Tudjátok, az a vicces hogy én kvázi jobban vártam ezt a játékot mint a GTA V-öt. Az előd, az Amnesia: The Dark Descent hatalmas kedvencemmé avanzsálódott már egyetlen végigjátszás alatt. A horror mindig is az egyik legkedvencebb műfajom volt (filmben, könyvben, játékban egyaránt) ezért kifejezetten remekül szórakoztam a túlélő horror zsánerét megreformáló első Amnesia végigjátszása közben. Élménybeszámolómat ITT elolvashatjátok, akinek esetleg kimaradt volna Daniel a Brennenburg kastélyban tett látogatása, az szerintem sürgősen pótolja mert nemcsak hogy egy nagyszerű horror játékkal ismerkedhet meg, mind a történet (ahol Lovecraft hatása eléggé masszívan visszaköszön), mind a játékmenet (amelynek legnagyobb erőssége hogy a játékban nincs fegyverünk, így kvázi rá vagyunk kényszerítve a lopakodásra) újító és egyedi ízt hozott a túlélő horrorok egyre vérszegényebbé váló kínálatába. A The Dark Descent a legjobbkor volt a legjobb helyen és népszerűségét az is jócskán megnövelte hogy a pozitív kritikák mellett divattá lett a YouTube-on vele játszani, miközben kamerával vesszük magunkat (így aztán a nép nagyokat röhöghet mikor az éppen játszó/videózó illető egy-egy jumpscare alkalmával majdnem összeszarja magát a gép előtt). Ez a trend azóta is igen aktív egyébként (én legutóbb az Outlast gameplay + facecam videókon nevettem jókat). Ergo mindenképpen borítékolható volt hogy érkezik majd a folytatás, csupán idő kérdése volt hogy mikor. Az elődöt is készítő Frictional Games közben megosztotta a munkát a Dear Esther-t (erről meg ITT írtam) is jegyző The Chinese Room alkotógárdájával, emígy pedig felmerült bennem a kérdés hogy vajon akkor most az A Machine for Pigs inkább a régi Amnesia hagyományait örökíti-e tovább, avagy inkább a Dear Esther-hez hasonló, interaktív történetmeséléssé válik? Nos, végigjátszván, elmondhatom: egy kicsit ez is, meg egy kicsit az is. De leginkább utóbbi. Viszont hogy ez mennyire tett jót neki, alant kiderül:

Disznóságok kicsiny tárháza

Történet: Nagyon furcsa lesz már rögtön az elején ilyesmit állítanom de bizony az A Machine for Pigs legnagyobb erőssége egyértelműen a története. A sztori ezúttal 1899-ben játszódik és a főszereplője már nem Daniel, hanem egy Oswald Mandus nevezetű pasas aki egyébként London városában él és egy húsfeldolgozó üzemet (vagy ha úgy tetszik, vágóhidat...) üzemeltet. A birtok az üzemmel és a családi kúriával együtt már sok-sok éve a családjáé, azonban népszerűsége egyre csökkent a helyi lakosok körében. Oswald egy hideg téli napon szobájában ébred, erős fejfájással és borzasztóan ködös emlékekkel. Ugyan nemrégiben tért haza egy Mexikó-ban tett utazásáról azonban az ott történt eseményekre szinte egyáltalán nem emlékszik és az ágyában feleszmélvén még arra is hamar rá kell döbbennie hogy gyermekei eltűntek. Hallucinációk és víziók gyötrik, miközben egymagában kóvályog a hatalmas kastélyban és csemetéit keresi. Csakhamar kiderül hogy a keresett gyerekeket egy rejtélyes idegen tartja fogva és elsődleges célunk lesz eztán kibogozni a rejtély szálait, egyúttal megismernünk az amnézia homályába vesző múltunkat is. Igen ám, csakhogy a történet koránt sem ennyire sablonos! Amint haladunk előre a játékban Oswald-ot irányítván, úgy derül fény egyre több és több múltbéli eseményre, a játék vége pedig még a Dear Esther-nél is szövevényesebb (pedig én már ott is túrtam a fórumokat a lehetséges válaszok/teóriák után kutatva...van belőlük elég, azt kell mondanom). Viszont annyira húsba maró mikor mindenre fény derül hogy az embernek végigfut a hátán a hideg tőle (a végső monológ zseniális). Komolyan mondom, elképesztő amit kihoztak ebből a játékból történeti szinten. Annyira brutálisan jól sikerült hogy akár egy könyvben is bőven megállná a helyét.

Ebben a részben a gépeké a főszerep...nameg a disznóké

Játékmenet: A helyszíneket tekintvén elmondható, hogy szépen kitolták az előd repertoárját hiszen bár itt is bóklászhatunk egy kastélyban, később átkerülünk a húsfeldolgozó üzembe, annak különböző szintjeire, egy templomba és egy jobbára hatalmas gépekkel, fogaskerekekkel és mindenféle masinával körülvett épületbe is. Ám ami eddig még nem volt: végre egy picit bolyonghatunk szabadtéri helyszíneken is. London ködös, lámpafénnyel megvilágított utcái nem kevésbé vészjóslóak mint a játék elején található hatalmas kastély kitömött állatokkal és ijesztő festményekkel teli, kísérteties szobái. Játékmenetet tekintvén annyit mindenképp érdemes tudnotok hogy nem véletlenül említettem a párhuzamot a Dear Esther-rel a bevezetőben. Az A Machine for Pigs végig lineáris, szinte az egész játékidő alatt (amely egyébként alsó hangon is max. 4-5 órát tesz ki) végig fogja a játékos kezét és vezeti őt az előre megírt útvonalon. Nincs benne annyi lehetőségünk elkóricálni erre-arra. A másik lényeges újítás (bár ez szerintem inkább visszalépés) hogy ezúttal már elektromos árammal működő lámpát kapunk a kezünkbe, ergo nem kell az olajjal vacakolnunk. Inventory mint olyan, nincs is a játékban. Ha valahová láthatóan be kell illeszteni egy fogantyút akkor sétálunk egy kicsit, megkeressük a hiányzó szerkezetet, megragadjuk (az egérrel való "életszerű" irányítás továbbra is pont olyan mint az elődben) és visszavisszük, majd a helyére illesztjük. Ennyi. Egyáltalán nem nagy was ist das. Az viszont fájóbb pont hogy így a logikai feladványok is kimaradtak pedig azokból szívesen fogadtam volna párat. Tűzgyújtó szerkezetekkel sem fogunk találkozni ugyanis a legtöbb helyen már lámpák világítanak, vagy ha azok nem akkor ott a kimerülni képtelen pilácsunk amely pedig csak akkor kezd el pislákolni ha ellenfélre vetül a fénye. Nos, fegyverünk az továbbra sem lesz de az ellenfelek (akik ezúttal jobbára két lábon járó, emberszerű disznók lesznek) is jobbára csak azt a célt szolgálják hogy alkalomadtán elrejtőzzünk, avagy éppenséggel meneküljünk egy kicsit. Nincs meg már az a szörnyen idegtépő para amely az elődnél minden egyes új helyiségbe érkezvén köszöntött ránk. Az új részben több a jumpscare és kevesebb a klasszikus lopakodós/rejtőzködős rész. Mindenki döntse el maga hogy neki ez az újítás mennyire fekszik, nekem nem annyira jött be. Ha a régi játékmechanikánál maradtak volna, bőven ki lehetett volna tolni a játékidőt 10-12 órára akár.

