Kiadás éve: 2011

Műfaj: Indietronica/Indie-pop/Elektro-pop

Ezt hallgasd meg: She Wants

Furcsa a viszonyom ezzel a Metronomy albummal. A múltkor írtam nektek a zene fontosságáról, hát, azok közé az említett szerzemények közé bőven beférne eme lemez is. Párszor végighallgattam anno de nem hagyott bennem túl mély nyomot. Sőt, kissé még buzisnak is éreztem akkor de ezt tudjuk be annak hogy akkoriban öcsém még előszeretettel bömböltette itthon a Kárpátia zenekar különféle nótáit, emígy pedig igencsak nehezen rúghatott labdába nálunk egy kifinomult art-pop lemez. Történt mindez valamikor 2011-ben. Aztán eljött az év vége és én felhúzott szemöldökkel csodálkoztam rá arra hogy a The English Riviera majdnem minden év végi összeállításban ott szerepelt a top 5-ben (az NME például a 2. helyet szavazta meg neki a 2011-es év lemezei közt). Végighallgattam hát még egyszer, alaposabban, jobban odafigyelve. Sőt, az egyébként szintén angol illetőségű Metronomy korábbi albumait is végighallgattam, csak hogy tudjam mihez viszonyítani az aktuális művet. Sokkal jobban megragadott azonban idővel megint csak átsuhantam felette hiszen más zenekarok kötötték le a figyelmemet. Persze ettől függetlenül fontosságát és erényeit elismertem már akkor is. Aztán telt-múlt az idő és idén nyáron valahogyan ismét csak a lejátszómon landolt az album. Emlékszem, dög meleg volt. Izzadtam mint az állat. 40 fok biztosan volt. Besötétített szobában ültem itthon, meló után, fáradtan, tétlenül. Rajtam kívül az egész lakásban sehol senki. Semmi dolgom nem volt már aznapra. Mondjuk épp kedvem sem lett volna semmihez, pont a hatalmas, tikkasztó hőség miatt. Leheveredtem hát a díványra. Kényelmesen elhelyezkedtem, felkutattam a lejátszómon a The English Riviera albumot és elindítottam.

