M. Night Shyamalan az a rendező aki a legnagyobbat zuhant Hollywood-ban. Remek, már-már kultuszfilmekkel (Hatodik érzék, Sebezhetetlen) kezdte pályafutását, majd jó ideig tartotta is a magas szintet (Jelek, Falu, Lány a vízben) hogy aztán egy csapásra, mindent leromboljon maga körül az olyan badarságokkal mint az Esemény, az Utolsó léghajlító vagy a Föld után. A 2010-es Ördög már sejtetett valamit abból hogy Shyamalan visszatérőben van, ám ezt igazán a Látogatás (The Visit) és a mostani Széttörve bizonyítják - az indiai rendező ismét elemében van.

Hát, eljött végre ez a nap is. Amíg a mozikban Michael Fassbender ugrál háztetőről-háztetőre, addig én - a mozifilmet ért negatív kritikák ellenére - újból szívesen merültem bele az asszaszinok és a templomosok örökös párharcába. Az Assassin's Creed Syndicate volt az első igazi PlayStation 4 játékom amit végigtolhattam, és bizony cseppet sem bántam meg. De kezdeném az elején. Szóval az ismerkedésem az AC-sorozattal nem indult épp zökkenőmentesen. 2007-ben mikor a hatalmas hype ellenére is egy korrekt Prince of Persia klónként piacra dobták az I. részt, engem messzire elkerült. Hasonlóképp az Assassin's Creed II és a III. rész is ezt az utat járta volna be, ha nem alakul köré akkora rajongás a baráti körömben hogy minden második mondatuk eme játék körül forgott. Kis csúszással ugyan de végül magam is végigjátszottam - megkaptam kölcsönbe. Hát...nem voltam elájulva tőle. Ez nem a játék hibája, hisz a játék abszolút korrekt lett. Egyszerűen csak engem nem fogott meg ez az Amerikai Függetlenségi Háború idejébe helyezett cselekmény és a főszereplő sem. Aztán jött a Black Flag. Az a Black Flag, ami gyönyörűen rebootolta a kissé megkopott szériát és a hajózás és felfedezés új élménye mellett adott egy baromi szimpatikus új karaktert is, a végtelenül laza Edward személyében.

Lelkendeztem már eleget a Black Flag kapcsán, de még többet lelkendeztem az azt követő Rogue kapcsán. Személyes kedvencem ez a rész, nem csak a másik oldal bemutatása, hanem a környezet miatt is. Baromira bejött nekem ugyanis az Észak-atlanti óceán, az Appalache-hegység völgye, Alabama és New York állam, illetve többek között a kanadai Québec tartomány jeges, fagyos, hó borította helyszínei. A Rogue volt számomra a Sleeping Dogs után az első olyan sandbox játék amit 100%-ban kimaxoltam, összegyűjtöttem minden felvehető cuccot, még a legutolsó nyamvadt ládát és Animus-töredéket is felkutattam. Ez azért nagy szó nálam, általában nem foglalkozom ennyit egy játékkal. És miközben tök jól elszórakoztam Shay kalandjaival, irigykedve nézegettem a Syndicate gameplay videókat. Jól betalált nálam az Ubisoft, hisz sikerült a Syndicate helyszínét épp kedvenc városomba, Londonba helyezni - méghozzá az 1800-as évek végére. Egészen pontosan 1868-ba, az ipari forradalom korszakába. A lepukkant, mocskos, különféle testnedvekben és szutyokban tobzódó London atmoszférája adta magát és ezt sikerült is hozni. A gyárak ontják magukból a füstöt, a tőkések szenvtelenül kihasználják a munkásokat, hatalmas szakadék tátong a két osztály között. Minden tiszteletem a várost megalkotó fejlesztőké, a templomosok által uralt London valóban él és lélegzik - de fullasztó szmogot köhög fel -, egészen lenyűgöző módon keltették életre. Kapunk két főszereplőt: Jacob és Evie Frye azért érkeznek a városba, hogy véget vessenek a kizsákmányoló templomosok uralmának, úgy, hogy szépen levadásszák a kulcsfigurákat és visszaállítsák a valaha szebb napokat látott Testvériséget.