A hangulat továbbra is lúdbőröztető

Grafika: Egyáltalán nem csili-vili viszont egy kvázi indie (azaz nem AAA-kategóriás) játéknál ne is várjon az ember Crysis 3 -szintű effekt-parádét meg látványorgiát. Már az előző rész is inkább volt stílusos mint kifejezetten látványos, úgyhogy a folytatás is eme nyomvonalon halad. A belső terek remekül ki lettek dolgozva, a kaland elején található kastély baromi igényesen és egyben ijesztően van berendezve, a többnyire óriási masinákkal ellátott későbbi helyszínek pedig kellően vészjóslóak és igazat kell adnom azoknak akik a "steampunk" jelzővel illeték a látványvilágot mert bizony a kattogó/zakatoló gépek előtt állva bizony nekem is eszembe jutott ez a jelző néhányszor. Túl sok tárggyal már nem kerülhetünk interakcióba (értsd: nem lehet kedvünkre székeket, könyveket, satöbbit dobálgatni ide-oda és sajnos a szekrények legtöbbje is le van zárva) ám a különféle helyszínek sokkal részletgazdagabbak lettek és ez sokat dob a beleélésen. Fontos még kiemelni hogy a játék immár alapból rendelkezik magyar felirattal amely sokaknak jelentős opció lehet.

Hang/zene: A hangokra az elődhöz méltón továbbra sem lehet panasz hiszen egyrészt engem még mindig levesz a lábamról az ékes brit akcentus, másrészt nem tudom kinek vannak annyira acél-idegei hogy nem retten meg mikor egy eleve csöndes helyiségben először csak a kísérteties zene állítja fel a hátán a szőrt, majd hirtelen a semmiből földöntúli üvöltés közepette előbukkan egy két lábon álló disznó-szörny és a szívbajt hozza a játékosra. A zene egyébként továbbfejlődött. Elveszítette ugyan játékmenetbeli funkcióját (amely az előd esetében az volt hogy dinamikusan alkalmazkodott az ellenfelek hollétéhez, ezáltal segítette a játékost) ám korszerűsödött legalább. Értem ezalatt azt hogy már szerves részét képezi az általános hangulatnak, alkalomadtán képes a frászt hozni az emberre (mondjuk mikor egy gramofonról valami régi dal szól recsegve...ott garantált a libabőr) de a kórus és az orgona is remek hangulatfestő. Remek példa erre mondjuk az elhagyatott (?) templom amelybe belépvén megkapóan szép zene szól amely egyre csak jobban teljesedik ki az oltár felé haladván (ahová egyébként egy halott, rothadó disznó-tetem van feltűzve a keresztre) és tényleg a hideg futkos tőle az ember hátán, annyira tökéletesen összhangban van a zene a látottakkal.

Elég furcsa reggeli mise lehetett itt...

Összességében: Ha a The Dark Descent történetét, megvalósítását és hangulatát H. P. Lovecraft világához hasonlítottam anno akkor az A Machine for Pigs ugyanazon tulajdonságait leginkább George Orwell "Állatfarm" című művéhez tudnám odaállítani példa gyanánt. Meg vagyok győződve róla hogy a készítők nem kevés inspirációt merítettek az említett könyvből, elég ha csak a két lábon járó disznókra gondolunk akik néha-néha félelmetesen emberiként viselkednek. Volt olyan szakasz a játékban amikor egy fém-hídról megcsodálhattam amint az alattam kószáló emberszabású disznó kövér ember módjára portyázik, mellette pedig megterített hatalmas asztal állt, a háttérben pedig opera (!) szólt. De ha nagyon geci lennék és szétspoilerezném nektek a cikket akkor akár említhetném a játék vége előtti szakaszt is ahol már több disznó is fontos szerepet kap és...nade nem, majd meglátjátok Ti úgyis a saját szemetekkel. A Brennenburg kastélyban történtekre nem sok utalást kapunk azonban az ősi titkok és szertartások ezúttal is előkelő szerepet kapnak, épp úgy ahogy a főszereplő múltja is. A The Chinese Room alkotógárdája alázattal nyúlt az első Amnesia játékhoz és tisztességes folytatást készítettek. Egy cameo elejéig még az előd vízzel elárasztott pincés, hordókon és dobozokon ugrálós szakaszában megismert vízi-szörnyet is visszahozták de én azt már anno is utáltam úgyhogy ezúttal is csak megmosolyogtam a jelenlétét majd elküldtem a bús picsába és kalandoztam tovább bőszen. Az A Machine for Pigs ugyan nem ér fel az előd színvonalához de mindenképpen kihagyhatatlan alkotás hiszen bár szörnyen rövid, legalább egyetlen este végigjátszható úgy hogy utána még aludni is maradjon időnk és legyen alkalmunk fejben végiggondolni az átélt kalandot, még az álom érkezte előtt. Rágós falat lett az A Machine for Pigs. Egy átlag-játékos talán nem is tudná értékelni. De ha úgy vesszük, már anno a Dear Esther sem "pusztán egy videojáték" volt. Több volt annál és az A Machine for Pigs is több lett, méghozzá bőségesen több lett mint egy átlag túlélő-horror amelyben halomra lőheted a zombikat AK47-es gépfegyverrel. Ugyanis van neki lelke. A történet már eleve megérne egy külön bejegyzést, olyannyira magával ragadó lett. A grafika és a zene pedig együttesen teremtik meg a kísérteties atmoszférát melyre csak rátesz egy lapáttal a helyenként a frászt tényleg a játékosra hozó játékmenet. Nem állítom hogy kihagyhatatlan alkotás lenne az A Machine for Pigs de ha úgy vesszük hogy szinte egyetlen este alatt végigvihető és történetét tekintve bizony nagyon is kiemelkedő produktum lett, akkor már érdemes elgondolkodnotok azon hogy inkább ebbe öltök-e bele pár tartalmas órát avagy mentek vissza zombikat hentelni az ötlettelen Resident Evil-be. Én előbbire szavazok. És nagyon remélem hogy érkezik még a jövőben is Amnesia epizód mert nálam ez tipikusan egy olyan cím lett amire érdemes odafigyelni és érdemes leoltott lámpa mellett tolni este.