A címadó és mindössze kicsit több mint fél perces The English Riviera stílszerűen sirályok és a partnak csapódó hullámok hangjaival vezeti be a hallgatót e nem mindennapi utazásba. A We Broke Free pedig szinte azonnal prezentálja azt a különleges hangzást amelyet eme album annyira remekül hoz. Nekem valamiért mindig Agatha Christie "Nyaraló Gyilkosok" című regénye ugrik be róla. Dunsztom sincs miért. Az angol Riviéra napsütötte ám koránt sem forró kánikulába torkolló hangulata. Tengerpart a lábunk előtt, valamikor az 1900-as évek elején. Az Everything Goes My Way a női vokál apropóján még kiemelkedőbb, a The Look viszont az álomszerű atmoszférájával még beljebb terel a retró világába. Nyáron ennél a dalnál húztam el a függönyt (a nagy meleg ellenére) és visszafeküdvén a díványra, álmodozóan tekintgettem kifelé az ablakon. Homokos tengerpartot és égszínkék vizet vizionáltam az utca helyére, napernyőkkel, ízléstelen fürdőruhákba bújt emberekkel és a horizonton a lenyugvó Nap vöröses fényével. A She Wants csak dobott ezen a hangulaton, nem mellesleg a The English Riviera legjobb daláról van szó. A hátamra feküdtem és a plafont bámultam. Képzeletben hófehér bárányfelhők kúsztak végig felettem, az azúrkék égbolton. A Trouble alatt majdnem bealudtam (persze nem azért mert unalmas lenne, inkább azért mert altató-jellege van), de szerencsére a The Bay azonnal felébresztett. Gyerekek, ha én egyszer eljutok a Riviérára akkor ott egészen biztosan meg fogom hallgatni ezt a dalt. Zseniális hangulat-bomba. Remekül illeszkednek benne a retró-hangszerek a modernkori szintikre és úgy cakk-pakk az elektro-pop hangzásra. Kifinomult, művészi (mondjuk hogy hipszter, na!) indietronica ez, nem is kérdéses. A Loving Arm már kissé sötétebb tónusokkal operál ám ennek ellenére sem lóg ki a sorból. A szinti pedig remekül illik bele. A Corinne feljebb tornázza a ritmust, pattogós, újhullámos (new wave) menetelése közben szinte észre sem veszi az ember hogy a dal központi témája egy szerelmi vívódás. A Some Written a maga több mint 6 percével klassz kis aláfestő-zene ahhoz hogy a hallgató elkezdjen végre visszaereszkedni a Földre és ráeszméljen hogy az áhított Riviéra nincs is annyira közel mint amennyire hitte, majd a Love Underlined végére minden visszaáll a régi, jól megszokott kerékvágásba. Nehéz a The English Riviera hangulatáról úgy írnom hogy átadjam azt az érzést amelyet adni tud, ha az ember eléggé befogadó vele kapcsolatban. Retrós, a régi időket idézően nosztalgikus ám mégis teljesen mai és korszerű. Elektro-pop és indie(tronica) keveredése a fene tudja még mennyi al-műfajjal és mindez nyakon öntve az art-pop merész kísérletezéseivel és stíluskavalkádjával. Egy nap az angol Riviérán. – leginkább ezzel lehetne a legjobban körülírni a The English Riviera hangulatát. Nem ajánlom sem utazáshoz, sem baráti avagy szerelmi együttlétek aláfestő-zenéjeként de még csak otthoni, mindennapos gépezés mellé sem amikor egyszerre van megnyitva a Facebook meg valami kedvenc blog-os oldal (lehet hogy éppen ez, muhaha!) amiket olvasgatni szoktatok. Nem, ezt az albumot csak és kizárólag akkor ajánlom hallgatásra amikor egyedül vagytok otthon és bezuhantok az ágyba egy fárasztó nap végén, az eszetek pedig azon jár hogy "ejj, de jó lenne meglépni ebből a városból akár csak egy kevés kis időre is!" Nos, ilyenkor indítsátok el a The English Riviera-t és élvezzétek azt a sok-sok élményt amelyeket átad nektek. Jelen Ősz néhanapján 25 fokig melegedő időjárásában pont ideális hallgatnivaló. Jeges tea mellé természetesen.