Délutáni szieszta a parkban

Tök jó ötlet volt a két irányítható szereplő beemelése, de én személy szerint csak Jacobbal nyomultam. Evie csak és kizárólag azokban az esetekben került irányításom alá amikor kötelezően vele kellett teljesíteni egy-egy missziót, avagy tapasztalati pontokat akartam elosztani kettejük között. Nem ebben a részben kaptak helyet a legkidolgozottabb karakterek, az tuti. A főgonoszra például emlékszik egyáltalán valaki? Megsúgom: Crawford Starrick volt az. Pedig az Ubisoft tud ám emlékezetes negatív karaktereket és nemeziseket alkotni, gondoljunk csak a Far Cry sorozatra. De mindez még csak a felszín, a Syndicate értékei alatta rejtőznek. A játék úgy igazán akkor mutatja meg az igazi arcát, amikor egy hosszúra nyúlt kutatás után végre sor kerül a célpontok likvidálására. Eleve teljesen jó ötlet volt hogy több lehetséges megoldás létezik a gyilkosságra, mi dönthetünk hogy melyik utat választjuk. A sasszem-látást bekapcsolva úgy tervezhetjük meg az akciót, ahogy szeretnénk. Ez nekem nagyon tetszett, képes voltam így igen hosszú időkre kitolni egy-egy ilyen főküldetést. Nem mellesleg mindezek mellett London hemzseg a teljesítenivaló feladatoktól. Tennivaló bőven akad, hiszen London összes kerületét el kell foglalnunk a Bástya névre keresztelt saját szindikátusunk számára. Betörhetünk a rivális banda bázisaira, kisebb likvidálandó célpontokra vadászhatunk (figyelni kell mert némelyiket élve kell leszállítanunk!) illetve gyerekmunkásokat is felszabadíthatunk akik alamizsnáért robotolnak a gyárakban. És akkor ott vannak még a gyűjtögethető tárgyak, versenyek, kihívások illetve a valós történelmi alakok - mint például Charles Dickens, Alexander Graham Bell, Charles Darwin, Karl Marx és Arthur Conan Doyle - mellékküldetései, meg az extra kiegészítő tartalmak. Csak győzzük szabadidővel.

Kiadás éve: 2016

Szerintem nem vagyok egyedül azok közül akiknek tavaly a Layers of Fear volt "A" horrorjáték. Nálam abszolút betalált, az őrült festő drámája abban a pillanatban magával rántott, amint beléphettem vele a kísérteties házba. Először csak a rácsodálkozás jött, az el nem készült Silent Hills és az annak elöljárójaként érkezett P.T. után baromi jó volt látni egy hasonló koncepciójú horrorjátékot amiben a hangsúlyt a történetre, és nem a túlélésre helyezték. Ugyan a Layers of Fear csúnya szóval élve sétáló-szimulátor lett, mégis így működött igazán. Olyasmi volt nála is a helyzet mint a Dear Esther avagy a Vanishing of Ethan Carter esetében: a sztori így, ilyen formában hatványozottan jól kijött. Jóval nagyobb teret kapott és az állandó feszült hangulat illetve hirtelen érkező ijesztgetések mellett is sokkal nagyobb figyelmet szentelhettek rá mindazok, akik végigtolták a játékot. Mondjuk én nem vártam volna hogy érkezik hozzá valaha is DLC, hiszen a sztori lezárult. Akkor mit lehet még kihozni ebből? - kérdezgettem magamtól, miközben a virtuális kosaramba süllyesztettem az Inheritance kiegészítőt. Nos, túl sokat már nem. Az Inheritance nem hab a tortán, ahhoz túl kevés. Ő inkább csak a meggy a tetején - de túl cukros.

Immáron az őrült festő gyerekét irányíthatjuk, akik jópár évvel az alapjáték eseményei után tér vissza ugyanabba a kísérteties házba, ahol korábban az apja elméje végérvényesen megbomlott. A viktoriánus korabeli stílusra építő ház továbbra is csak úgy árasztja magából a hátborzongató atmoszférát, én pedig elégedetten konstatáltam hogy hiába rágta meg az idő vasfoga, még mindig pontosan tudom hogy melyik szoba merre volt. Kellemesen nosztalgikus érzés volt tehát újra bejárni a helyet. Az alapjáték történetét anno kiveséztem alaposan, kíváncsi voltam tehát hogy miként illeszkedik hozzá az Inheritance. Korábban ugye a házaspár gyereke csak mellékesen, említések és jegyzetek szintjén szerepelt a történetben - hiszen az alapkonfliktus nem rá, hanem a két szülőre irányult - de itt viszont visszaemlékezések formájában az ő szemszögéből élhetünk át keserű családi drámákat. Sajnos mindezeket a készítők egyáltalán nem mélyítették el, a múltba ugró flashbackekben a gyerek csak passzív szemlélője az elszenvedett szörnyűségeknek. Láthatjuk az apa agresszív, elutasító viselkedését, láthatjuk amint mérgét a kutyán tölti ki és láthatjuk a homályba burkolózó anyát is, amint keserű sorsa - teste nagyrésze megégett ugye - ellenére is próbál emberséges maradni gyerekével. De mindezeknek semmi súlya nincsen, pedig bőven kidolgozhatták volna őket. Így a játékidő is jóval több lehetett volna mint másfél óra. Igen, az Inheritance egy átlagos film játékideje alatt végigtolható és háromféle befejezést is előcsalhatunk belőle de az összkép hiányos.