Értékelés: 8/10

Kiadás éve: 2013

Műfaj: Psychedelic rock/Indie pop/Neo-psychedelia/Indietronica

Ezt hallgasd meg: hát őőő...talán a Mystery Disease

Ha az ember az egyik kedvenc zenekarának új albumát várja, akkor hajlamos elfogult lenni vele. Ha az ember egy olyan zenekar albumát várja (méghozzá nagyon) akik letették az asztalra a 2000-es évek legjobb lemezét, akkor hajlamosabb még elfogultabbnak lenni vele. Elvitathatatlan tény hogy az Oracular Spectacular (mely 2008-ban jelent meg) az évtized legzseniálisabb albuma volt. ITT már méltattam eleget, ha össze kéne foglalnom egyetlen mondatban akkor azt valamiképp úgy tenném, hogy "korszakos album, amelyen minden egyes dal potenciális sláger és amely produktumot minden zenekedvelőnek ismernie kell". Lényegében ennyi. A folytatás, a 2010-ben kihozott Congratulations (kritika ITT) nekem még jobban tetszett mint a kultikus előd. Talán azért is mert az MGMT szembement az elvárásokkal és már egyetlen slágert sem írtak az albumra. Ellenben mégis minden egyes dal igazi mestermű volt. Sokkal jobban alámerültek a pszichedelia álomszerű, drogmámoros tengerében és az eredmény olyannyira földöntúli és varázslatos lett hogy még egy 12 perces tétel sem fulladt unalomba rajta. Eme albumuk nekem több szempontból is fontos. Egyrészt mert tényleg zseniális, izgalmas utazás (ha úgy tetszik "trip") és mert elég sok régi szép emlékem fűződik hozzá (meg úgy nagy általánosságban 2010-hez). Ergo nem győztem kivárni hogy az MGMT mikor villant már végre valami újat. Nos, a két csodabogár nem tudott túl sokáig nyugton maradni. A világot átszelő turnék és néhány elszórt információ-morzsa után végre itt az új album amely nemes egyszerűséggel az MGMT nevet kapta. Ebből már mindjárt valamiféle "leges legjobb" műre lehet asszociálni, azonban kezdjük csak az elején:

Az MGMT legújabb álomszerű kirándulását, azaz az új albumot az Alien Days nyitja. Ezt a dalt már hónapokkal ezelőtt közzé tették és nekem már akkor is tetszett. Leginkább a Congratulations zenei világát örökíti tovább úgyhogy akinek már az is bejött (nekem felettébb), az ezúttal sem fog csalódni. A stílusosan egy gyermek énekével kezdődő első dal egyébként a végére szinte egyértelműsíti a hallgatóban hogy ez bizony egy eléggé furcsa, zajokkal és zörejekkel átitatott, szürreális utazás lesz. A Cool Song No. 2 még jobban sikerült. A nem kicsit furcsa videoklippel megtámogatott dal iszonyatosan dögös és nagyon jót tesz neki a szintis-futam a közepén. Mikor először idáig jutottam az albumon, annyira magával ragadott a nosztalgia hogy nem győztem vigyorogni hogy az MGMT már megint megcsinálta és hogy megint egy remekművet hoztak el nekünk. Erre még csak még inkább ráerősített a Mystery Disease amely pedig az abszolút favoritom jelen lemezről. Minden ízében tökéletes. Komor, szomorkás, összességében sötét és vészjósló hangulatú ám olyan szépen előtérbe hozzák benne a dobot hogy öröm hallgatni. Erre jön még rá a szinti is és az azonnal megkapó és dúdolható vokál. Az eredmény pedig magáért beszél. Utána az Introspection repít vissza a 60-as évek hippi-korszakába (ami nem is meglepő ha tudjuk hogy tulajdonképpen egy 1968-as dal feldolgozása) ahol ugyebár az MGMT nagyon is otthonosan érzi magát szóval eme tétel is remekül sikerült. Őt követi a már korábban videoklip formájában is kijött Your Life Is a Lie amely egyszerre üde, friss, érdekes és izgalmas. Mondanám rá hogy "sláger" de az MGMT esetében inkább nem dobálóznék ilyen jelzőkkel. Remek dal de nyilván nem fog majd visszaköszönni a rádiókban. Utána viszont furcsa irányba tévelygünk el. Vélhetően a srácok kissé túlzásba vitték a varázsgomba fogyasztását mert eléggé "összemosott" képet fest az album második fele. Az A Good Sadness például ígéretesen indul azonban csakhamar elveszíti a lába alól a talajt és hatalmas összevisszaság kerekedik belőle amelynek legizgalmasabb része talán a végén található pittyegés-hangkollázs. Az Astro-Mancy meg teljesen olyan mintha a srácok céltalanul bementek volna a stúdióba és mindenki játszott volna mindenen de a dal csak nem akart összeállni, azonban mégis felnyomták az albumra. Ötlettelen, unalmas. Az I Love You Too, Death még a címében is vérciki, arról már nem is beszélve hogy majdnem 6 percen keresztül kell hallgatnunk benne az öncélú nyekergést amely dettó csak nem akar egységessé érlelődni. Kész szerencse hogy a Plenty of Girls in the Sea végül megmenti a helyzetet. Olyannyira retró és olyannyira 60-as évek az egész dal hogy lehetetlen nem imádni. A záró An Orphan of Fortune újfent ígéretesen indul, a közepére nagy összevisszasággá fajul aztán a végére csak elkezdi megtalálni önmagát de addigra már vége az albumnak sajnos. Hát igen, ez a legnagyobb gondom az MGMT-vel. Míg a lemez első fele iszonyatosan király és ötletgazdag, addig a második fele ötlettelen, vérszegény és összemosódó. Bár utóbbit is lehet élvezni, csak ahhoz már elkell egy kis tudatmódosító szer avagy varázsgomba. Ennek ellenére az MGMT-nek ott a helye az év végi toplistákon hiszen még mindig két szörnyen tehetséges fasziról szól az egész zenekar akik kisujjukból ráznak ki évekre előre meghatározó szerzeményeket és valójában az új album is nagyon klassz lett, trendi és precíz, csak épp nem mindenki tudja értékelni a kevésbé jól sikerült darabokat amelyek a lemez második felére kerültek. Néhány dalt én személy szerint lecseréltem volna, avagy érleltem volna még őket egy darabig (miközben folyamatosan dolgozom tovább rajtuk) mert így az egész cucc két részre bomlik. Persze ettől még bátran ajánlom mindazoknak akik eddig is szerették az MGMT különc (ám végtelenül profi és izgalmas) zenéjét hiszen kiváló dalok továbbra is bőven jutottak nekünk. Csak épp már nem az összes lett ilyen. Ennek ellenére én továbbra is maradok elkötelezett rajongójuk és továbbra is kíváncsian várom hogy pár év múlva milyen érdekességekkel lep majd meg minket ez a két hippi csodabogár.