Értékelés: 10/9

Ez a blog anno alapvetően a különféle zenék bemutatása végett jött létre. Kifejezetten fontosnak tartottam hogy létrehozzak végre egy olyan oldalt ahol olvashattok itthon kevésbé felkapott, nem pont VivaTV-kompatibilis együttesekről és előadókról is. A terv bevált, de ahelyett hogy a nézettség avagy a látogatottsági statisztika miatt döngetném a mellem, inkább folytatom azt amit a blog indulásakor megkezdtem és ellátlak benneteket újabbnál újabb olvasnivalókkal. Az már más tészta hogy az indulás óta a tematika kiegészült egyéb kategóriákkal (filmajánlók, játékajánlók, toplisták, magánéletbeli kis sztorik, stb.) is de ebbe most tényleg ne menjünk bele. Jelen cikkben a zene fontosságáról szeretnék értekezni néhány gondolatom kifejtvén. Ugyebár a zene igencsak előkelő helyen áll az emberek életében. Teljesen mindegy hogy tucc-tucc monoton darálás, üvöltözős dark metal, avagy Justin Bieber -féle kornyikálás, egy valamire bármilyen zene képes: emléket adni. Hiszen adott dalokhoz és adott albumokhoz emlékeket tudunk párosítani. Gondoljatok csak vissza a gyerekkorotokra és próbáljatok meg visszaemlékezni hogy akkoriban mely albumokat hallgattátok és hogy azok milyen hatással voltak rátok. Az évek során az embernek jelentősen változik, alakul a stílusa. És ezzel együtt természetesen a zenei ízlése is. Érettebb korban azért már nem csupán élvezeti, de "szakmai" szemmel (avagy inkább füllel) is lehet értékelni egy-egy lemezt. Felnőtt korban pedig ez akár addig is fajulhat hogy az ember saját blogot indít csak azért hogy albumokat mutathasson be a népnek. Tény hogy mindenkinek megvannak a kedvenc albuma. Nektek is, tudom én. Egyszer meghallgattátok és annyira nagy hatással volt rátok hogy azóta az a favorit. Esetleg még valami plusz pozitív élmény is ért benneteket abban az időben amikor hallgattátok ergo ez is csak hozzájárult ahhoz hogy kedvencetekké avanzsálódjon. Persze minden éremnek két oldala van. Ott vannak például azok az albumok amelyek alapvetően jók lennének és szeretnénk őket de egy-egy olyan negatív élményhez avagy rossz korszakhoz kötődnek az ember életében hogy mégis inkább hanyagolja őket és nem fanyalodik az újbóli elővételükre. Leginkább a szakítós-albumok állnak ennek a kategóriának a csúcsán. Avagy az olyan szerzemények amelyek egy nem épp pozitív végkifejlettel megáldott szakaszhoz kapcsolódnak. Példának okáért nálam a Kaiser Chiefs: The Future is Medieval (2011) albuma pont ilyen. Kapaszkodjatok meg, kemény másfél évig a közelébe sem mentem miután az egyik volt barátnőmmel szétmentünk és hiába korrekt és élvezetes lemez, egyszerűen olyan emlékeket szabadított fel a hallgatása minden egyes alkalommal amikre inkább nem szívesen emlékeztem volna vissza. Nem azért mert rosszak lettek volna, épp ellenkezőleg! Nade mégis hogyan léphetne tovább egy ember a múlton hogyha az emlékeket állandóan, nagyon intenzíven felszabadítja egy olyan album amely meghatározó pontja volt ama múltbéli korszaknak. A Klaxons: Surfing the Void (2010) nagylemeze is ebben a cipőben járt még hosszabb ideig (tulajdonképpen csak idén kezdtem el újra elővenni). A Kasabian: Velociraptor! (2011) albuma dettó hasonló de ez inkább egy meglehetősen szép Ősz és egy még szebb Tél emlékeit hordozza magában ergo a mérleg nyelve inkább a pozitív irányba billen. Ezek párkapcsolatokhoz kötődnek ezért is jóval intenzívebb a hatásuk (bár ennyi idő elteltével már nyilván nem annyira mint anno...). Aztán persze ott van még a gyermek- és a tinikor is melyek szintén mérvadóak zene szempontjából.

A Depeche Mode: Exciter (2001) albumával kapcsolatban már nosztalgiáztam egy jót ITT. A hallgathatatlanságig hallgatott (elkopott a CD) lemez gyerekből tinivé érésem meghatározó pontja volt. Onnantól kezdtem el az igényesebb zenék felé tendálni és a jellemfejlődésemre is igen nagy hatással volt a főként a szerelem és a szeretet témáját körbejáró album. Ám épp ennyire fontosnak, sőt, talán még fontosabbnak is tartom az MGMT: Congratulations (2010) nagylemezét amely még többet változtatott bennem/rajtam és azóta én is ezt az újkori modern-hippi életfelfogást preferálom, előtérbe helyezve a természet szeretetét és kiegészítve a saját életmódom sajátosságaival...na meg persze mínusz a különféle hallucinogén szerek/drogok de most abba se menjünk bele hogy a fű az egyáltalán drognak számít-e avagy sem. Aztán ott vannak azok az albumok is amelyek valószínűleg örökké fenn maradnak a lejátszómon mert havonta egyszer-egyszer biztosan elő szoktam venni őket. Ilyen például a Hadouken!: Music For An Accelerated Culture (2008) avagy a Late Of The Pier: Fantasy Black Channel (2008) albuma is. Kötődnek hozzájuk szép emlékek de ezek inkább sajátosak, mintsem "társasak". Ez annyit tesz hogy eme lemezeket teljesen egyedül fedeztem fel, jobbára egyedül hallgattam őket mindig is, buszon, villamoson, metrón, akárhol...a velük kapcsolatos élmények és emlékeket teljesen egyediek és inkább az én sajátos életszemléletemmel és a világhoz való viszonyulásommal vannak kapcsolatban mintsem egy-egy konkrét személlyel avagy életbeli korszakkal. Nem tudom ez mennyire volt érthető, remélem azért a lényeg átjött. A kép feletti példákból kiindulva leszűrhetitek hogy számomra leginkább azok az albumok az igazán intenzív "emlékhordozók" amelyek egy-egy párkapcsolathoz köthetőek. Biztos vagyok benne hogy közületek is vannak szép számmal olyanok akiknek valamely régebbi album kapcsán szinte azonnal felsejlik egy régi arc, egy az elme által már megsárgított kép, avagy egy nosztalgikus emlék. Szép, szép, meg minden de van amikor a múltra inkább nem akarunk emlékezni. Ezért dobálják ki a szétment párok egymás holmijait (mondjuk én igazi értékeket, például könyveket/filmeket/CD-ket semmi pénzért nem dobnék ki...), égetik el a közös fényképeket és kerülik az olyan utcákat ahol korábban gyakran megfordultak közösen andalogva. De még mielőtt rám fognátok hogy ez a cikk kissé keserű hangvételt kapott, gyorsan hozzátenném hogy azon kívül ugyebár hogy az élet egy faszkalap, a dolgok menete attól függ hogy az embernek mekkora az akaratereje. Mert aki nem csinál semmit egész nap, az ne várja hogy egyszer majd híres lesz. Aki nem merészkedik emberek közé, az ne várja hogy majd harmonikus párkapcsolatban fog élni élete végéig. Aki pedig nem képes elszakadni a tévé/számítógép elől, az ne várja hogy az ölébe hullik egy jól fizető állás + még mellé esetleg egy csinos feleség, kertes ház, két gyerek, meg egy kutya is. Az életben mindenért meg kell küzdeni és ez aranyszabály. Kár hogy sokan mégis hajlamosak megfeledkezni róla.

