és ezzel bevezeti a hallgatót az Arcade Fire elektronika-központúbb új irányvonalába. Meglátszik hogy a producer az LCD Soundsystem-frontember James Murphy volt hiszen az ő munkásságára oly jellemző diszkós-punkos hangzás végigkíséri az egész dupla-lemezt. Az említett második dal egyébként szintén nem rövid, kicsivel több mint 7 és fél perces de véleményem szerint nagyon jól állnak az Arcade Fire-nek ezek a hosszabb időtartamú dalok. A We Exist a funk irányában kacsintgat, a Flashbulb Eyes pedig a reggae-vel kacérkodik. Utánuk lép be az iszonyat remek váltásokkal operáló Here Comes the Night Time amely az első CD instant legjobb szerzeménye. Az énekes Win Butler és felesége, a haiti gyökerekkel rendelkező francia Régine Chassagne tökéletesen kiegészítik egymást minden egyes dalban amelyben együtt énekelnek. A Here Comes the Night Time igazi hangulatbomba. Húzós 80-as évekbeli szintipop, groove, karibi ütemek, mindez pedig 6 és fél percben, ügyesen kibontva, méghozzá úgy hogy ne fulladjon unalomba az egész dal. Az utána belépő Normal Person simán kirobbantja a ház oldalát. Erősen The Rolling Stones-os ihletésű zúzás, The White Stripes -szerű gitárriffekkel alátámasztva. A You Already Know arra tökéletes hogy kissé lenyugtassa a kedélyeket azonban a Joan of Arc ismét csak feltornázza a hangulatot. Ez egy tökéletes, lendületes popdal amelyben rengeteget dob Régine Chassagne bájos francia vokálja. Nem mellesleg klassz, tempós menetelése is van. Kellően elnyújtott hosszúságával eme szerzemény zárja az első CD-t.

A másodikat a Here Comes the Night Time II indítja amelyen már nyoma sincs az előző CD-n szereplő "nagytesó" lendületességének és felszabadultságának. Sőt, egy meglehetősen lassú és melankolikus hangvételű darabbal állunk szemben. Ezt követi az Awful Sound (Oh Eurydice) és utána az It's Never Over (Hey Orpheus) melyeket én egybeveszek hiszen címeiket elnézve mindkettőnél azonnal észrevehető az Orfeusz és Euridiké -párhuzam (erre egyébként már a borító is reflektál) és amúgy főként az utóbbiról mondható el hogy benne Win és Régine hátborzongatóan gyönyörű duettet énekelnek együtt. Ám az a vicces hogy nekem mégsem ez a kvázi 2 in 1 dalkettős jelenti az etalont eme CD-n, hanem az utánuk bekúszó Porno amely annyira 80-as évekbeli szintipop mintha csak a Drive c. film soundtrackjéről mászott volna le ide, erre az albumra. Tökéletes hangulata van. Basszus, olyan az egész mintha visszarepültünk volna a 80-as évek elejére. Tudjátok, amikor még az számított menőnek ha minél nagyobb szintetizátorral minél primitívebb zenét állít elő az ember. Na, ez itt kérem szépen megvan csakhogy a jó értelemben. Nagyjából a harmadik újrahallgatásnál kezdtem el az egyébként meglehetősen keserű dalszövegre is figyelni, annyira magával ragadott a retró-szintis hangzás. Az utána következő Afterlife az előző hangulatbomba végett már csak felszínesen érdekelt, a záró Supersymmetry pedig klassz de a végére az a kaotikus hidden track egyáltalán nem kellett volna. Ám még ennek – és a néhány töltelékszámnak – ellenére is kapunk egy kiváló poplemezt amely bravúrosan ötvözi az indie folk-rockot a stadion-rockkal és a merész elektronikus szintipoppal (nameg karibi ütemekkel de ez már tényleg csak hab a tortán). Az egész Reflektor nagyon rendben van, mondom, engem speciel nagyon meglepett hogy ennyire jól összeértek benne a stílusok és hogy a végeredmény mégis ennyire egységes és ízig-vérig Arcade Fire lett. Mindenképpen erősen ajánlott legalább egyszer meghallgatnia minden zene-barátnak (indie-rock rajongóknak pedig egyenesen kötelező!) hiszen ha ugyan nem is zenetörténeti mérföldkőről van szó, az biztos hogy az idei év egyik legfontosabb albumáról.

Értékelés: 10/10