Értékelés: 10/6

Kiadás éve: 2013

Műfaj: Industrial metal/Electro-pop

Ezt hallgasd meg: Satellite

Dacára annak hogy egy kicsit visszakúszott a jóidő az országba, én ezúttal mégis egy borongósabb, sötétebb albumot vennék górcső alá. Kezdjük ott hogy a Nine Inch Nails egy rohadt fontos zenekar az életemben. Velük való ismerkedésem még 2007-ben kezdődött amikor is kihozták a számomra mára már klasszikussá avanzsálódott Year Zero nagylemezüket. Akkoriban a torrent számomra még ismeretlen volt, azonban különféle orosz oldalakról már le lehetett tölteni komplett albumokat is, elég jó (értesd: 320 kb/s) minőségben. Eleinte erre a sorsra jutott nálam a Year Zero is hiszen épp edzéshez kerestem tempós, zúzós rockzenét. Gyerekek, nem túlzok ha azt állítom hogy a Year Zero annyira magával rántott már első hallgatásnál is, hogy azonnal abbahagytam az edzést és elkezdtem a Nine Inch Nails (a továbbiakban NIN) munkásságával foglalatoskodni. Rá 1 hétre pedig berendeltem Amerikából mind a Year Zero-t, mind annak remix változatát és kiegészítésképpen még a banda 2005-ös With Teeth produktumát is. De a Year Zero volt a legjobb. Anno így írtam róla: "A 2007-ben megjelent Year Zero a mai napig a NIN legkiforrottabb, legösszetettebb, egyúttal – meg merem kockáztatni – legjobb albuma. A titkos kódokat, bibliai idézeteket és szanaszét torzított/effektezett hangzást tartalmazó produktum időtálló. Egy lehetséges apokalipszist vázol fel miközben maga a CD olyan termografikus réteggel van bevonva, hogy hő hatására színt változtat (én is roppant mód elcsodálkoztam mikor első lejátszás után a CD sötét szürkéről fehérre váltott...) és az elrejtett kódokat és utasításokat követve különféle ál-weboldalakra juthatunk általa. Érdemes utánakeresni. Később – néhány letölthető szerzemény után – a NIN bejelentette, hogy pihenőre mennek egy időre. A búcsú-turné hazánkat is érintő eseményén (SYMA Csarnok, 2009) én magam is ott tomboltam. Életre szóló élmény volt." És marad is az, amíg csak élek. Bár 2009 nem csak ebből a szempontból fontos. Akkor jelentette be ugyanis a zenekar feje, Trent Reznor, hogy a NIN parkolópályára megy egy időre. Ez engem első blikkre eléggé meglepett hiszen előtte egy évvel (2008-ban) letölthető formában közzétették a nem kevésbé remek The Slip és a jobbára csak instrumentális szerzeményeket tartalmazó 4 CD-s Ghosts I-IV anyagokat. Az ember azt hinné hogy a kényszeres pihenő alatt a NIN semmit nem csinált de ha úgy vesszük hogy a NIN már elég régóta csak egyetlen ember – méghozzá Trent Reznor – akkor megállapíthatjuk hogy ő bizony egyáltalán nem tétlenkedett. Feleségével és a brit Atticus Ross barátjával/alkotótársával összerántották a kevésbé jól sikerült How To Destroy Angels nevezetű formációt (kiknek legújabb albumáról már írtam ITT), aztán előbb Oscar-díjat kapott filmzenéért (The Social Network: A közösségi háló), majd Golden Globe-ot szintén filmzenéért (A tetovált lány remake), közreműködött a Queens of the Stone Age új lemezén, besegített néhány zenészhavernak és tavaly benyögte hogy új NIN-anyagon dolgozik, aminek híre aztán futótűzként terjedt a neten.