A különféle életszakaszokat pedig még emlékezetesebb tehetjük ha egy-egy albumot párosítunk hozzájuk. Teljesen mindegy hogy akár 18. születésnapról, az első együttlétről (ejj, de finoman fogalmaztam!), házasságról avagy csupán egy rendkívül boldog és örömteli korszakról beszélünk, ha konkrét albumot kapcsolunk hozzájuk akkor még feledhetetlenebbé avanzsálhatjuk. Na persze ez ugyanúgy vonatkozik filmekre, sorozatokra, könyvekre, elvetemült kockáknál pedig játékokra is de én most csak és kizárólag a zenére koncentráltam. A zene tehát fontos, méghozzá nagyon is. Képes dallamokba zárni egy életszakaszt avagy egy emléket és képes arra hogy akárhányszor újra és újra meghalljuk ama dalt amely anno annyira fontos volt számunkra, nosztalgiázzunk és elmerengjünk rajta és a múlton együttvéve. És ez szerintem egy rohadt jó dolog! Hiszen az ember élete színes, változatos, esemény- és élménydús. Ha pedig az emlékeket úgy is "elraktározhatjuk" hogy adott albumokhoz kötjük őket, nos...kényelmes és rendkívül hangulatos alternatíva, nem gondoljátok? És ismerjük el hogy túlsúlyban azért a pozitív emlékek dominálnak minden egyes ember életében hiszen egyrészt azokból jóval több van raktáron, másrészt pedig az idő mindig megszépíti az emlékeket. Szóval hallgassatok minél több zenét és kössétek őket emlékekhez! Pár éven belül meg fogják hálálni a törődést, majd meglátjátok! :)

Kiadás éve: 2013

Műfaj: Indie rock/Garage rock

Ezt hallgasd meg: Why'd You Only Call Me When You're High?

Meglehetősen kíváncsi voltam hogy az Arctic Monkeys mit hoz össze idén hiszen ennyi év távlatából én speciel már az akkoriban (pontosabban 2009-ben) eléggé sárba tiport Humbug albumukkal is megbarátkoztam. Akkor még eléggé idegennek hatott nekem az amcsi sivatagos/keményebb rockos hangzás de azóta szépen megkedveltem. Azért gyorsan leszögezném hogy a 2006-os debüt, a Whatever People Say I Am, That's What I'm Not továbbra is igazi mestermunka amely a legjobb időben volt a legjobb helyen. A rá egy évre kiadott Favourite Worst Nightmare nekem azért tetszett néhány fokkal még inkább mert sokkal profibb, sokkal "érettebb" hangzása volt. Aztán jött ugyebár a Humbug amely a zenekar életében tényleg egyfajta humbug volt. Ettől függetlenül erős lemez, biztos vagyok benne hogy most már másként írnék róla kritikát mint anno. Az Arctic Monkeys azonban a vérprofi zenekarrá érést a tavaly előtti Suck It and See albummal indította meg amely ugyan még mindig tartalmazott nem kevés amcsi hatást/inspirációt, azért ezeket szépen egyensúlyba állította a srácok brit zenei gyökereivel is. Pusztán időhiány miatt nem írtam kritikát erről a 2011-es lemezről. De talán egyszer pótolom majd ezt is. Most viszont itt van nekünk a még mindig pofátlanul fiatal (hiszen még a 30-at sem töltötték be) banda legújabb nagylemeze amely az AM nevet kapta.

A kezdést a Do I Wanna Know? követi el. Már rögtön itt az elején szembesülhet vele a hallgató hogy az Arctic Monkeys hangzása bizony finomodott. Nincs már helye a sivatagos, forró, karcos és zajos hangoknak. Letisztultabb, a dobot jobban előtérbe toló (és így sokszor már-már R&B-re hajazó) hangzás jutott az új lemezre. Ez egyrészt nagyon jó választás volt, másrészt ezzel nem kevés új rajongót is szerezhetnek majd maguknak. Visszatérve a kezdéshez: meglehetősen sötét, már-már frusztrált nyitánnyal van dolgunk. Ennek ellenére valamilyen különös oknál fogva mégis borzasztó szexi az egész. Igen, szexi. És ez az egész albumra jellemző nagy átlagban. Az pedig senkit nem lepjen meg ha néha-néha a háttérben a kórus fejhangon huhog néhány szerzeményben mert ez is az új, finomodott hangzás része és bizony meglehetősen jól is illik a dalokhoz. De menjünk tovább. A folytatásban érkezik a korábban már kiadott R U Mine? amely leginkább az előző lemez hangulatát idézi de persze az újonnan hozott stílusjegyekkel felszerelkezvén. A One for the Road nekem nagy kedvencem mert bár meglehetősen álmatag, pszichedelikus menetelés, az egészet nagyon jól dobja fel Josh Homme vokálja (aki egyébként újfent részt vett a lemez produceri munkálataiban...szerencsére a jól megszokott James Ford társaságában). Az Arabella egy iszonyú dögös, pattogós, rohamos tempójú dal amely igazán tarthatna még 1-2 perccel tovább! Az I Want It All szintén egy meglehetősen gyors dal ám emellett dettó baromi szexi és dögös. Érdemes egyébként a dalszövegekre is jelentős figyelmet fordítani ugyanis a frontember Alex Turner szimplán eddigi munkássága legjobb és legösszetettebb szövegeit írta meg. A No. 1 Party Anthem tulajdonképpen a "Cornerstone" kistestvére is lehetett volna a Humbug idejében. Lassú, de a rá következő Mad Sounds még lassabb. Itt már bejön a képbe egy kis John Lennon -utánérzés/áthallás is de ez természetesen a legkevésbé sem baj. A Fireside pörgős dobtémája és szerelmes mondatai végett sikeresen felébresztik ama hallgatókat akik az előző 1-2 dal során kissé elbóbiskoltak volna, majd szinte berobban személyes kedvencem, a Why'd You Only Call Me When You're High? és ennél a dalnál álljunk is meg egy kicsit. Mikor anno Turner a finomodott hangzás kapcsán holmi R&B meg hip-hop alapokról beszélt, egyszerűen elképzelni sem tudtam hogy ez működhetne egy kvázi indie rock zenekar esetében. Nos, eme dal erre tökéletesen rácáfolt. Eszméletlenül jól áll neki ez az alap, nem mellesleg maga a dal is teljesen rendben van. A szöveg a szexuális vágyakról, frusztrációról és a párkapcsolatok felszínességéről regél, a zseniális videoklip pedig csak még inkább emeli a dal értékét. A Snap Out of It pattogós, vidám szerzemény. Engem leginkább Turner The Last Shadow Puppets -korabeli dalszerzői énjére emlékeztetett de hát ízlések és pofonok, ugyebár. A Knee Socks viszont újfent egy remek elszállós dal. Egyszerre kísérteties, soul-os és fülledt. Szintén jót tesz neki Josh Homme vokálja amely úgy kúszik be mintha a Queens of the Stone Age idei albumáról maradt volna le. A zárást pedig az I Wanna Be Yours táncparketten lassúzása hozza el. Az összkép több mint példaértékű. Az egész AM annyira magával ragadó lett hogy simán leiskolázza a jelenlegi indie mezőnyt idén. Éppen ezért biztosra veszem hogy az olyan rangos szaklapok mint mondjuk az NME (akik amúgy 10/10-el illették) az év végén előkelő helyen fogják szerepeltetni a cuccot de addig legyen elég nektek annyi hogy az AM valóban egy vérprofi album lett amelyet bátran ajánlok bárkinek aki kicsit is vonzódik az indie rock műfajához, avagy szeretne egy meglehetősen fülledt és szexi lemezt végighallgatni.