Annyi NIN albumot fogok majd itt terítékre pakolni, amennyit csak tudok. Addig viszont felesleges lenne folyton róluk áradoznom, hiszen egyrészt biztosan ismertek néhányat Ti magatok is, másrészt pedig ezeket az élménybeszámolókat ellövöm majd ha eljött az ideje. Addig viszont itt az új anyag, a Hesitation Marks. Már a cím is eléggé érdekes hiszen hesitation marks-nak vagy hesitation wounds-nak nevezik azokat a sérüléseket, amiket az öngyilkos ejt a csuklóján vagy a nyakán a halálos vágás előtt. Persze lehet, hogy a halálos vágásig sosem jut el, csak játszik az önpusztítással. Ebből pedig máris gondolhatjátok hogy az album alapkoncepciója nem épp a napfényben és szivárványban fürdőző, színes csillámpónik táncáról fog szólni. A Hesitation Marks nem valami könnyű falat. Aki hallott már valaha is NIN-t, az elborult, széttorzított, szanaszét effektezett hangkollázst várhatna ám ezen az albumon ilyesmi nincsen. Trent már nem harcol mindennel és mindenkivel. Nem akarja megváltani a világot. Belenyugodott sorsába. Ennek ellenére, avagy éppen ezért, a Hesitation Marks szörnyen őszinte cucc lett. A The Eater Of Dreams instrumentális felvezetése után máris érkezik a kvázi electro-pop Copy of A és a hallgató egyből szembesül azzal hogy mennyivel több az elektronika az újjáélesztett NIN zenéjében mint korábban. Eléggé neves zenészek működtek közre a felvételek során, a végeredményen viszont ez csak nagyon ritkán hallható. Jobbára a gépiesített hangminták dominálnak, természetesen Trent olykor torzított, olykor "tiszta" énekével. A folytatásban a David Lynch vibráló, nem kicsit beteges videoklipjével megtámogatott Came Back Haunted lép be (ez volt egyébként az első single az albumról). Szellem a gépezetben. Azért is bírom annyira ezt a dalt mert kicsivel a fele után berobban az a jól ismert és jól megszokott széttorzított gitár amely engem főként a The Slip -érára emlékeztet és bizony már ott is odavoltam érte. Letagadhatatlanul NIN-védjegy. A Find My Way elmerengős, meglehetősen lassú menetű, önreflexív szerzemény. Az All Time Low azon kívül hogy a leghosszabb dal az albumról (több mint 6 perces), talán a legnagyobb nosztalgia-bomba is, hiszen egyszerre idézi meg a The Downward Spiral, a The Fragile és a már említett Year Zero világát. A végére pedig űr-szintis levezetést kap amelyért külön piros pont jár neki. A Disappointed szintén remek és kicsivel a fele után bekúszik egy olyan poszt-apokaliptikus torzított effekt hogy akárhányszor meghallom, kiráz a hideg (persze ezt itt dicséretnek szántam). Az Everything egy szimpla indie-punk dal. Ácsi, mi a fasz? Indie-punk dal egy NIN-korongon? Bizony ám, de még mennyire! Élő hangszerek, precíz gitár, pengeéles dob, felszabadult ének. Bár ha nem Trent énekelné, meg nem mondanám hogy NIN szól. Viszont meglehetősen fura ez a szerzemény a többi között. Olyan mintha egy alien megpróbálna beilleszkedni egy felderítő-hajó legénysége közé és beül az emberek mellé a központi eligazítóban. Hát, nem kicsit lóg ki.

Utána viszont érkezik az egyik legnagyobb favoritom, a Satellite. Ez egy tapsolós, combrángató, sötét tónusú electro-pop szerzemény amely elnyújtott hosszúságával már-már a dark-ambient (van egyáltalán ilyen műfaj?) felé tendál. Mindenesetre nekem nagyon bejött. A Various Methods of Escape inkább csak a refrén miatt marad emlékezetes, összességében unalmas és jellegtelen. Sajnos a Running is hasonló séma alapján építkezik. A pittyegős effektes részek rendre magukhoz térítik a hallgatót az unalomból de itt jön a képbe az hogy basszus, kezd vontatottá válni az anyag. Eme dal végén már magam is azon filóztam hogy ha ez így megy tovább a végéig akkor eléggé le fogom majd húzni a Hesitation Marks-ot a végértékelésnél. Szerencsére az I Would for You helyrebillentette a mérleg nyelvét. A felszabadultan éneklős refrén itt is nagyon sokat dob a dal élvezhetőségén és a végére – legnagyobb örömömre – zongorás lezárást kap. A zongora mindig is nagyon fontos szerepet kapott a NIN hangzásában. Vártam a Hesitation Marks esetében is hogy mikor jön már, sajnos elég sokat kellett várni rá hiszen a lemez utolsó harmadában jutott csak szerephez. Én speciel annyira bírom a zongorás NIN-tételeket hogy anno a Zero Sum-ot autodidakta módon megtanultam itthon szintetizátoron, annyira bejött. Lehet majd valamikor ezt a tételt is be fogom magolni. Az In Two tulajdonképpen csak arra funkcionál hogy felrázza a hallgatót. Kellően széttorzított hangzásával ügyesen ágyaz meg a lezárásnak. Amely meglehetősen jól sikerült. Két részre van osztva, de az első a lényegesebb. Ez a While I'm Still Here elnevezésű. Az ambient-alap pittyegős-betét maradandó, a refrénben Trent szörnyen őszinte hangot üt meg, a dal végére pedig trombiták (!) úsznak be. A tényleges utolsó szerzemény a Black Noise képében érkezik amely az előző dal által megkezdett ambient-alapot viszi tovább, ének már nincs benne, félelmetes effektekkel operál és a végére egy merő széttorzított effekt-káoszba fullad. Aztán vége. Lehet újraindítani az albumot, avagy meghallgatni a remixeket. Az a baj hogy a Hesitation Marks a végére kissé szétesik. Egy-két dalt kigyomlálva a kevesebb több lett volna. Ám a visszatérés még így is bőven dicsőséges! Trent Reznor továbbra is egy zseni és a feltámasztott NIN továbbra is az industrial metal ékköve. A Hesitation Marks letisztult, kevésbé zajos, ám annál őszintébb anyag lett amelyet nem is feltétlenül arra ajánlok hogy kikergessétek vele a szobából a szüleiteket hanem inkább arra hogy borús, esős időben hallgassátok és kirándulást tegyetek egy kicsit a NIN szürreális, gépiesített, zajokkal és zörejekkel dúsan benőtt sötét erdejében, ahol disznómaszkos szellemek kísértenek és valahol egy domboldalon ott áll maga Trent Reznor, talpig feketében, csibészes mosollyal az arcán. A trón még mindig az övé és a Hesitation Marks remek példa arra hogy hiába öregszik ő is, zenei kreativitása és zsenije kiapadhatatlan. Legalább ennyire jó folytatást várok tőle, és a zenekartól pár éven belül! De ha nem nagy kérés, akkor egy picivel több zúzással! ;)