Értékelés: 10/9

Év: 2013

Rendező: Jon S. Baird (Huligánok, Cass)

Szereplők: James McAvoy, Imogen Poots, Jamie Bell

Na kérem szépen, én nem is gondoltam volna anno hogy ez a film eljuthat a hazai mozikba. A magyar közönség ugyanis épp nem az ilyen remekművekre szokott kíváncsi lenni (sokkal inkább az agyzsibbasztó ostobaságokra, de ezt most hagyjuk...). Mikor régebben elnézegettem az előzeteseket és a kiadott képeket, egyből megfogalmazódott bennem hogy pont jó lesz majd letölteni ezt a filmet valamikor Tél tájékán. Erre derült égből villámcsapásként ért a hír hogy bemutatják itthon is. Nosza, több se kellett, hívtam is a haverokat és mentünk az Alle bevásárlóközpontba (ugyanis elég kevés helyen adják eme alkotást sajnos...) az egyik délutánon. Kb. 5 perccel a film tényleges kezdése előtt a terembe belépvén a hatalmas üresség fogadott bennünket. Egy teremtett lélek nem volt benn, miközben az előzetesek/reklámok már nagyban futottak. Mondjuk engem lepett volna meg a legkevésbé ha csak hárman lettünk volna végig a filmen. De aztán szerencsére szállingóztak még be néhányan úgyhogy egy masszív nagyjából 20 fős kis társaság várta lelkesen a kezdést. Közben lement egy olyan "művészfilm" -szerűség előzetese is amelyben egy tizenéves csaj öreg faszikkal kúr pénzért. Szörnyen drámainak próbálták beállítani az egészet de mi nem tudtuk megállni röhögés nélkül. Egyrészt mert az ilyen témában már egyszer látványosan elhasaló Sleeping Beauty erős csalódás volt a szakma számára, másrészt aki összevágta az előzetest az szimplán amatőr volt véleményem szerint mert ilyet még a keresztanyám pekingi palotapincsi kiskutyája is meg tudott volna csinálni egy kis gyakorlás után. Na sebaj, szóval eléggé vicces hangulatban vártuk a film kezdetét. És akkor elkezdődött, lement az első 10-15 perc és én a mellettem hangosan nevetgélő haverjaim és a kicsiny közönség elégedett kuncogása közepette vígan konstatáltam hogy a Mocsok bizony egy kibebaszott jó film.