Értékelés: 10/9

Gyerekkoromban rajongtam az Indiana Jones -filmekért. Az Elveszett frigyláda fosztogatói, a Végzet temploma és a mindmáig szerintem leges-legjobb rész, az Utolsó kereszteslovag is mind-mind VHS-en jutottak el hozzám egy nagyon szép, igényes gyűjtői dobozban amely mellé járt kis ''útlevél'' is (tulajdonképpen ez csak egy kis füzetecske volt, benne országokkal ahol Indy valaha is megfordult), meg egy csomó extra cucc de helyet kapott még benne egy Ifjú Indiana Jones kalandjai VHS is (már meg nem mondom pontosan melyik epizód...) amely szintén tetszett de persze az eredeti trilógia nyomába sem érhetett. Egyébként ha emlékezetek még rá, az Ifjú Indiana Jones kalandjai ment anno a tévében is, lerövidített részek formájában de be lehetett itthon is szerezni VHS-en is őket. Délutáni matinénak például mindig tökéletes volt. Na mindegy, szóval a lényeg az hogy landolt nálam a ''klasszikus'' Indiana Jones -trilógia és egy nap alatt le is daráltam mind a 3 részt, annyira megtetszett. Már az Elveszett frigyláda fosztogatói is magával rántott, ezt pedig csak tetézte a kissé horrorisztikusabb Végzet temploma (a gusztustalan vacsora a palotában mindenkinek megvan, ugye?) és a minden ízében tökéletes Utolsó kereszteslovag. Izgultam, féltem, nevettem rajtuk de a lényeg hogy végig érdeklődéssel néztem őket. Aztán ott volt ugye a tévésorozat meg az éktelen nagy lopás Elveszett ereklyék fosztogatói (a nimfomán, Lara Croft -utánzat csajjal akinek minden részben feltűnt egy exe...) és 2008-ban befutott az új Indiana Jones rész is, a Kristálykoponya királysága de az kb. csak arra volt jó hogy elnosztalgiázzunk a belezsúfolt utalásokon és rejtett poénokon (nomeg megbotránkozzunk azon hogy Harrison Ford milyen öreg is már...). Emellett szép lassan utat tört magának a Tomb Raider -vonal is amelyet a mai napig imádok és leszámítva a 2 botrányosan középszerű mozifilmet, szerintem ezt a ''kalandozó archeológus/régészprof. aki ősi sírkamrákban keresgél értékes műkincsek után'' -életérzést a Tomb Raider vitte a legjobban tovább (szigorúan a videojátékok/könyvek/képregények...a mozifilmek csak részben). És ha már videojátékok! Sajnos a Tomb Raider mellett nagyon sokáig nem volt értékelhető játék ebben a témában (azért a point n' click Indiana Jones & The Fate of Atlantis elég jól sikerült). De a PS3 megjelenése utáni évben, pontosabban 2007-ben befutott az Uncharted 1. része. A többi innentől pedig már történelem.

Uncharted 1: Drake's Fortune (2007)

A játékot fejlesztő Naughty Dog neve korábban a Crash Bandicoot, avagy a Jak & Dexter kapcsán lehetett ismerős (újabban pedig letették az asztalra a jelenlegi generáció ékkövét a The Last of Us személyében). Aki ismeri ezeket a címeket, az tisztában lehet vele hogy a csapat otthonosan mozog az akció-platformerek terén. Az Uncharted pedig ízig-vérig akció-platformer lett, méghozzá nyakon öntve egy zseniális történeti szállal, emlékezetes karakterekkel és olyan gördülékeny – egyébként TPS-nézetben zajló – játékmenettel amely mellett egyszerűen nem tudjuk letenni a kontrollert és hirtelen azon kapjuk magunkat hogy már több órája játszunk és ránk sötétedett (nem is csoda hogy áradoztam már róla tavaly is ITT). Ja igen, az akkoriban csúcskategóriásnak számító grafikáról már nem is beszélve! A sztori egyébként Sir Francis Drake expedíciója körül forog aki sok száz évvel ezelőtt minden valószínűség szerint rábukkant a híres-neves Eldorádó városára. Igen, az ''Aranyvárosra'' amely a dzsungel mélyén fekszik és megannyi kincset rejt. Ennek a nyomában jár az ifjú kalandor, Nathan ''Nate'' Drake is aki barátaival (a régi mentor Victor Sullivan és az oknyomozó, kotnyeles riporter Elena Fisher) elszántan követi Francis Drake útvonalát és nyomait, a mesés kincs reményében. Igen ám, de erre a kincsre nem csak ők áhítoznak! Útjuk során megannyi ellenféllel meg kell küzdeniük és a kaland végén bizony már bekúszik a képbe a természetfeletti is. Túl sok mindent nem szeretnék elárulni a sztoriról, legyen elég annyi hogy Eldorádó kincse olyasmit tartalmaz mint a Frigyláda...csak sokkal-sokkal gonoszabbat. Aki birtokolni tudja, az a világ urává válhat. Tudom hogy kicsit klisés de egy kalandfilmbe tökéletesen beleillő sztorival operál az Uncharted 1 és minden egyes momentuma annyira vérprofin ki van dolgozva hogy életre szóló kalandot biztosít még egy kezdő játékos számára is. Én anno csak kapkodtam a fejem hogy mennyire pörög a játékmenet. Hol heves tűzpárbajokba keveredünk, hol egy száguldó jeep hátuljáról golyózáporozunk, hol pedig iszonyatosan ódon romokra mászunk fel a továbbjutást keresvén.

Nagyon hangulatos volt az is mikor egy dzsungelbéli vízesés tetején megfeneklett II. világháborús tengeralattjáróba kellett bemászni, avagy mikor ősi sírokban és kazamatákban kellett logikai feladványokat megoldani ahhoz, hogy tovább tudjunk haladni. Az Uncharted remekül ötvözi az adrenalin-dús akció, a platformer (mászkálós/ugrálós) és a logikát igénylő részeket. Emellett pedig kellőképpen nehéz (még Normal fokozaton is), akad benne rengeteg gyűjtögethető kincs (a Tomb Raider esetében ezek voltak a reward-ok) és a tényleg nagyon szép grafikán kívül a hang/zene szekció is remekül el lett találva. A Nate-et megszólaltató – és egyébként több tucatnyi játékban szinkronmunkázó – Nolan North annyira lazán és maximális beleéléssel kelti életre a karakterét hogy öröm hallgatni. Szerencsére az átvezetők mind nagyon filmszerűen lettek megoldva, sokszor lehet elmosolyodni (sőt, felnevetni!) egy-egy remek poén hallatán. Ergo a humor is nagyon ott van a cuccban de a könnyed kalandozás a játék vége felé haladván már kissé átvált ''sötétebb'' színezetűvé. Ugyebár említettem a természetfelettit amely megjelenik és testet ölt a végjátékban, azonban ez így teljesen korrekt. Ennek hatására még misztikusabb és nagyszabásúbb lesz eme kaland. A mai napig abszolút megállja a helyét hiszen mérföldkő a videojátékok történelmében. Kihagyhatatlan kaland amelybe érdemes belekóstolnia minden PS3-konzol tulajdonosnak aki kedveli az Indiana Jones -szerű hangulatot és valaha is játszott kalandor-régészprofesszorosat a kertben.

Uncharted 2: Among Thieves (2009)

Óriási volt a nyomás a Naughty Dog fejlesztőcsapaton, ugyanis a 2 évvel korábban letett Uncharted olyan magasságokba repítette őket hogy a minimum elvárt szint az volt hogy legalább egy ugyanannyira remek résszel álljanak elő. Nos, az Uncharted 2 nem lett ugyanannyira jó. Sokkal, de sokkal jobb lett! Kb. minden téren fejlődött és sokkal grandiózusabb lett mint elődje volt. Engem speciel maga a sztori is jobban lekötött hiszen eleve in medias res indít: Nate egy szikla tetején csüngő, félig leszakadt mozdonyban tér magához a csontig hatolóan hideg hóviharban, enyhén leamortizált (értsd: több sebből vérző) állapotban. Miután kimászunk és elborzadunk a hihetetlen mélységeket látván (tériszonyosak nincsenek épp előnyben...), megkezdhetjük a felfelé kapaszkodást a mozdonyon. A nem kissé parás nyitány után visszaemlékezésekből bontakozik ki hogy hogyan is indult eme kaland. Nate éppen nagyban iszogatott egy bárban amikor is beállított hozzá régi haverja, Harry Flynn és annak barátnője, Chloe Frazer. Ők ketten előadtak egy mesés kincsről szóló történetet a kalandor Drake-nek aki naná hogy ráharapott a dologra! Egyébként ebben a részben az események Marco Polo eltűnt flottája körül forognak. Szerintem van akinek ismerős a sztori: Marco Polo rengeteg kinccsel megrakott hajókkal indult Kínából vissza a hazájába, ám a flotta nagy része eltűnt a tengeren (természetesen az értékes rakományukkal együtt) és sosem derült ki, hová lettek. Drake és barátai kalandja Isztambulban veszi kezdetét ahol is egy múzeumból kell ellopniuk egy olaj-lámpát amelynek belseje útmutatást adhat nekik, merre keresgéljenek tovább. Csakhogy a lámpát megszerezvén Harry elárulja Nate-et és meglép a szerzett információkkal, társát a rendőrök kezére játszván. Pár hónap múlva Chloe és a régi ismerős, Sully kihozzák Nate-et a börtönből és együtt indulnak tovább Borneóba, Harry és munkaadója, a háborús bűnös Lazarević' nyomába. A történet további alakulásában nagy szerepet kap a legendás Cintamani kő és a buddhizmusban járatosak előtt kevésbé ismeretlen ősi, misztikus Shambhala városa. Nepál polgárháborús utcáitól kezdve Tibet hófödte magaslataiig és romos kolostoraiig rengeteg helyen megfordulhat a játékos az Uncharted 2-ben. A leg-adrenalindúsabb talán azon rész mikor egy vonaton kell végigverekednünk magunkat és a végére még egy helikopter is befut amely ránk vadászik (apró titok hogy ennek a rázós útnak a vége a játék kezdetén végigvihető szakasz). Belefutunk majd egy régi ismerősbe is és rengeteg olyan szakaszba amelyeknél a leesett állunkat fogjuk keresgélni a tévé előtt.

Az Uncharted 2 minden tekintetben fejlődött. A grafika valami eszméletlen jól fest és borzasztó jól eltalálták az atmoszférát is. Borneó dzsungele szinte már lemászik a képernyőről, épp csak a fullasztó hőséget és a mindent átható virág-illatokat nem érezzük. Ám ugyanennyire remekül lettek megalkotva Nepál szétbombázott/szétlőtt városrészei, avagy Tibet jégbarlangjai (a hó- és jég-effektus szörnyen életszerű, már-már magam is fáztam mikor Drake-el egy jégbarlangban kellett mászkálni...), de még a kevésbé látványos, belső terek is. És a kiváló szinkronnal és keleties zenével, nameg persze a pörgős játékmenettel ezek megint csak egy olyan egyveleget alkotnak amitől az Uncharted 2 bőven több mint egy szimpla egyszeri kaland. Nagyon sok helyen a 2009-es év játékának választották és ha végigjátssza az ember akkor bizony rájöhet, hogy egyáltalán nem alaptalanul. Eszméletlen hatásos és tempós, adrenalin-dús, vicces, végig izgalmas és kvázi letehetetlen cucc lett eme alkotás amelyet tényleg szívből ajánlok mindazoknak akik rendelkeznek PS3 konzollal és anno egy kicsit is szerették a Tomb Raider -szerű TPS-kalandozásokat (avagy a klasszikus Indiana Jones filmeket). A stáblista előtt ülve pedig bennem is felmerült a kérdés hogy basszus, innen mégis hová tud még fejlődni ez a széria? Ha tud egyáltalán fejlődni, ugyebár. Nos, a vicc az hogy igenis tudott tovább fejlődni, sőt, az Uncharted 3 mind a mai napig a kedvencem a többi rész közül. De hogy miért, azt csak alant fejtem ki.

Uncharted 3: Drake's Deception (2011)