A történet középpontjában Bruce Robertson (James McAvoy) áll aki bizony eléggé masszívan iszik, drogozik, kurvázik (nem mellesleg meglehetősen perverz és szexfüggő), durván erőszakos, rasszista és törtető személyiség. Ja, és amúgy rendőr. A munkahelyén megpróbálja kiütni a versenyből kollégáit hogy ő szerezhesse meg az előléptetést amelyre oly régóta ácsingózik már. Ennek érdekében sürgősen fel kell göngyölítenie egy gyilkossági ügyet ám közben saját démonaival is meg kell küzdenie hiszen egy egyáltalán nem beszámítható pasas mégis hogy a jó fenébe tudna detektívesdit játszani miközben épp literszámra vedeli a skót whisky-t avagy épp arra kéri egyik mit sem sejtő kollégájának nejét hogy szorítsa el a nyakát szex közben? Bizony, Bruce Robertson távolról sem mintarendőr. Ott tesz keresztbe bárkinek ahol csak tud. Sokkal inkább érdekli saját maga mintsem akárki más a testületben, avagy egyáltalán az életben. A film cselekménye tulajdonképpen Bruce kálváriája, úgymond "alászállása" a fertőbe, a kilátástalanság és a nyomor mocskába. A poén az hogy mindezt a film végig iszonyatosan vicces formában tárja a néző elé. Ugyan Bruce rendre kibasz a kollégáival azonban van akit pártfogásába vesz, támogatja (látszólag), apró honoráriumként pedig mondjuk megkúrja a nőjét de ez már tényleg csak a bónusz alázatos munkásságáért és barátságáért. Nagyon-nagyon sokszor nevettünk fel a teremben a film folyamán ugyanis tényleg nagyon frappáns poénokat sikerült összehozniuk a készítőknek (aki kedveli az angol humort, az ezeket még inkább tudja értékelni). Azt azért gyorsan kijelenteném hogy ez nem egy tipikusan olyan film amire érdemes lenne bárkinek is elvinni a barátnőjét. Ez egy sokkal inkább "férfias" film. A poénok ugyanis legtöbbször gusztustalanok, undorítóak, perverzek, szexisták, avagy mérhetetlenül obszcén tartalommal bíróak. Na persze embere válogatja hogy mindez kinek jön be, mint említettem, mi (és persze a közönség többi része) jókat derültünk végig. Senkin sem láttam hogy megbotránkozott volna akár csak egy percre is. És itt jön ki hogy mindez köszönhető a film zseniális stílusának. Ugyanis annyira elvont, helyenként már-már szürreális (állatmaszkos alakok, éneklős betét, stb.) hogy az egészről süt az abszurditás és emiatt nem igazán lehet vérkomolyan venni. Persze messze áll a film a vígjátéktól (sőt, néhányszor kifejezetten szívfacsaró jelenetek is helyet kaptak benne) de izzadságmentes az egész játékidő alatt. Nem esik át a ló túlsó oldalára. És ez nagy erény.

A színészi játék kellemes bár a középpontban álló James McAvoy simán lejátszik mindenkit maga körül. Teljesen biztos vagyok benne hogy ez a film meghatározó pontja lesz karrierjének. Addig viszont megkockáztatom hogy eddigi munkásságának legjobb alakítását ebben a filmben nyújtja. Félelmetes hogy mennyire meggyőzően játssza a talajt a lába alól kicsúszni hagyó drogos/alkesz/szexfüggő rendőrt aki bármikor képes feladni akár a legjobb barátját is egy zacskó kokainért. Nem említettem még a zenét, pedig az is egy nagyon fontos része a filmnek. Bitang erős a soundtrack. Többször elismerően bólogattam magam is, például a film végén mikor elhangzik a Radiohead zenekar "Creep" című számának egy átdolgozott verziója, avagy mikor Bruce és a naiv kollégája Hamburgba ruccannak át kirándulni és éjszakai mulatozásaik aláfestőzenéjeként felhangzik Nena "99 Luftballons" című slágere. Szóval a soundtrack tökéletes lett. És mást azt hiszem felesleges is lenne írnom a Mocsok-ról. Kiváló film de sajnos nem játsszák minden moziban, úgyhogy vagy szedjetek össze rá pár meggyőzhető havert és a várost a nyakatokba véve menjetek el rá, vagy várjátok meg amíg le nem lehet végre tölteni. Megéri szinkronnal is mert egész korrekt munka lett, James McAvoy szinkronhangja például továbbra is Hevér Gábor akinek orgánumát én egyébként is imádom. Szóval igen, a Mocsok kihagyhatatlan film idén. Persze csak akkor ha kedveled a kissé elvontabb remekműveket is, nem csak és kizárólag azokat az alkotásokat amelyeknek megelőlegezik az Oscar-díjat. Én a haverjaimmal és a közönség többi tagjával fülig érő mosollyal az arcunkon távoztunk a moziból (a vészkijáraton át de ez egy másik történet, legyen elég annyi hogy nem igazán tájékozódunk túl jól ismeretlen helyeken...). Ergo tényleg abszolút ajánlom mindenkinek akit kicsit is felcsigázott eme ajánló, avagy az előzetes YouTube-on. Durván 1500 forintot megér az év egyik legmerészebb, legviccesebb és egyben legjobb filmje, nemde?

Értékelés: 10/10