Tudtam hogy remek lesz, tudtam hogy megint hosszú-hosszú hetekre le fog majd kötni és borítékoltam már előre hogy téma lesz a baráti körömben is egy ideig de egyáltalán nem gondoltam volna hogy ennyire a szívembe zárom Nathan Drake 2011-es kalandját. A sztori kapásból London városában kezdődik amiért jár a külön piros pont ugyanis imádom London-t (meg úgy cakk-pakk egész Angliát). Ezúttal T.E. Lawrence, avagy ha úgy tetszik, Arábiai Lawrence nyomában fogunk járni. London után megjárjuk majd Franciaországot, Szíriát, Jement, és a végén a Rub 'al Khali sivatagon átvágva (napokon keresztül fogunk bolyongani a sivatagban, a végére pedig már mi játékosok is a bőrünkön fogjuk érezni a Nap perzselő melegét) elérhetjük a legendás Elveszett várost (Ubar) amely látványügyileg szimplán kenterbe ver mindent amit eddig Uncharted játékban láthattunk. Nekem kifejezetten nagyon tetszett hogy ezúttal a sztori is jobban rákoncentrál Drake – és persze a csapat többi tagjának – múltjára, sokkal jobban megismerhetjük őket, árnyaltabb képet kaphatunk jellemükről, motivációikról, kapcsolataikról. Persze a történet ezúttal is hozza egy hollywood-i kasszasiker kalandfilm szintjét de mivel ez már a 3. rész a szériában és a karakterek is szívünkhöz nőttek (jó pár régi ismerős feltűnik a színen...), a Drake's Deception még nagyobb volumenű kalanddá válik. A szokásos játékmenetbeli újításokon (Drake már kevésbé statikus a környezetével, megtapogatja a falakat ha közel megyünk hozzájuk, elhajtja maga elől az ágakat, leveleket, stb.) és fejlesztéseken (ez leginkább a közelharcban mutatkozik meg) kívül a grafikán is csiszoltak (2011 egyik legszebb játékáról van szó) és a történeti szálat is ügyesen csavargatták, régi szereplők visszahozásával és egy-két nagyon drámai, egyben meglehetősen meglepő pillanattal. Eleve a Drake gyerekkorába tett kitérő már egy zseniális húzás volt a készítőktől de főként a végjátékban köszönnek be olyan elemek amelyek miatt az Uncharted 3 sztori szempontjából az előző epizód fölé kerekedik. Nem szeretnék spoilerezni de akad benne rengeteg meglepetés és váratlan fordulat, úgyhogy érdemes odafigyelni. Már ha ez sikerül egyáltalán, a pályák változatossága, a heves tűzpárbajok és a szemkápráztató grafika tükrében.

Az én személyes kedvencem az elhagyatott francia kastély volt. Ez a pálya a ''klasszikus'' Uncharted nyomvonalat követvén indult: kezdtünk egy hatalmas erdős részen, mindenfelé fák és bokrok, indák ereszkednek alá, színes madarak repdesnek szerteszéjjel...miegymás. Aztán kikecmeregve a kastélyhoz, olyan látvány fogadott hogy tátva maradt a szám. Az ódon, kissé romos de egyben tekintélyt parancsoló hatalmas épület ott állt előttem. Rozsdás kapui és gazzal sűrűn benőtt kertje egyértelműsítette hogy már nagyon régen nem lakja senki sem. Az enyészetté vált. Odabenn szinte éreztem a doh-szagot. Poros bútorok, málló tapéták, leszakadt csillárok szerteszét és a plafonon keresztül utat törő fák nyúltak befelé. Olyasmi volt mint a későbbi The Last of Us némely helyszíne. Aztán ennek a kastélynak megjárhatjuk kb. minden egyes kis elrejtett zugát is. Amire persze szükségünk is lesz hiszen egy sírt keresünk ott. Kár hogy a végére az egész épület felgyullad (az onnan való kimenekülés hatalmas adrenalin-bomba). Ergo az atmoszféra már megint zseniálisan el lett találva, és meg lett valósítva. A szinkron továbbra is elsőrangú, a zenék csodálatosak (a már jól megszokott Uncharted-főtéma mellett bekúsznak arab zenei betétek is), a játékmenet hihetetlenül pörgős (a repülőből kizuhanó résznél felpattantam a tévé elől, annyira pazarul lett megcsinálva), a multiplayer pedig továbbra is van mint opcionális lehetőség de embere válogatja hogy kinek van ahhoz ingere hogy egy ilyen tökéletes single-rész után még belevesse magát a multiba. Egy szónak is száz a vége, az Uncharted 3 a széria eddigi legjobb, legkidolgozottabb, legepikusabb darabja. Olyan videojáték amely egyszerűen kötelező minden egyes PS3-tulajnak hiszen egyrészt megcsillogtatja azt hogy milyen amikor a maximumot is kihozzák a konzolból (elképzelni sem tudom hogy a következő generációra szánt 4. rész milyen lenyűgöző lesz...), másrészt egy olyan életre szóló kalandot kínál amelyet kár lenne kihagynia bárkinek is aki szerette (vagy a mai napig szereti) Lara Croft kalandjait és esetleg még az Indiana Jones -filmek is megvannak neki DVD-n. Ha pedig egyszer végigtoltad, akkor lehet nekiállni újra elölről hiszen a gyűjtögethető kincsek ebben a részben is megmaradtak. Bár azt kicsit sajnáltam hogy nem jut nekik annyira fontos szerep mint az új Tomb Raider-ben. Ám az Uncharted 3 még így is 2011 legjobb videojátéka. Mondhatjátok nekem hogy Skyrim, Battlefield 3, meg Call of Duty: MW 3, stb. de egyszerűen nem érdekel. Ha végigtoljátok Drake és kis kompániája eme kalandját, garantálom hogy osztjátok majd a véleményem. A Naughty Dog jelenleg a legmagasabbra tette azt a bizonyos lécet a jövőbeni elvárásokkal kapcsolatban. Az biztos hogy a zsenialitás-faktor nem veszett ki belőlük (erre remek példa az idén megjelent The Last of Us) de hogy a 4. résszel digitális-holokausztot fognak előidézni, arra mérget lehet venni. Ott leszünk. Várni fogjuk. Aztán végigjátsszuk, és áradozunk majd róla hosszú-hosszú hónapokon át. Véleményünket majd megírjuk (én speciel itt). És ez így lesz rendjén...

Láthattátok hogy az Uncharted-széria mennyire előkelő helyen szerepel nálam és tényleg csak ajánlani tudom mindazoknak akik valaha is előszeretettel nyúltak a TPS-műfajához, kalandoztak ősi sírokban, rabolgatták őket, mezei farkasokat, dinoszauruszokat és misztikus lényeket lőttek halomra, avagy Indy-ért izgulván rágták a körmeiket a tévé előtt. Tulajdonképpen 100% hogy ők minden számításukat megtalálhatják az ikonikussá avanzsálódott Nathan Drake kalandjaiban, nem mellesleg végigjátszhatnak egy olyan trilógiát amelyre minden PS3-tulajdonos rendkívül büszkén tekint és ha megvan neki bármelyik rész is, azt becses kincsként őrzi. Nekem a 3. rész megvan de az elmúlt néhány hónapban újra kölcsönkértem a korábbi epizódokat is hogy megint végigjátszhassam őket. Továbbra is utánozhatatlan élményt nyújtottak. Bár az új Tomb Raider tulajdonképpen trónt fosztott és mindent vitt, az Uncharted-játékoknak olyan sajátos világuk van amelybe érdemes minden játékosnak belekóstolnia.